Homonnay Ottó János: A RIDEG VALÓSÁG (részlet a könyvből)

A kereszténység a világhódító judaizmus meghosszabbított karja (4.)

Sokat hallottunk már gyermekkorunk óta a „turáni átok”-ról, de ennek magyarázata mindig elmaradt. De a nép száján, lelkületében élt és megmaradt a mai napig. Jelentőségét, az iskolákban soha nem magyarázták meg, mert ez átok tulajdonképpen akkor kezdett lesújtani ránk, amikor István idegen segítséggel kereszténységre térítette népünket a fegyverek erejével. A régi, mesélő magyar történelemtanítás azt állítja Anonymus írásainak alapján, hogy őseink Etelközben kötöttek Vérszerződést, mármint a „Hét Vezér”, hogy egy közös nemzetcsaládot alkotnak és a jövőben jóban, rosszban együtt kitartanak.

A történelmi valóság az, hogy messze keleten, a templomot nem építő népeknél, e TURÁNI NÉPEKNÉL, a legszentebb vallási törvény a VÉR TÖRVÉNYE volt. A vallási felfogás, a hit szerint a vér volt az emberben az élet hordozója, vagyis a vér isteni szimbólum, az élet jelképe volt. A NÉGY ELEM, A NAP (TŰZ), VÍZ, FÖLD, LEVEGŐ képezte az isteni életalkotó erőt a világban, de az emberben az isteni lény a vérben jelent meg valósággá. Ez természetes következtetés volt, mert akinek kifolyt a vére, abból elszállt az éltető istenség, tehát e vérrel törvényszerű kapcsolatban kell álljon az élet fogalma. Akiben nincs vér, abban nincs élet. Éppen ezért a legszentebb családi kapcsolatok a vérszerinti kapcsolatok voltak. E családok létszámának emelkedésével nemzetségek, népcsoportok alakultak ki, de haláluk után a közös ősre való tekintettel e népek között e szent vérségi kapcsolat fennállt. Aki e vérségi kapcsolatokat valamilyen formában megsértette, az az isteni élettörvény ellen vétett, ami a legnagyobb bűnnek számított. E korai idők életkörülményei következtében a fennmaradás, a túlélés alapfeltétele az egymásra utaltságban rejlett. Ilyen összefogás természetszerűen adódik a családi, vagyis vérségi kapcsolatokból. E kapcsolatok ellen vétő valójában az egész közösség létét is veszélyeztette, tehát ez megbocsájthatatlan vétségnek minősült. Az idők folyamán ez annyira a tudatba ivódott, hogy e keleti népek között a legszentebb törvénnyé vált. Testvérgyilkosság, vagy e közösség tagjának vérét ontani e közösségen belül, a legnagyobb bűnnek minősült. Nemcsak az egyén élete, de ezen keresztül a közösség léte is e vérközösség képében jelentette az egyén és a közösség fizikai létét, életét is, mely a hitfelfogás szerint közvetlen kapcsolatban állt az isten fogalmával. Amikor valamilyen fogadalomra, vagy eskütételre került sor, egy szerződésre, mi mással lehetett volna megpecsételni, mint a fogadalmat kötők, a szerződést kötők vérével. Regino krónikájában olvasható, hogy eleink annyira pogányok voltak, hogy semmilyen istenük nem volt, de vérre, farkasra, kutyára esküdtek.
Honnan tudhatta volna ez a szerencsétlen vad katolikus, hogy e mögött a jelenség mögött az ember által elképzelhető legmagasztosabb istenszemlélet és életszemlélet húzódik meg? Az is tudott dolog, hogy a termékenységi kultuszok egyik jelképes állatai közé tartozott a farkas és a kutya is. A kutya elég szapora állat. Fajtáján kívül is elpárzik, amikor a párzás ideje eljön, mert ösztöne szerint a szukának életet kell hoznia a földre, szaporodnia kell! Mindegy, hogy mely fajtából, de szaporodási ösztöne szerint neki meg kell termékenyülnie. A farkas már magasabb rendű állat. A farkas már zárt családi közösségben él, falkában. A farkas családi élete, párválasztása hasonló, talán legközelebb áll az ember viselkedéséhez. A farkas „életfelfogása”, mely ugyan ösztönszerű, de emellett tudatosnak látszik, viselkedése, egész életmódja alapján ítélve nemes állat. Családi szimbólum, a családi élet jelképe. (Lásd Romulus és Remus történetét.) Hogy mikor és milyen formában, milyen módszert használtak e vérrel való pecsételéssel egy szerződés szentesítésére, azt a mindenkori fogadalom, vagy szerződés fontossága határozta meg. Az adott szó mellett sokkal nagyobb jelentősége volt a vérnek minden írásnál, mert a vér szent és a vallási felfogás szerint ennél nagyobb jelentőségű hitelesítést semmi sem adhatott. Amikor e népek valamilyen egyezséget kötöttek, elővettek egy kutyát és azt az egyezség színhelyén karddal kettévágták azért, hogy aki e szerződést megszegné, annak vére úgy folyjon ki, mint e kutyáé, valamint további termékenysége, azaz életadó, életfolyamatosító képessége ugyanúgy szűnjön meg, mit az megszűnt a termékenységi szimbólum, a kutya esetében. Amikor egy fontos szerződést kötött valaki és még nagyobb súlyt kívánt adni szavának, az kötelezettségének teljes magára vállalása jeléül farkast vágott ketté annak kifejezésére, mint ahogy a farkas, a családi élet szimbóluma, úgy a saját családi életének, vagy nemzetségének folyamata is szűnjön meg, mint a farkasé, ha a szerződést megszegné. Katolikus, keresztény szemszögből, e látvány ősi jelentőségének ismerete nélkül úgy tűnik, mintha ezek valóban vad pogányok lennének, istenük nincs, mert a kutya, vagy a farkas vérére esküsznek. De e pogánynak minősített jelenség mögött sokkal több komolyság és valóságos istenhit rejtőzött, mert fizikai szemléltető eljárással hívta ki magára a szerződéskötő a végzetet, ha a szerződést megszegné. Nem egy mesebeli, érthetetlen istenség nevére esküdött, hanem magára az életre, melynek megszűnése a szeme előtt kifolyt vér formájában látható, érzékelhető képben elevenedett meg. Aki ilyen szerződést kötött, azt ugyan soha meg nem szegte, mert önmaga mondott átkot saját fejére és vallási hite szerint ez átok beteljesedésében rendületlenül hitt is.
Legmagasztosabb szerződéskötés volt a házasságkötés. A házassággal két család vonta szorosabbra e vérségi köteléket. Az utódok már mindkét család vérét hordozták magukban, tehát e két család az utódok révén egyazon vérközösség szorosabb kötelékébe tartoztak. Ha a házasságkötés esetleg távolabbi népcsalád összekötését jelentette, ennek jelentősége még nagyobb volt, mert e távolabbi kapcsolatot hozta egymással közvetlen közelségbe. A házasságkötő feleknek fogadalmukat saját vérükkel kellett megpecsételniük, már az egybekelés pillanatában, hogy e családközösségi kapcsolatot valóban komolyan vették és az életfolyamat biztosítására eltökélt szándékuktól semmi sem tántoríthatta el őket. Házasságkötési jelképeink közé tartozott, hogy a vőlegény és a menyasszony a szertartás színhelyén megjelenve, az általuk hozott két faágacskát kereszt formában összekötötte. Függetlenül anyagi helyzetüktől, az ágacskáknak egyenlő hosszúnak kellett lennie, mert az új élet indulásánál e házasságba egyenlő ranggal, eséllyel indultak, az élet folytatására. Mindkettő egyenlő felelősséggel tartozik azért, hogy e házasság ne csak tartós, de termékeny is legyen. Az ágacskák így összekötve egyenlőszárú keresztet képeztek, melynek négy ága egyben jelképezte a négy életadó és életet fenntartó elemet is. Népművészetünkben nagyon sok helyen és formában még ma is megjelenik ez az egyenlőszárú kereszt, melynek valójában semmi köze sincs a kereszténység keresztjéhez. Az első az életnek, a másik a halálnak a jele, tehát jelentőségük homlokegyenest ellenkezik egymással. De az ágacskák összekötése egyben szimbolizálta az életfát is, mert a szent fa ágainak összekötéséből hajt ki az új élet ága, hogy az utódokban hatalmas fává terebélyesedjék. Természetesebb, fenségesebb, valóban az életből, a természettől vett jelképeket ennél elképzelni ma sem lehet. Szentségük, nagyszerűségük éppen e természetes egyszerűségében nyilvánult meg, mely mindenki által érthetően, a maga egyszerűségében magyarázta a legnagyobb „misztikum”, az élet jelentőségét és folyamatának fontosságát. A házasságkötés a legszentebb lépés volt az élet folytatása felé, amikor a különböző családok vérségi rokonságba kerület egymással. Ennek kidomborítására a szerződő felek, mi sem természetesebb, mint saját vérükkel pecsételték meg e szerződést és borba csepegtetett, összekevert vérükből ittak mindketten annak jeléül, hogy e pillanattól kezdve szétválaszthatatlan vérségi kapcsolat köti össze őket egymással. E szerződést a vallási felfogás szerint ezután felbontani, vagy bármilyen formában megszegni nem lehetett a legsúlyosabb átok terhe alatt. Az élet kézzelfogható, látható jele, a legszentebb isteni szimbólum, a vér, mely összekötötte, egybefonta őket megbonthatatlanul. A társadalmi felépítés terén minél jobban tágultak a méretek, annál jobban nő e VÉRSZERZŐDÉSENK a jelentősége. Itt meg kell említeni azt is, hogy mi magyarok híresek vagyunk arról, hogy igen választékosan, sőt „művészien” tudunk káromkodni. Ez tagadhatatlan tény, az élet valósága. Rajtunk kívül talán csak a török nyelv képes hasonló teljesítményekre. Sajnos, nyelvészeink még ezen a téren összehasonlításokat nem végeztek más nyelvekkel, pedig bármilyen furcsán hangzik is, de e területen nyelvünk eredetével és – mondjuk ki bátran – fejlettségével kapcsolatban nagyon sok új felfedezni való van! Minden választékosságunk ellenére, káromkodásaink között sehol nem szerepel semmilyen formájú káromkodás a vérrel kapcsolatban. Káromkodó kifejezéseink „enciklopédiájából” a magyar szóhasználat a vér fogalmát száműzte. Eredetét ugyan megtalálni már nem nagyon lehetne, de az egyetlen nyelv, melynek káromkodásaiban a vér szerepel, az közvetlen szomszédságunkban, az elszlávosodott szerbeknél van még ma is. Ha a szerb valamilyen rettenetesen nagy és sértő káromkodást akar valakire mondani, azt a káromlandó vérével kapcsolatban mondja. Tehát a legnagyobb átok, amit valaha kimondhat, azt csakis a vérrel, az isteni éltető elemmel kapcsolatban teheti. De valójában mi a helyzet akkor, ha e szerződő felek a saját fejükre kimondott átok következtében ez átok beteljesedését saját bőrükön kezdik érezni? A válasz csak az lehet, hogy valahol valóban felhoztuk magunkra valamilyen cselekedettel ezt a rettenetes átkot és annak minden következményét.
Őseink már sokkal korábban, évezredekkel Etelközt megelőzve éltek a VÉRSZERZŐDÉS jegyében. Katolikus krónikáinkban Etelköz csak egy igen későre dátumozott kiindulópont a magyarság számára a történelem útján. A Vérszerződés fogalma nem Etelközben született. Az is bizonytalan, hogy ott ez valóban megtörtént-e abban a formában, ahogy azt a krónika feljegyezte. Köthettek ott szerződést más népcsoportokkal, akik a magyarság közé akartak telepedni, de ne felejtsük el azt a tényt sem, hogy Etelközben már szoros nagycsaládi szövetségben éltek magyarjaink, tehát az akkori életmód és életkörülmények ismeretében ott magyar vérűnek magyar vérűvel semmilyen szerződés kötésére ezen a szinten szüksége nem volt. Azokat már évezredekkel előtte a közös nyelv, a közös eredet, a közös vallási felfogások már e vérségi kapcsolatok alapján szorosan egybefonták. Az új hazába telepedve e vérségi alapon álló társadalom e vérségi törvények alapján rendezte be államéletét. E berendezkedés nem Etelközből, de már az azt megelőző ősi idők óta irányítója volt e magyari közösségnek. Ha a pusztaszeri alkotmány részleteit vizsgáljuk, kitűnik, hogy e törvény szelleme irányítja ezt az egész alkotmányozó gyűlést. Semmi újat itt nem alkottak, csak megerősítették, hogy az új hazában a régi törvények ugyanúgy változatlanul tovább érvényesek, mint azelőtt. Az új környezet követelményeihez alkalmazkodva, a különböző nemzetségek elhelyezkedése, vagyis az ország felosztása az egyetlen új jelenség ez alkotmányozó gyűlés előtt. Ami magától értetődő jelenség. Ha Pusztaszeren születik e törvény, illetve új alkotmány, fizikailag lehetetlen lett volna oly rövid idő alatt ez új törvénytárat tudatosítani és Európa legnagyobb közbiztonsággal rendelkező államát megteremteni, ha ez az alkotmány nem évszázadokra, de évezredekre nyúlik vissza és azt szinte ösztönszerűen hajtja végre mindenki az új hazában is. Az itt talált és behódolt népek számára ez új világ igen tetszetős lehetett, mert a honfoglalók után e törvények befogadása egyáltalán nem volt probléma ezek számára. Az avarság maradványainak sem volt új ez az Alkotmány, mert ugyanarról a tőről fakadtak ők is, tehát e törvények úgymond már a vérükben éltek. Végre a nagy zűrzavar után rend lesz. Ősi rend, mely szerint az élet megkönnyebbül. László Gyula neves kutatónk munkáiból kiderül, hogy az általa feltárt „avar temetők” között itt-ott, nagyritkán találni Árpád-kori „magyar” sírokat. Az is elfogadható megállapítás, hogy az Árpád-kori temető tulajdonképpen tükörképe az Árpád-kori településnek, vagy falunak. E ritkán előforduló „magyar” sírokból természetesen következik, hogy az avarság által lakott területekre nem kellett tömegével telepíteni „honfoglaló” magyarokat, hogy azok a pusztaszeri törvényeket betartsák és nehogy államot képezzenek az államban saját elképzeléseik szerint. Teljesen bizonyos, hogy az avarság maradéka csak régi törvényeinek felelevenítését látta a pusztaszeri alkotmányban, így számára e törvények szerint élni semmi nehézséget nem okozott. Talán legjobb bizonyíték ennek az alátámasztására, hogy az új keresztény törvények bevezetése után évszázadok vasszigora sem tudta ez új keresztény törvényeket meghonosítani a fegyverrel e törvényekre kényszerített nép lelkében. Tehát a Pusztaszer és fogalma ősi eredetre vall, mely szerint az új államélet csak folytatása volt a réginek.
A Vérszerződés vallási köteléke valamint a pusztaszeri alkotmány államélet irányító szerepe kizárta azt a lehetőséget, hogy bármelyik nemzetség úrrá lehessen a másik nemzetségen, vagy egyik a másik vagyonának, anyagi javainak kárára gyarapodhasson. A Szer,vagyis a „parlament” hozta meg a törvényeket és a választott fejedelem csakis e törvények, rendelkezések végrehajtó hatalma volt. A katolikus krónika- és történelemírásból igen ügyesen kimaradt az a döntő fontosságú rész, hogy a Vérszerződés megszegése milyen következményekkel jár a szerződésszegőre, de ezenfelül még az egész nemzetségére is. Mai hivatalos irányított történelem szemléletünk csak István „nagy művéről” emlékezik meg, de még most sem hajlandók a lényegre tapintani. Valójában István nem nemzeti érdekből, hanem egyéni hatalomvágyból számolta föl a VEZÉREK TANÁCSÁT idegen fegyverek segítségével. Az effajta történelemírások annak ellenére, hogy állítólag mindig az „emberrel” foglalkoznak, szándékosa elhallgatják és elkerülik a valóságos egyéni „motivációt”, vagyis azt az egyéni emberi törekvést, mely mindig azt nézi, hogy „jó, jó, de ebből mi az én hasznom?” Minden misztifikált és agyondicsőített uralkodó tettei mögött sohasem tűnik fel a valóságos ember és annak önző egyéni érdeke. Történelemírásunk szerint csakis „szentekkel” vagy „bábokkal” van tele történelmünk tárháza, de nem emberekkel. Egy-egy király szent volt, de miért? Kinek az érdekei szabták „szentségét” vagy hitvány „bábságát”? Ahogy történelmünket, nemzeti tragédiáinkat ismerjük, nyugodtan kijelenthetjük, hogy sohasem az abszolút nemzeti érdek, de más érdekek szabták meg uralkodóink nagyságát vagy hitványságát. István királyunk is ember volt. Húsból, vérből való ember, telve ugyanolyan emberi hibákkal, mint minden más földi halandó. Ha egyszer ezt az egyéni hatalomvággyal telített „embert” venné történelemkutatásunk bonckés alá, akkor kiderülne, hogy ezeréves romlásunk, minden nemzeti nyomorunk elindítója e „szent” királyunk „nagy műve” volt.

(folytatjuk)