Legyen nemzeti ünnep a pozsonyi diadal!

 Szőke István Atilla

 Legyen nemzeti ünnep a pozsonyi diadal!

 Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának! – Ezt a kiváló mondást egyszer Felvidéken hallottam és azóta is gyakran eszembe jut, amikor a sumír-pártus-szkíta-hun-székely-magyar folytonosságról beszélünk. Különösen fontos lenne ezt a gondolatot idézni, amikor eltitkolt vagy elferdített múltunkról esik szó. A mi múltunk sokak szemében szálka, de nékünk nagyon fontos s éppen ezért meg kell vallatni, meg kell ismerni és a hétköznapok részévé tenni. Sokan, nagyon sokan másképpen élnének, gondolkodnának, tennének, ha a tudatukban és lelkükben fontos helyet foglalnának el régmúltunk értékei. Nemzetmegtartó erő lehetne ez a tudat, nagyszerű kapaszkodó a
jelenre és a jövőre nézve. Ma azonban egy jól fizetett gépezet emberei gyártják a nekik tetsző múltat. S néha már ezt a hamisított múltat is hamisítják, teljes zavart, vitát okozva szándékosan. Vajon miért olyan fontos a múlt eltitkolása, eltagadása?

 Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

 Idén, 2011-ben lesz 1104 esztendeje, hogy Árpád fejedelem és hada győzelmet aratott egy két és félszeres túlerőben lévő germán sereg felett, az ún. pozsonyi csatában. Mondhatnánk azt, hogy semmi különös nem történt, hiszen győztünk már máskor is a túlerő ellen, nem is egyszer. De ez a csata más volt. Itt a vérünket akarták venni, itt ki akartak minket végezni, itt az ellenség seregének zászlaján ott lengett a parancs. „elrendeljük… a magyarok kiirtassanak!” (Decretum… ugros eliminandos esse). Röpüljünk vissza az időbe és nézzük meg mi is történt akkoriban?

 Árpád népének tudatos visszajövetelét Atilla örökébe a nyugat mindig is féltékeny szemmel figyelte. A germán jól tudta, hogy a Duna-Kárpáttérség rendkívül fontos hadászati és egyéb szempontból is. Ha itt egy jelentős katonai erőt képviselő nép gyökeret ver (Árpád népe pedig ilyen volt), az reá nézve veszélyt jelent, hiszen kelet felől nyitott kapu vezet saját életterükbe. Nagyon jól emlékeztek a magyarok eleire, a bátor hunokra a régebbi időkről. Jól ismerték eme népek szokásjogát, miszerint a legyőzött népek határterületeit maguknak igényelték, az ő határvédelmi berendezéseikhez. De szégyenkezhettek gyalázatos tettükért is, hiszen a hozzájuk tárgyalni érkező Kurszánt és kíséretét alattomos módon legyilkolják 902-ben (más források szerint 904-ben). Tudatában voltak, hogy Árpád ezt a gaztettet nem hagyja szó nélkül s meg fogja torolni. Amikor 906-ban egy magyar lovas hadtest Szászországban járt, elhatározták, hogy elébe vágnak a megtorló támadásnak és megtámadják honvisszafoglaló eleinket. Ezért 907. június 17-én, az Ennstől nyugatra, Ennsburg vára közelében, egy hatalmas több mint 100.000 fős sereget gyűjtöttek össze Luitpold határőrgróf vezetésével. A különböző történelmi leírások és kutatások különböző időpontokat és helyszíneket jelölnek meg a csatával kapcsolatban. Van, aki Bánhida térségébe helyezi július közepére, augusztus elejére, van, aki Pozsonytól nyugatra, van, aki csak 2-3 naposnak mondja.

 Nézzük meg mi a valóság? Ennsburg és Hainburg (Beregvár) között a távolság 205 km. Ezt az utat 13,5 km/nap menetsebességgel kb. 16 nap alatt lehet megtenni. Ez azt jelenti,
hogy az ellenség július 3-án érte el ezt a helyszínt. A helyszíni szemlén feltárt földrajzi viszonyok, valamint a csata lefolyására utaló, ma is használt helység és dűlő nevek egyértelműen bizonyítják, hogy erre zajlott a csata július 3-7. között. Nézzünk néhány üzenő nevet a sok közül: Ellendenhof (Csontudvar), Ellenden Wald (Csonterdő), Ungarnstrasse (Magyar út), Heidfeld (Pogányföld), Schlossau (Zárjaj), Hausau (Házjaj) stb. Az ellenség erősebb hada Luitpold vezetésével a Dunától északra 50.000 fővel, a másik Ditmár (Theotmár) érsek parancsnokságával a Dunától délre helyezkedett el 45.000 fővel. A közel 10. 000 főt kitevő dunai hajóhadat Sieghardt herceg vezette. Árpád fejedelem 40 ezer harcossal bírt, vezetésüket fiaira bízta (Tarhos, Üllő, Jutas), a fővezérséget saját maga vette át. Mivel ismerte a terepet a Barna-hegyen és a környékén várta a germánokat. A terepismerettel nem rendelkező támadók pedig megérkeztek. A magyarok az első nap a hajóhadat gyújtották fel olajba mártott, taplós, kenderkócos nyílvesszőikkel, búváraik pedig megfúrták a hajókat. Gyakorlatilag megszüntették a Duna két partján lévő hadtestek összeköttetését, utánpótlását. A következő két napon, július 4-én és 5-én Ditmár érsek seregét bekerítették és felmorzsolták. 6-án éjjel a magyar harcosok bőrtömlőket erősítve a lovakra átúsztattak a Dunán. Hajnalban óriási nyílzáport zúdítottak a germánok seregére és megsemmisítették azt. Sőt, Lajos Enns környékén állomásozó
tartalékcsapatát is legyőzték, menekülésre késztetve a királyt.

 Az ellenség döbbenetes veszteségeket szenvedett, meghalt Luitpold, a fővezér, Ditmár érsek, 2 püspök, 2 apát 19 gróf (ebből is látni micsoda hatalmas sereg akarta a magyarságot elpusztítani).

 Árpádék győzelme olyan mértékű volt, hogy hazánkat ettől számítva több, mint száz esztendeig nem merték háborgatni
és a nyugati határ az Ennsen túli terület lett. Sajnos mi is nagy árat fizettünk ezért a történelmi győzelemért. Tarhos, Üllő, Jutas a csata folyamán halálos sebet kapott, sőt Árpád fejedelem is megsebesült. Ezt azonban nem tudjuk bizonyítani, de tudni kell, hogy még 907-ben eltávozott az élők sorából. Köszönet néki és minden magyarnak, hogy megnyerték ezt az ütközetet, nélkülük nem lenne most magyarság, Magyarország!

 Minden nép annyit érdemel, amennyit megtart magának!

 Kutatásaim során egy érdekességre bukkantam. A majdnem 1300 oldalas, két kötetes Magyarország Hadtörténete (Zrínyi Katonai Kiadó, 1985) című könyvre, melynek 21. oldalán ez olvasható: „907-ben Luitpold őrgróf, aki egyesítette a Bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, hadjáratot indított Pannónia visszaszerzése céljából. Ennsburg vára közelében azonban 907. július 5-én a magyarok győzelmet aratnak felette. Elesett a csatában Luitpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek is. Ostmark területe az Enns folyóig, és Karintia keleti része a magyarok kezére került.”

 Nocsak, nocsak! Már 1985-ben tudtak erről a történelmi eseményről? Vagy egy bátor szerkesztő becsempészte ezt a 8 és fél sort a könyvbe? A pozsonyi diadal a magyar történelem rendkívül fontos része! Tudjuk, sejtjük kinek s miért jó ezt eltitkolni, hiszen az utóbbi ideig ezt tették. Azokat a kutatókat, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak elhallgattatták vagy elűzték (pl. a kassai Lukács József régészt, a Münchenben élt Katona Sándort). Kilóg a szög a zsákból!

 A hivatalos, besenyők elől menekülő, a Kárpát-medencébe vert hadként bevánszorgó őseinkről szóló hazugságokat kérdőjelezi meg a pozsonyi győzelem. Hiszen ha 896 után ez a darabjaira zúzott kis nép 11 esztendő múlva tönkre veri az egyesített germán hadakat, az bizony óriási ellentmondás. Sőt, hazugság! A megélhetési történészek sokasága élt jól ebből évtizedekig (csakúgy, mint a szánalmas finnugor elméletből, a szkíta-hun-magyar folytonosság letagadásából és egyéb más torz agyszüleményből). Manapság már sokan és sok helyen megemlékeznek erről a győzedelemről. De mindez kevés, ennél sokkal több kell! Nekünk, magyarul gondolkodó, nemzetünkért és múltunkért aggódó embereknek el kell érnünk azt, hogy július 7-e, hivatalos nemzeti ünnep legyen!

 Árpád fejedelem négy gyermeke életét adta e hazának, hiszen Levente a visszatérés közben hunyt el, Tarhos, Üllő, Jutas pedig a pozsonyi csatában kapott halálos sebet, ezért lett, ezek után a jóval fiatalabb Zolta (Solt) Árpád utódja. Vajon hány magyar államférfiról, politikusról mondhatjuk el ezt? Szóval, Árpád fejedelem megérdemli, hogy minden évben fejet hajtsunk nagyszerű emléke előtt és megköszönjük neki maradandó alkotását, Magyarországot!

 Segítő irodalom:

 Magyarország Hadtörténete, Zrínyi Katonai Kiadó (1985); Katona Sándor: Árpád és Hannibál, Koronás Kerecsen Kiadó (2007); Magyarságtudományi tanulmányok; Poór Miklós: A pozsonyi csata rövid története, HUN-idea Szellemi Hagyományőrző Műhely (2008); Szakács Gábor: A pozsonyi
diada, Demokrata XI. évfolyam 27. szám (2007. július 5.)