Palló Imre : Akik nem akarnak látni (1.)

Ajánlom ezen írásomat azoknak, akik a Világosság Fiai akarnak maradni, a Sötétség hatalma ellen.

Misionest megjárt amerikai barátunk jóvoltából kilószámra kapunk észak-amerikai magyar nyelvű sajtó termékeket. Van közte Katolikus Magyarok Vasárnapja, clevelandi Az Újság, Kanadai Magyarság, Kanadai Magyar Újság, Magyar Élet, (pittsburghi) Magyarság, Hadak Útján, Hídfő, sőt ausztráliai és venezuelai lap is. Egyike-másika sárga már az öregségtől, de még mindig tud mondani valamit. A napi és politikai hírek nem érdekesek. A végromlás útját mutatják. Tudomány, művészet, bölcselet, és magyarságunk az a tárgy, amely időtlen, felemelő vagy lesújtó.
Felemel egy nemes eszme, egy-egy érvényes igazság megismerése, szabad és boldog magyar élet közlése, magyar szellemi kincsek újságja s a meg nem alkuvó nemzetszolgálat. Viszont lesújt minden negatívum, minden luciferi kísérlet, minden fölényes hangú támadás az igazság érvénye ellen, a haladás ellen, a nemzeti gondolat és krisztusi erkölcs ellen. Felemelő a tudás, lesújtó a butaság.
Aki ma történelemből veszi mondanivalóját, előbb mossa meg a kezét! Meg kell tisztulnia minden idegen érdektől, minden önimádattól s legfőbbképpen minden elavult történetszemlélettől. Nemcsak a műszaki tudományokban van haladás, hanem a humán tárgyakban is. Amilyen nevetséges lehet orvosi vagy mérnöki kérdést 35 évvel előbbi szemlélettel ismertetni ma, ugyanúgy bárgyú 35 évvel előbbi szemlélettel a magyarság eredetéről és a honfoglalásról cikkezni ma.
Általában minden újságnak az a célja, hogy olvasóit az élet, a politika, tudomány, a fejlődés és elmúlás stb. napi változásairól tájékoztassa. A hírekhez, riportokhoz, beszámolókhoz fűzött megjegyzésekkel, vezércikkel és egyéb kiválasztott anyaggal a lap a maga szellemét tükrözi s kívánja olvasóit azzal maga mellé állítani. E szerint egy újság a többségében laikus olvasóknak valamit közöl, valamiről felvilágosít, valamit hirdet s valamit ismertet. Akad olyan lap is, amely az ismeretközlést összetéveszti tudományos szakmunkával. Írója nem ismertet, hanem értekezik. Hosszú hasábokon át idézget, hivatkozik, vonatkoztat, következtet, állít és tagad, büszkélkedik gondolataival s az olvasó a végén nem tudja, mit is olvasott. Az ilyen cikk nem meggyőző. Az ilyen szaklapokba való írásokra sokszor ráfoghatja az ember, hogy ami új benne, az nem jó, ami jó benne, az nem új!
Hadd szemléltessem ezt a gyakorlatban.
Itt van a Kanadai Magyarság egyik régebbi száma. Jól szerkesztett, jó tollú újságírókkal dolgozó lap. Két rövid hasábos ismertetésben tudtul adta, hogy a honfoglalás idejében Pannónia dunántúli részén nem létezett szláv államalakulat. Nem nagyképű „vogulgyökös tudástőkés” stílusával, idézetek nélkül, semmiféle hivatkozással, vonatkozással, hanem egyszerűen és világosan közli az érvényes igazságot. Nem fűz hozzá önálló véleményt, pedig támadhatta volna a pánszláv történetírást, na meg az elavult szemléletű magyar történettudományt is. Ő csak újságírókhoz hűen közölte a ma szemléletével a mindig érvényes igazságot. Cikke ismertetése meggyőző volt. Újságszerű! Aki olvasta, sohasem felejti el. Ha valahol szóba kerül, bizonyosan megmondja, hogy ez így igaz, mert ő olvasta a Kanadai Magyarságban. Neki az újság igazat ír. Ha többet akar tudni, a legújabb szakirodalomban utána néz.
Ezzel szemben itt van a clevelandi Az Újság hat régebbi száma. A június 10-i lapban dr. Kótai Zoltán főszerkesztő bejelenti, hogy a lap egy cikksorozatot kezd közölni:
„Hogy napjaink sok történeti vonatkozású tévedéseinek útvesztőjében eligazodhassunk.”
A főszerkesztő azt is írja, hogy a szerző Somogyi Ferenc dr. ilyen és olyan kiváló egyetemi tanár, több könyv és több, mint félezer tanulmány írója. Egyik tanulmányát Hóman is felhasználta, mint forrásmunkát.
Ilyen sokatmondó beharangozás után az olvasó megkönnyebbülten sóhajt fel: Na végre! Legfőbb ideje, hogy megtudjuk, mi az igazság. Végre összefoglalva, egyszerű előadásban olvashatjuk történetünket, mai szemmel, „hogy a tévedések útvesztőjében eligazodhassunk!” Mondanom sem kell, dicséretes törekvés, de a megjelent formában és módon nem egy újság hasábjaira való, hanem szaklapba, ismereteket közlő folyóiratba és a cikksorozat beharangozását a végén kellett volna közölni, mivel:
a megjelent írások semmi esetre sem a tévedések útvesztőjében való eligazodást szolgálják, mert
1./ szinte teljesen azon elavult történetszemlélet alapján íródtak, amellyel 35 évvel ezelőtt megjelent Hóman-Szekfű Magyar Története.
2./ Az eredet-kérdésben és a honfoglalás ismertetésében ugyanazokat a hibákat, hamis adatokat, primitív felfogást közli, amelyek Hóman vonatkozó fejezeteit is jellemzik.
3./ Az emigráció kiváló tudósaitól (vagy talán azok nem értenek hozzá?) olyan beállításban idéz és hivatkozik adatokra – mint látni fogjuk – hogy azzal a Hóman-féle felfogást csorba ne érje.
4./ Ismeretközléssel szemben értekező és nem meggyőző.
5./ Túlságosan bízik a maga tudásában, holott a fejlődés sok mindent megcáfolt már. A haladással szemben bizalmatlan. Nem akarja látni, hogy az utolsó 30 év alatt hová jutott az őstörténetkutatás, mert többször ismétli, hogy a „lényeg” három évtized óta semmit sem változott.
Ha a „kitüntetésekkel vizsgázott” különben kiváló képzettségű jogtudós és történelemkutató minden mellette vagy ellene megnyilvánuló vélemény nélkül ismertette volna az eredtkérdést és a honfoglalás összefüggéseit a legújabb kutatások eredményeivel is, akkor igyekezete dicséretes újságíró munka lett volna.
Ellenben ha ugyanazon szelekcióval fogott hozzá, amivel Hóman, aki a kiegyezés előtti magyar történészek munkáit meg sem említette, akkor haszontalan munkát végzett.
Az olvasót nem a szerző pártállása érdekli, hanem a MA történetszemlélete, a MA érvényes IGAZSÁG, hogy fegyver legyen a kezében meggyőzni másokat is, és felvilágosítani a hamis tudású idegeneket, akiknek mi műveletlen barbárok, alacsonyrendű ázsiai népek vagyunk s a magyar történettudomány gyászos jóvoltából északi semmi népek halszagú családjából indultunk el dél felé és szedtük össze úton-útfélen nyelvünket, civilizálódtunk és gyűjtöttük kultúrértékeinket.
A nemzeti emigráció nagy része ismeri a GILGAMES kiadó jóvoltából dr. Somogyi Ede: Szumirok és magyarok, és Galgóczy János: A sumir kérdés újranyomott munkáit. Ismeri az 1849-es emigráció szumirológusait, akik az angol Rawlinson régész ösztökélésére ismerték meg a két nép rokonságát. Tudtak a kufsteini honvédtisztek és pap-rabok többéves őstörténet búvárkodásairól is. Olvasták Lukácsy Kristóf újra megjelentetett híres könyvét, amelyet az Akadémia még 1851-ben megdicsért, azt kiadásra érdemesítette, de amiről később hallani sem akart. De tudtak dr. Cserép és dr. Aczél sorsáról is.
Történetünk „útvesztője” itt kezdődött, de erről Az Újság cikkezője bölcsen hallgat. Szerencsére az emigráció – ha talán nem is „kitüntetéssel vizsgázott” – de annál felkészültebb egyetemi tanárai, szerény történészei a pálfordulás okát és körülményeit világosan megírták. Itt alkalmazható bölcs tétel: Az írói nagyság, látókör kérdése is.
Magyar sorskérdésnek az emigrációban sok önkreálta „vezére” van. A jól fizető munkahely, tele gyomor és jól futó autó, új életszemléletet teremt. Az ilyenek szeretik elfelejteni a múltat s bizonyos nekik tetsző állapot rögzítését tekintik legfőbb feladatuknak. Amíg ez csak magán jellegű törekvés, kinek mi köze hozzá! De ha a STÁTUS QUO magyar ügyben hivatalos jelleget kap, már bűnös felelőtlenség, mert minden „status quo” nemzetünk jövőjével össze nem egyeztethető! Hangoztatása az ország-terület nagyságával kapcsolatban egyszerűen hazaárulás! Nem más, mint a trianoni bűntény szentesítése. Az otthoni törvények és rendeletek status quo-ja pedig a magyarság megsemmisítésének a jóváhagyása!!!
Ugyanolyan nemzetellenes „status quo” meghamisított történettudományunk vogul-gyökös beállítottságának támogatása, védelme is.
Amikor tehát Az Újság történésze azt hangoztatja, hogy az eredet-kérdésben a lényeg három évtized óta semmit sem változott, akkor történetírásunk status quo-ja mellett tört lándzsát. Még jobban elítélendő azon feltett kérdése: „Van-e az eredetkérdésnek különösebb jelentősége?” Vagyis minek a sok vita, Hóman megírta és kész.
Hogy egy „tudós” mit ír, az az ő dolga. De hogy egy újság mit tesz közzé s hogyan látja az „útvesztőben” az eligazodást, az már magyar ügy! A status quo itt a hamis tétel, az elavult történetszemlélet terjesztése, mint érvényes igazság. Hiszen ez ma otthon a hivatalos álláspont, tehát semmi esetre sem lehet helyes. Ezt egy főszerkesztőnek is tudnia illik. Lehet, hogy egyes népeknél az eredetkérdésnek nincs jelentősége, mert nincs is múltjuk. A magyarság déli, vitathatatlanul egyenesági származásának teljes feltárása a világtörténelem újraírását jelenti, tehát jelentősége felbecsülhetetlen és semmi esetre sem kérdéses. A status quo itt megbocsáthatatlan álláspont!
Azok az olvasók, akik ismerik dr. Varga Zsigmond, dr. Bobula Ida, dr. Padányi Viktor, dr. Baráth Tibor, dr. Fehér M. Jenő és Badiny Jós Ferenc megjelent könyveit és cikkeit, tanulmányozzák Rudnay Egyed: Atilla trilógiáját, dr. Szelényi Imre kutatásait, Kúr Géza lapját, dr. Kósa Barna Keleti Figyelőjét, dr. Nagy Sándor írásait, kilenc éve olvassák A Nap Fiai szakíróinak tanulmányait, vagy a brüsszeli Turáni Szemlét, olvassák Telekiné Kovács Zsuzsanna és B. Kovács Fréda nagyasszonyaink megállapításait, vagy hallgatták dr. Laczy Ervin előadásait stb., nem tudják megéretni, mi célja volt a cikkírónak? Hogy „napjaink sok történeti vonatkozás útvesztőjében eligazodhassanak”, semmi esetre sem. Ami eddig világos volt, arra is árny esett. A főszerkesztő nyilván olvasta a MAGYAR SZABADSÁG 1965. január 30-i számában dr. Láczy Ervin következő szavait: „Elismerés illeti azokat az újságokat, szerkesztőket, egyleteket és magánosokat, akik vállalják a szumir-magyar kutatások terjesztését, ezáltal adva nagy támogatást a felbecsülhetetlen nemzeti értékű szumir-magyar tudománynak.”
A cikksorozat futólagos áttekintésével kapott kétségek igazolására lássuk az egyes cikkeket.
A lap július elsejei számában: „Az emberiség és fejlődésének útkereszteződése és a történeti népek eredet.” címen értekezik. Egyik helyen az oszmán-törökség hódító útjának feltartóztatását, a másik helyen meg a germán, szláv és latin népek ütközőpontján végzett kiegyensúlyozó szerepünket hangsúlyozza, mint történelmi küldetésünket.
Ma, amikor nincs már velünk szemben egy uralkodóház védő gátrendszere, nem befolyásolnak többé a tót és sváb főpapok, holmi pártdogmák és tinta-betyárok rendeletei sem érvényesek, egészen fölösleges történelmi közhelyekkel eltussolni igazságokat. Ki küldte népünket ilyen feladattal? Talán őseinknek is megjelent egy nagyszakállú Jehova? – és szövetséget kötve rendelkezett? Mindenki saját sorsának kovácsa. Ó, sors, csak a gyávák óbégatása: mondja egy hindu gnoma. Országunkból védőpajzsot, népünkből nyugatnak házőrző ebet csak a történészek csináltak, akik nem merték, vagy nem akarták megírni az igazságot.
Mikszáth Kálmán ezt így jellemezte: „Voltunk a kereszténység védőbástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és mindenek felett Európa balekja!” (A kladovai menyecske)
A selistyei asszonyok című kisregényben pedig a következőket írta: „ . . hogy egy akó török vér öntődjék, egy félakó keresztény vér ment rá. A pápa azt tartotta, hogy ez jó üzlet az Isten számára.”
Egy másik helyen: „Micsoda drága harangszó nekünk még nimbusznak is milyen keveset mutat, mert ki tudja azt most már idegen világrészekben, vagy itthon is valamely kis faluban, hogy megkondul délben nagy harang, hogy abból a magyarok lelke sír elesett ősapánkért.”
Móricz Zsigmond azt mondta: „Abban fogyott el vérünk, hogy keleti atyafiakkal verekedtünk és védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton idegenek maradtak hozzánk és gyűlöltek.” (Légy jó mindhalálig)
Erre rendkívül meggyőző Szabó Dezső megállapítása: „A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja és ez sohasem lesz másképp.”
A történészek kreálta közhelyek olyanok, mint a rögeszmék. A logikával és tapasztalattal nem bizonyítható rögeszmékben csak az őrültek hisznek.
Magyar krónikás hagyomány szerint Álmos már az őshazában Atilla hun király örökségének birtokbavételét tűzte célul és Árpád a család történeti jogán, tudatos hadi és külpolitikai előkészületek után azt minden külső kényszer nélkül birtokba is vette. Nem honfoglalást végzett, hanem ősi hagyományok tiszteletben tartásával, ősi jogon honalapítást! Nem holmi norman-viking kalandorok módján, hanem tudatos akcióként. Nem felejtsük el „Az európai országok lettek, mi a miénket alapítottuk!” (Padányi Dentumagyaria, 413.)
Nemzeti tragédiánkat nem lehet közhelyekkel álcázni! Nyugati kereszténységünket, eltávolodásunkat az ősi harcmodortól és rokonaink ismételt megtámadását katasztrófákkal fizettük meg. Sem IV. Béla, sem II, Lajos kora nem volt alkalmas veszedelmeket elhárítani. A meráni ledérség és a Habsburg hatalomvágy hatása előbb volt mindennél. Nem a turáni katonaszellem, nem a nemzeti géniusz szenvedett csorbát, hanem a hamis külpolitika. A keresztény nyugati „felsőbbrendűségbe” vetett tévhit. Az idegenvérű életszemlélet nem maradhatott bűnhődés nélkül. A szembehelyezkedés múltunkkal első királyunk óta jellemző ténye történetünknek. Kirívó példái ennek a telepítések, ahol ősi, magyar juss szétosztásánál már nem a népi szempont döntött, hanem királyi, dinasztikus érdek. Ennek igaz dokumentációs ténye a „sziklamezei székelység”, fekete Magyarország sorsa.
A különös sok érdekes gondolatot és helyes meglátást is tartalmazó cikket az őstörténet kutatással fejezi be. Ennek magyar vonatkozásában Hóman szavait idézi, aki a „tévelygő és botladozó” eredetkutatókról megállapítja: „E néha egészen fantasztikus kísérletek legtöbbjének közös hibája, hogy hiányzik alóluk a tudományos módszer szilárd alapja.” A továbbiakban a Hóman-idézet azzal dicsekszik, hogy ő és társai biztosabb talajon járnak s „nem délibábos elgondolással s az írott források néha bizony homályos értesítésével, hanem gazdag forrásanyaggal és tudományos módszerrel állapították meg az alapkérdéseket s adtak összefüggő képet a nép és nemzet származásáról, gyermek és ifjúkoráról.”
folytatjuk

(ANF, 1972. 11-12.)