Homonnay Ottó János : ÁRPÁD emlékezete

1896-ban, május másodikán egy hónapig tartó ünnepségsorozat kezdődött a honfoglalás ezredik évfordulóján. A krónikák feljegyzése szerint egy történészcsoport három évig kereste-kutatta azt a dátumot, mely történelmi valóságában a honfoglalás befejezését jelentette. E kutatások május második napját eredményezték, mint történelmileg is elfogadott napot, mikor is a honfoglalással kapcsolatos harcok megszűntek az országban, megkezdődött a békés életre való berendezkedés az új hazában. Az akkori Milléniumi Bizottság javaslatára a kormány e napot hivatalos ünnepnappá, azaz hivatalosan is ÁRPÁD-NAPPÁ nyilvánította. Ezeréves európai történelmünk folyamán ez volt az első, hivatalosan is megerősített, elismert ÁRPÁD NAP, honfoglaló nagy vezérünk emlékének hálaünnepe.
Az idő kereke viharosan forgott és a nagy, ezredik évforduló megünneplése után valahogy e nap egyszerűen feledésbe ment. Ötven évvel e nagy ünnep után már meg sem emlékeztek róla, sőt a budapesti Városházán javallották, hogy a Ligetben lévő Milléniumi Emlékművet eltávolítják, hogy helyére Sztálin szobrát állítsák fel. A keresztény királyaink szoborgyűjteménye az Emlékműben nem illet bele az új politikai irányzatba, mivel a „feudalista nagybirtokos társadalom maradványa” volt, tehát el kellett tüntetni. Árpád és a hét vezér szoborcsoportozat viszont nem tükrözte az „újjászülető, haladó társadalmi eszméket”, így ’arra sincs szükség’ alapon el kell távolítani, mondták az „ideológusok”. A sors iróniája, hogy az idegen megszállóknak éppen az oroszoknak kellett beavatkozni ahhoz, hogy a Milleniumi Emlékmű a helyén maradjon, mert az akkori „demokratikus-koalíciós” pártok akarták e merényletet elkövetni. A legnagyobb problémát az ugyancsak e helyen lévő „ismeretlen katona” síremléke okozta. Külön küldöttség ment akkor Vorosilovhoz, az akkori Városházáról, hogy legalább a síremléket engedje eltávolítani, mert hát ez az emlék tulajdonképpen „imperialista kalandorok emlékére állítódott az első világháború idejéről”. Természetesen, Vorosilov válasza – „Nyet” – nem nagyon tetszett a küldöttségnek. A küldöttséget irgalmatlanul lehordta. Fültanú szerint:
„Lehet, hogy maguknak e néphez és történelmi múltjához semmi közük, de a népnek ez az emlékmű jelent valamit, így helyén marad! Ajánlom, igyekezzenek, hogy mielőbb eltűnjenek róla a háború nyomai.”
Így maradt helyén a Milléniumi Emlékmű, helyette „szorgos kezek” lebontották a Regnum Mariánum templomot, hogy „városrendezési szempontokból” ne zavarja a Sztálin-szobor környezetét.
Árpád napja azonban ugyancsak feledésbe merült, míg az emigráció fel nem ébredt három évtized után, bátortalan, tétova kezdeményezéssel újból felelevenedett ÁRPÁD neve, illetve Napja.
Minden más nemzeti ünnep között ez a nap az, mely a legnagyobb! Az első az elsők között, mert ha ez a nap nincs, ha Árpád nincs, ma Európában, de máshol a világon sem beszélhetnénk magyarságról. Ezen a napon minden hálaadásunk, minden szeretetünk a nagy honfoglaló emlékének szentelődik és azoknak az ősöknek, kik bátorságukkal egy idegen világ közepébe a magyarnak otthont, hazát teremtettek. Az utódok hitványsága, hogy e nagyszerű Hon, ma nem az sem méreteiben, sem lelkületében, melyet a modernkori magyar történelem legnagyobb alakja ránk örökül hagyott. De vannak, kik e napon e nagyszerű tett emlékéből erőt merítenek a nagy példa továbbfolytatására. Őseink még nagyobb megbecsülésére és tiszteletére. Habár örökségünket növelni, vagy megtartani nem tudtuk, legalább azon fáradozzunk, hogy valamennyit az elvesztegetett hagyatékból visszavegyünk, ha nem másért, az irántuk érzett tiszteletünk, szeretetünk és megbecsülésünk jeléül.
Éppen ezért május 2-án minden magyar otthonban emlékezzünk meg hálatelt szívvel Árpád Apánkról, halhatatlan őseinkről és a hálaadó tűz jelképeként az örömtűz jelképeként gyújtsunk örökmécsest emléküknek! Minden családfő magyarázza el családjának e nap jelentőségét! Ősi szokás szerint ünnepi ebédet tartsunk. Örömtort. Ha nem másért, kint született utódaink lelki gazdagságának és magyarságtudatának növeléséért is!
Az örök emlékezés és hála tiszteletteljes dicsősége övezze emléküket az elkövetkezendő évezredeken át!

(Napjaink, 1977. máj.)