Bendeffy László dr.: Az Atilla-szobor kérdéséhez

Az idő hiába múlt el felette, emlékét a viselt dolgaiból szövögetett legendákat és hagyományokat másfél évezred sem tudta megemészteni. A magyar nép ma is büszke öntudattal, áhítatos tisztelettel emlegeti az Árpádok ősatyjának nevét. Nincs a Duna-Tisza közének az a zege-zuga, ahol valami Atilla-legenda ne élne, és őszidőben buzgón keresik sírját az egyszerű, dolgos, magyar kezek a letarolt földeken. Hány és hány kedves, mókás história fűződik Atilla titokzatos sírjának kereséséhez. Hány és hány helyen kerestek, kutattak, túrtak-fúrtak utána! Kunágotán Péter bácsi mesélte Móra Ferenc bátyánknak, Atilla ott fekszik az ő krumpliföldjén: „mert hogy van ott a mélyben egy kriptály, akiben az Atilla fekszik. Ott áll fölötte a pap is a szentséggel, osztán tizenkét cseh vitéz meg leborulva imádja.” Kár, hogy szegény Móra Ferencnek nem adatott meg a szerencse, hogy a nagy hun királyt ebben az ékes környezetben megtalálhatta volna, de legalább nem vetett véget ennek a félig rajongó, félig babonás, vidéki Atilla-kultusznak. Hátha a végén mégis csak megtaláljuk egyszer, véletlen, akaratlan is Atilla sírját!
De enélkül is nagyon elevenen él Atilla a magyar nép világában. A székelyek – minden tudományos magyarázgatás ellenére – ma is Atilla hunjai leszármazottjainak vallják magukat. A legújabb tudományos kutatások pedig (Hóman) nemcsak azt derítették ki, hogy az Árpádház az ősi hun hagyományt, mint nemzetségi hagyományt hozta magával Keletről ebbe a hazába, hanem még azt a nézetet is tudományosan elfogadhatónak tartják, hogy Árpád családja valóságosan Atilla fejedelmi családjának leszármazottja volt.
Van-e a világon még egy nép, amelyet ennyi és ilyen erős szálak fűznének a nagy világhódítóhoz? Vajon nem kellene-e nekünk hunjainknak ezzel a legendás királyával ország-világ előtt dicsekednünk?
A nagyjainkra való emlékezés nemcsak a nemzeti öntudat állandó ébrentartását és növekedését szolgálja, hanem – alkalmas keretek között – eszközül szolgál arra is, hogy nemzeti tekintélyünket idegen népek előtt növeljük. Emiatt a hármas ok miatt égetően szükség van arra, hogy sok évszázados mulasztást pótolva hatalmas, erőteljes, az ábrázolthoz méltó formájú szoborban örökítsük meg Atilla hun király emlékét.
Az Atilla szobor ügye nem mai keletű dolog. Évtizedekkel ezelőtt gondolkodtak, töprengtek rajta egyesek. De nemcsak tervezgetni, hanem cselekedni is kell! – Örömmel olvastam a Turán 1942. évf. IV. számában, hogy országos Atilla-emlékmű bizottság alakult, nyílván azzal a céllal, hogy ezt a régi mulasztást pótolja.
Ha már ennyire megérett a dolog, nem ártana beszélgetnünk a részletekről. Méltó volna, hogy Atilla emlékét az ország fővárosában megörökítsük. Annál is inkább, mert – miként az Kézai Hun-krónikája mondja, Atilla, Buda halála után, a testvéréről nevezett várost (Buda) saját nevéről „Ethele városá”-nak nevezte el, s azt a németek is Etzelburgnak nevezték. De méltó volna, ha szobrot állítanánk a nagy királynak Szegeden is, tekintettel arra, hogy állandó szálláshelye – állítólag – a mai Szeged környékén volt.
Több szobor-tervezet is áll készen arra, hogy Atilla emlékét, dicsőségét hirdesse. Ezek közül kettő áll az előtérben. Egyik Cser Károly szobrászművész kitűnő lovas-szobra, a másik Lőte Éva sokalakos, mozgalmas, művészi alkotása. Mindkettő olyan kiváló művészi munka, hogy feltétlenül módot kell találnunk a kivitelezés lehetőségére. (Arról, hogy melyik hova kerüljön, ráérünk gondolkodni.) Anyagiak szempontjából kétségkívül Cser Károly műve a könnyebben kivitelezhető. Ezúttal erről a szoborról nyújtunk közelebbi leírást.
A művész hat esztendőt töltött hadifogolyként ázsiai Oroszországban. Ott fogamzott meg benne a szobor gondolata. Atillája megszegett nyakú, terpeszállásba meredt paripájának nyergében álló zordonarcú nagyúr. A nyeregkápán keresztbe fektetett Isten kardjára támaszkodik. Lényében valami vad fennköltség van, amely tiszteletet s egyben félelmet parancsol. Sötét pillantással, félelmesen néz előre. Keskenyvágású, mélyen ülő szemei fürkészőn tapadnak a szemlélőre.
„Atillát így megálmodni csak magyar lélekkel lehetett”, írja a szoborról néhai Hekler professzor. „Ennek az Atilla-szobornak, amely múlandó anyagból ércbe kívánkozik, mielőbb helyet kell kapnia Budapest valamelyik megfelelő helyén. Így kívánja ezt a magyar művészeti kultúra becsülete! A sok rossz és közepes szobor között pár jó is elfér.”
„A műteremből – írja Hekler ugyanott – ahova csak a véletlen sodort, azzal a meggyőződéssel távoztam, hogy a magyar lovas-szobrok sorozata egészen kivételes alkotással gazdagodott. Nem volnék méltó az őrhelyre, hova hivatásom állított, ha erről nyilvánosan is hitet nem tennék.”
Hekler Antal – sajnos – nem érhette meg, hogy ezt a kivételesen nagyszerű szobrot ércben lássa, mert még ma sem áll. De ha már megalakult a bizottság, ha már beszélünk, s remélhetőleg komolyan beszélünk Atilla szobrának elkészítéséről, mindenek előtt ezt a szobrot kell ércbe öntetnünk. Kétszeresen büszkék lehetünk majd reá!

(Atilla, 54. sz. 1943. Szelek hava)