Atilla-mondák I.

 Vitéz nagyselmeczi Mérey László

 Atilla-mondák I.

 Másfél évezrede annak, hogy Atilla trónra lépett. A világverő és világbirodalmat alapító nagy királyról Európa és Ázsia majdnem
minden népe még ma is megemlékezik mondáiban. Ezek a mondák különböző színben tüntetik fel Atillát és más-más jellemtulajdonságokkal ruházzák fel aszerint, hogy az illető néppel milyen viszonyban volt annak idején, jót vagy rosszat tett-e velük? Általában három mondakörről beszélhetünk: az első a latin-gall, a második a germán, harmadik a magyar mondakör.

 A Nyugatrómai birodalomnak, a nyugati gótoknak, frankoknak, galloknak Atilla ellenségük volt. Ezek mondaköre ezért a nagy barbár pusztítót látják benne. Galliában, a mai Franciaországban általában minden régi épületet Julius Caesar-tól, minden régi romot Atillától származtatnak. Az igazságnak és tárgyilagosságnak kevés szerep jut. Így pl. neki tulajdonítják Szent Orsolya megöletését 383-ban, holott csak hét évtizeddel később, 451-ben járt ott.

 A párizsi Pantheonban Delaunay hatalmas falfestménye
ábrázolja Atilla előrenyomulását Párizs ellen. Erélyes, büszke
fején koronával, mezítláb ül hatalmas lován. Előtte halottak,
körülötte lángok. Párizst, az akkori Lutetiát Genovéva imája
mentette meg Atilla dúlásától. A valóság az, hogy Atilla hunjai
ok nélkül nem raboltak, germán hadai pusztításait pedig fékezni
igyekezett.

 A szabad vallásgyakorlatot – akárcsak a későbbi ázsiai tatár és török hódítók – ő sem korlátozta. Párizsban Atilla egyáltalán nem járt, tervbe sem vette, mert sietett le Gallia déli részébe, hogy a nyugati gótokat Aetius római hadainak érkezése előtt megverhesse. A Szent Genonéva mondából csupán annyi igaz,
hogy Párizs-Lutétia férfiai Atilla jöttének hírére szökni, menekülni
akartak családjaikkal együtt, de Genovéva, egy imádkozó, istenes, jómódú leány, a mai Notre Dame helyén akkor felállított
Szent István templomban gyűjtötte össze az asszonyokat és velük imádkozva nem hagyta őket elmenni Párizsból. Miközben a férfiak nejeiket követelve a templomot ostromolták, sikerült
megállapítani, hogy a hunok csakugyan elkerülték már a várost és elvonultak.

 Trier városa büszke, hogy Atilla alapította. Stassburg dicsekszik,
hogy Atillától kapta nevét: Strassen-burg – utak városa. Vajon miért adott volna neki Atilla német nevet? Troyesben mesélik, hogy ott Atilla egy tízgyermekes özvegyasszonyt sok arannyal gazdagon megajándékozott.

 A mai olasz földön, Vicenzában, csavargó bűvészeket arra kényszerített, hogy csak azt egyék, amit maguk lőnek maguknak. A kóbor csepűrágók nagyon lefogytak, de igen jól megtanultak a nyíllal bánni és Atilla seregébe vette fel őket.

 Páduában egy költő, az akkori szolgalelkű szokás szerint, Istenhez hasonlította Atillát verseiben. Atilla máglyára rakatta,
majd megelégelve a leckét, elengedte.

 Udine neki hálás alapításáért. Toscana egész regényeket talált ki, amelyeket Malespini énekelt meg.

 Fiesole azt állítja, hogy Atilla itáliai hadjáratát csak azért rendezte, hogy Fiesolét felépítse és neki régi haragosával szemben igazságot szolgáltatva, Firenzét lerombolja.

 Milánóban egy képet látott Atilla: saját magát, amint zsákban cipeli az aranyat a trónon ülő császár lábaihoz. Hívására
reszketve jelent meg a festő, aki a legrosszabbra volt készen. Atilla azonban nem kívánt mást, mint hogy a szép képet fesse át: ő ül a trónon és a császár hozza zsákban az aranyakat az ő lábaihoz.

 A germánok nagy többsége hűbérese volt Atillának. A kóbor, barbár, szertehúzó törzseket ő szervezte meg, gyülekeztette,
kiképeztette, begyakoroltatta és az ő lángelméje tette nekik lehetővé, hogy az így megszervezett germánság az ő halála után örökébe lépve, urává váljék a Nyugatrómai birodalomnak, megalapítsa Odoakernek itáliai királyságát, lerakva Olaszország és a német hatalmak alapjait, a Német-római birodalmat és Britanniának Rómától való elszakadásával az Angol birodalmat. Ha még ehhez figyelembe vesszük, hogy Atilla a hűbéres germán törzsekkel igen jól bánt, fejedelmeiket, kivált a gepida Ardarichot és a gót Walamirt barátaiként kezelte, a főbb germán törzsekből több feleséget vett és így sok germán nevű és nevelésű gyermeke volt, akkor érthető lesz, hogy a germán mondák mind nagy tisztelettel és megbecsüléssel emlékeznek meg Atilláról. Bölcsnek, igazságosnak, pompakedvelőnek, vendégszeretőnek írják le; emellett kiválóan harcol, jól eszik és iszik.

 Megénekli őt az egész germán világ. A skandináv „Sagak”, az izlandi, grönlandi és norvég Atla-Mal és Atla-Quida (mese és ének Atilláról), a lengyel-litván vidék, hol a halmokat ma is hunágyaknak nevezik, valamint a szász, bajor Nibelung énekek
ezernyi fantasztikus, meseszerű változata.

 Ezeknek csak egyikét vázolom: Siegfried (Siegurd) a sárkányt és kígyót megöli, az őrzésükre bízott kincseket a hegyekből elragadja. Megeszi a sárkány szívét, ettől érti a madarak énekét. Tőlük tanulja meg, hogy lehet az asszonyoknak tetszeni és hogyan lehet láthatatlanná válni. A sárkány vérében megfürdik. Ettől szaruhártya nő a testén, amely sebezhetetlenné teszi, kivéve egy pontot a lapockái között, ahová fürdés közben egy hársfalevél esett. Így felkészülve megszereti Brunhilda Walkyrt (tündért), akit aztán hűtlenül elhagy és feleségül veszi Gudrunt (Krimhilda, Ildikó), a nibelungi királyleányt. Az elhagyott Brunhilda bosszút áll: Hagennek, Siegfried sógorának elárulja Siegfried sebezhető helyét, neki ígérve a kincseket és megöleti Siegfriedet. Siegfried halálával és bosszúja beteltével jön rá Brunhilda Walkyr, hogy még mindig szereti Siegfriedet és vele együtt egy máglyán égetteti el magát. Siegfried özvegye, Gudrun pedig Atillához megy nőül. Ez a házasság és Gudrun lesz Atilla és a hunok végzete; a legkülönbözőbb változatok szerint harcok és bosszúk
következnek, amelyeknek Gudrun, Atilla, Ortlieb fiuk és a hun nép lesznek az áldozatai.

 
 Atilla, 1940. 22. szám

 A magyar mondakör azon regékből keletkezett, amelyeket a magyarok Ázsiából és az Etel (Volga) vidékéről hoztak magukkal és amelyek a mai hazánkban talált rokontörzsek, avarok, székelyek szájhagyományaival keveredtek össze.

 Ezeknek a mondáknak első terjesztői a Lech-mezei vereség után megcsonkítva hazatért „gyász-magyarok” voltak, akiket a nemzet nem fogadott be sorai közé, és akik ezért házról házra
énekléssel, regöléssel keresték meg betevő falatjukat. Előbb csak saját szomorú sorsukat énekelték meg, majd családjukkal
együtt beleszoktak az éneklésbe és kobozzal járták végig az országot, hirdetve a régi hun-magyar dicsőséget.

 A kereszténység felvétele ezeket a regős-igric mondákat több irányban befolyásolta. Üldözte ugyan a pogány igriceket, de a mondákat már igen korán majdnem minden más európai népet megelőzve írásba foglalta. Első ilyen írásunk Béla király névtelen jegyzőjétől – Anonymustól származik. Az ősmondákat erősen keveri a bibliával. Így pl. szerinte a hunok és magyarok ősei Góg és Magóg, Japhet fiai, Noé unokái. Tagadja, restelli, de körülírva mégis megörökíti azokat a regéket, Gudrun és Siegurd amelyekben őseink nem bánnak kesztyűs kézzel a keresztény
ellenséggel. Ilyen formákat használ: „Ne várjátok tőlem, hogy elmondjam, hogyan jutott Botond állítólag Bizáncba”.

 Chartuicius püspök a Chronica Hungarorumban (1114), majd
Kézai Simon udvari pap Kun László parancsára 1282-ben már nyíltabban írnak Atilláról, Botondról, Lehelről stb. A XIV. században ismeretlen szerző ír a Bécsi Krónikában.

 Nagy királyaink, az Árpádok, Nagy Lajos, Mátyás király nagyon szerették ezeket a regéket, foglalkoztak velük, összeíratták őket. Mátyás idején Bonfinius, Ranzanus, Callimachus nagy tudással, de idegen szívvel írnak; Turóczi ellenben Krónikájába 1470-ben beleviszi a magyar lelket.

 A mondák közül ismertetem a legnevezetesebbet: A csodaszarvas meséje (Kézai Simon) a hun-magyar rokonságot magyarázza: Ménróth és Enéh fiai, Hunor és Magyar csodaszarvast űzve átkelnek a Kuron (Káspitóba ömlik) és Don vidékén, a Meotis-tó ingoványai közé kerülve eltévednek (800 km út). Itt Dul alán fejedelem leányait veszik feleségül. Hunor utódai a hunok, Magyaré a magyarok.

 A keveházai, tárnokvölgyi és cesumóri nagy csaták még az Atilla előtti időkben voltak. A hunok ellensége Ditrich, Detre szász, vagy aleman vezér, vagy Theodorich lehetett. Ez segítette Macrinus pannóniai római vezér három csatában a hunok ellen Keveházánál, a Kelenhegy (Gellért-hegy régi neve) lába, Érd Batta közötti vidéken, ahol Keve hun vezér elesett, azután a
tárnokvölgyi csatában, hol Béla és Kadisa hun vezérek támadása
marad eldöntetlenül és végül Cesumor-nál (Zeiselmauer) a bécsi Hunesberg alatt, ahol Torda fia, Bendegúz győz és Macrinus
elesik. A csaták sorrendje bizonyítja a hunok győzelmes
előretörését a Duna mentén, Bécsig. (Kézai Simos, Arany János)

 Atilla, 1940. 23. szám (folytatjuk)