Dr. Mailáth István: ROVÁSÍRÁSUNK ÉS MAGYAR NYELVÜNK

Amikor a KRÓNIKA 1987. május-júniusi számában elolvastam BARÁTH TIBOR feltűnést keltő írását a franciaországi Glozel-tanya területén talált, magyar nyelven készült ókori rovás-feliratokról – egyből ráemlékeztem arra az ellenkező előjelű eszmefuttatásra, amelyet csaknem egyidejűleg olvastam szlovák sorstársaink valamelyik exil-újságjában. A csak kezdőbetűkkel szignál ( ösztönösen anonimitásba burkolódzó) cikknek, még szlovák viszonylatban is a szokottnál hiányosabban felkészült írója azt fejtegette, hogy az Ázsiából a szlávok európai civilizációjába belecsöppent vad magyarok tanítómesterei a szlovákok voltak. Az „ismeretlen” cikkíró szerint nem kis mértékben, mert – szerinte – az államszervezés tudományán kívül, nemcsak a mezőgazdálkodásra tanították meg a magyarokat, hanem ők verték bele a barbár szittya koponyába az írás művészetének a tudományát is, amellyel Cirill és Metód ajándékozták meg a tót világot.

Igaz ugyan, hogy a történelem csak Kr.u. a 18. századtól kezdve ismeri magát a „szlováknak” nevező szláv népet, amelynek a nyelve csupán az utóbbi 300 év folyamán alakult ki, de hát a papír türelmes, megtűr és elvisel értelmes írásokon kívül badarságokat is. Olyan ostobaságokat is, mint amelyek a hivatkozott írásmű szánalmas tudatlanságából fakadnak.
De a tudatlanságból származó argumentáció túlságosan veszélyes métely, főként napjainkban, s megfertőzheti azok véleményét, akiknek sem idejük, sem kellő felkészültségük nincs arra, hogy a célzatosan elfogult propaganda útvesztőjében kitaláljanak a történeti igazság felismeréséhez.
A cikkíró-propagandista állításainak helyreigazításaként, de egyben a közveszélyes tudatlanság bizonyítása érdekében is, a magyarok első királyának, Istvánnak rendelkezéseiből idézünk egy latin nyelvű oklevelet. Vitéz András rozsnyói kanonok, Gömör és Kishont vármegyék táblabírája bukkant rá 1816-ban a Szilassy-család kastélyának levéltárában, melynek jelzete: „Vatican a.D. (anno Domini) 1000, IX.Cal.Oct.Die festo lac.Ap.” –Magyarba áttett értelme:
„I. István király, valamint titkos tanácsosai által aláírt törvényerejű rendelet.
Domokos esztergomi érseknek végrehajtás végett. Meghagyatik neki, hogy közölje Sylvester pápával is:
Megfogadva Sylvester pápa tanácsolását, elrendeljük, hogy a magyarok, székelyek, kunok, valamint az Egyház magyar keresztény papjai által is használt régi magyar betűk, vésetek, a jobbról-balra pogány írás megszüntetődjék és helyébe latin betűk használtassanak.
Elrendeljük, hogy a papság azok (t.i. latin betűk) használatára jutalmazás ellenében betanítassék és a pogány írástól, valamint tanításból papi állásának vesztése és 20 arany pensas fizetése ellenében eltiltassék.
Továbbá elrendeljük, hogy az eklézsiákban (plébániákon) található pogány betűkkel rótt felírások és imakönyvek megsemmisítessenek, valamint pedig azok, akik régi pogány írásokat, vagy véseteket beadnak, 1-től 10 dénárig jutalmat kapjanak. A beadott íratok és vésetek tűzzel és vassal pusztíttassanak el, hogy ezek kiirtásával a pogány vallásra való emlékezés és visszavágyás megszűnjön.”
Eddig a latinból, Vitéz András kanonok fordítása, amelynek 200 év előtti szóvételét itt-ott korszerűsítettük, természetesen az értelem torzítása nélkül. (Érdemes megjegyezni, hogy a „pogány” szó az európai középkorban gyűjtőfogalmat jelölt, s nemcsak a bálványimádókat, istentagadókat nevezték így, hanem mindazokat, akik eredeti hitvallásuk szerint nem voltak a római-görög kereszténység hívei.)
Ezt az érdekes híradást meg lehet találni a Nyíregyházi Jósa András Múzeum 1969/71 évi évkönyvében a délvidéki Magyar Adorján ismertetésével, amelyre e sorok írójának a figyelmét Dr. Palinay Gyula hívta fel.
Nem kétséges tehát, hogy magyar rovásírás már a honfoglalás korát messze megelőzően is létezett. S ami mármost a Glozel-tanyai leleteket illeti, vajon a leleteken fennmaradt távoli üzeneteket a magyar rovásírás jegyeivel és magyar hangzósítással meg lehet-e fejteni, e tekintetben Baráth Tibor fémjelzése nem hagy kétséget az írásjelek származásáról. A leletek koráról a szaktudósok (franciák, svédek, dánok) eltérő véleményeket vallanak. Az eredmény mindössze annyi – idézzük Baráth professzor szavait – „hogy a leletek inkább az újabb kőkor végébe tartoznak, semmint a régebbi kőkorba, amint korábban hitték.”
Mindenesetre abból az időből, amikor a szlávokról még szó sem esett Európában, íme, magyar írással írott, magyar közlést fedeztek fel Franciaországban. Szt. István törvényerejű rendelete pedig perdöntő bizonyíték arra, hogy:
1./ A magyaroknak saját írásrendszerük volt, amelynek az eredete visszanyúlik a legrégibb korokba és amely lényegesen fejlettebb volt, hogy pogány magyarokból lett keresztény papjaink még imakönyveket is készítettek ezzel az írással.
2./ Ezt az írás-műveltséget a Kárpát-medencébe érkező magyarok és rokonnépeik, fejlett és szuverén kultúrájuk jegyeként, magukkal hozták.
3./ A honfoglaló magyaroknak tehát semmi szükségük sem volt arra, hogy idegen népektől tanuljanak írni, hiszen saját rovásírásuk annyira elterjedt volt, hogy pogány magyarokból lett keresztény papjaik még imakönyveket is készítettek ezzel az írással.
4./ A Kárpát-medencében, korábban avar fennhatóság alatt élő szlávoktól, méghozzá Cirill és Metód jóvoltából már csak azért sem tanulhattak a magyarok írni, olvasni, mert a glagolita, majd pedig a két szerzetes által szerkesztett „cirill-betűs” írás csak a balkáni kultúra északi határát lezáró Száva folyóig terjedt el. Szvatopluk és Pribina szlávjai a Kárpát-medencében sohasem vették át a Cirill és Metód által a görög betűk jegyeiből összebarkácsolt írást. Ezeknek az analfabétáknak az utódai csak jóval később, a magyar honfoglalás után, a Magyar Királyság latin iskoláiban sajátították el a latinbetűs írás tudományát.
5./ A pusztítás, amit a hittérítés művelt a magyar kultúra múltjában, semmivel sem jelentéktelenebb, mint az 500 év múltán ismeretlenségbe pusztított inka, maya és azték kultúrák tragédiája.
Külföldi szaktudósok között sokan foglalkoztak magyar nyelvünk eredetével, szerkezetével, páratlanul gazdag szókincsével és több évezredes nyelvi örökségünk jellemzésével. Befejezésül csak egyetlen ilyen jellemrajzot vetítsünk a kései utódok, az élő nemzedékünk szeme elé. Sir John Bowring (1792-1871) angol nyelvész és diplomata sok nyelven beszélt, s a magyart is elsajátította. Számos magyar költeményt fordított angolra. Magyar nyelvünkről a következőt jegyezte fel:
„A magyar nyelv eredete nagyon messzire nyúlik vissza. Rendívül különleges módon fejlődött és struktúrája visszanyúlik arra az időre, amikor még a jelenlegi Európában beszélt nyelvek nem léteztek. Olyan nyelv ez, amely szilárdan és határozottan fejlesztette magát, matematikai logikával, harmonikus összeilleszkedéssel, ruganyos és erős hangzatokkal.
Az angol ember büszke lehet anyanyelvére, amely az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredetén meglátszik az a különböző nemzetektől származó rétegződés, amelynek összességéből végül is kialakult.
Ezzel szemben a magyar nyelv tömör kődarab, amelyen a viharok legcsekélyebb karcolást sem hagytak. Nem olyan, mint valami naptár, amely a korral változik, nincsen szüksége senkire, nem kölcsönöz s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti egyeduralomnak és szellemi függetlenségnek.
Aki a tudósok nem tudnak megoldani, azt elhanyagolják. Az egyiptomi templomok mennyezete, amely egyetlen szikladarabból készült, megmagyarázhatatlan. Senki sem tudja, honnan származik, melyik helységből hozták ezt a furcsa, bámulatos tömböt. Az sem, hogy vajon hogyan szállították és emelték fel a templom tetejére. A magyar nyelv eredete ennél sokkal csodálatosabb fenomén. Aki megoldja, isteni titkot fog analizálni és a titok első tézise ez: kezdetben vala a szó és a szó Istennél volt és a szó lett Isten.”

KRÓNIKA
(ANF, 1988. márc-ápr.)