BARÁTH TIBOR: A MAGYAR NÉPEK ŐSTÖRTÉNETE - Palló Imre könyvismertetése

Petőfi rajongásával köszöntjük a könyv szerzőjét, akinek egész babérkoszorút kell adnunk, de akkor sem adtunk semmit, mert a „MŰ” értéke mellé nem tudunk megközelítő ellenértéket sem állítani. Bírálni pedig csak az fogjon hozzá, aki tíz évig végigcsinálta azt a tudományos kutató munkát, amely szükséges volt az adatok kiértékeléséhez és a feldolgozáshoz.

Szenvedélymentesen nehéz elolvasni a könyvet, mert az ember lépten-nyomon örömében kiáltani szeretne, de kinek kiáltson? Az idős magyar nemzedék elfáradt az életharcban, a fiatalt nem érdekli, az idegen pedig begyepesedett világszemléletével csak nevetne rajtam. A századok gyalázatot kentek történelmünkre, azt lemosni nagy erőfeszítés.
Az 1848-as emigrációnak a magyar őstörténet felderítésének megindító munkáját kellett elvégeznie, a mai emigrációnak pedig nemcsak a hatalommal és pénzzel megállított munkát újra kezdenie, hanem a hamis útra terelt szemlélet ádáz csapkodásait is kivédenie.
E bérszolgákkal szemben nehéz tárgyilagosnak lenni. Zsirai Miklós nekem kartársam volt a fővárosi polgári iskolában. Mindketten szegények voltunk, mint a templom egere. Én már akkor a mai történelemszemléletemmel az is maradtam, de őt a finn-ugor rokonság, ha kell, ha nem hirdetése a jómódúak és előkelők sorába emelte. Igazolódott a tétel: Butának sorsa földi éden. Ezért beszélek én bérszolgákról, s nem finn-ugorista tudósokról.
Minden elismerésünk és legőszintébb köszönetünk azoké, akik őstörténetünk tisztázásának követendő útját megtalálták. Látjuk a célt, ismerjük az utat, értékesítjük az eredményeket, de a neheze még hátra van: Az Igazság közkinccsé tétele.
Éppen ezért minden átlagon felüli magyarnak el kell olvasnia a Művet nem egyszer, sokszor, hogy újra tanulja dicsőséges történetünket. Ha mi nem ismerjük s nem tudjuk az érveket, ne várjunk a bennünket gyűlölő idegenektől elismertetést. Úgyis fáj már nekik a magyarok sportteljesítménye. Mi lesz akkor, ha tudomásul kell venniük azt a tudományosan és a párizsi egyetem elektronikus számítógépével bizonyított tételt, hogy a világ legrégibb nyelve a magyar, hogy ez a bibliai „egynyelv”, amelyet a Régi Keleten mindenki beszélt.
Temetjük a finnugoros elmélet utolsó érveit, de nem dicsérjük Cézárt, aki a temetést egy megbecsülhetetlen könyvével rendezte. Ő csak Szemúrtól kapott szikrával nemzetszolgálatot végzett.
Az egyiptomi Biblia szavaival: „Ő a Tudó, a magyar Úr, kinek szava győzedelmeskedett az erőszak felett. Eloszlatta a sötétséget . . . aki győzelmet szerzett ellenfelei felett.”
Nagyvonalakban ismertetni szeretném „A magyar népek őstörténete” 1. kötetét. A mű jelentőségét címe hirdeti. Már azért is közfigyelemre méltó. Nem a magyarokról van itt szó, hanem mindazon ókori népekről, kik bár különböző – legfőképpen a 19. szd. tudósaitól kapott – neveken ismeretesek, de mind magyarul beszéltek.
Az állítás hihetetlennek látszik, bár tudjuk, hogy a Bibliából ismert ókori emberiség egy nyelven beszélt, aminek a „bábeli-nyelvzavar” vetett véget. A tudósok már minden kihalt és élő nyelvvel megpróbálkoztak ez ősi nyelvet megszólaltatni, de eredményt elérni nem tudtak.
Csak a magyar nyelvvel nem hasonlították össze a Kárpát-medencében, Egyiptomban, Kaukázusban, Mezopotámiában, Vörös tenger partján, Iránban, Turánban, Kelet-Afrikában, Kis-Ázsiában és Palesztinában talált képírásos , hieroglifás, ékírásos és rovásírásos szavakat, szövegeket. Baráth Tibor a hontalanság keserveivel, de annál odaadóbb erőbedobással és lelkesedéssel tíz éven át végezte az írásos bizonyítékok olvasását, boncolgatta azok titkait, ezért végső eredményként joggal hirdethette meg a magyar ősnyelv létét s hozzá a népek millióit, akik azt beszélték.
A „munka bemutatása” című lapokon felveti a kérdést: „Mi lett az őshazát benépesített milliókkal?”
Követi vándorlásuk útját, államalkotásaikat, kultúrmunkájukat s a helyszínen talált egykorú írások magyar nyelvű szövegéből elénk tárja a perdöntő bizonyítékokat, amelyek felfedése itt-ott Kolumbusz-tojásánál is egyszerűbbnek létszik. Elveti a feltevéseket s követi a tudományos alapot.
A kiindulás helyesen a mai állapot. Mit találunk a kézikönyvekben a hunokról és magyarokról. Megállapítja, hogy a kézikönyvek, források, amit a hunokról írnak, olyan ötletszerű dogmák, mint az indogermán, meg a finnugor elmélet: „Mindenki beszéli, de senki sem hiszi.” A hunok politikai szerepéről, őshazájukról, fajukról, nyelvükről, műveltségükről és sorsukról csak ellentmondást, elfogult hamis képet adnak. Úgy látja, hogy e munkák írói szándékosan tüntették el a hunokat a Kárpát-medencéből. Ők tudják miért, de ez a tényeket nem változtatja.
Az addig tanított magyar ősmúlt se mást, mint „bizonytalanságokkal, ellentmondó elméletek halmazával soha be nem bizonyított, feltételezésekkel” telített hamis kép. A vogul-gyökös főapostol is csak így ír: „Eleve valószínű . . . hogy ez vagy az” stb. Az ilyen valószínűségre alapozott nyelvészkedés nem tudomány. Komolytalan. Bérmunka. Csak az ilyen nyelvészkedés sorolhatta a magyar ősműveltség szavait idegenektől átvettnek, hogy hirdethessék őseinkről: „a vadság felső fokán éltek.” Mikor aztán maguk is rájöttek, hogy melléfogtak, kinyilatkoztatták. „A kutatás ezen a téren közel sem mondta ki az utolsó szót.” Ezt az utolsó szót nem ők fogják kimondani. Azt kérdi erre Baráth Tibor: „Mi lesz a finn-ugor elmélet utolsó szava, ha kiderül, hogy elődeink már a feltételezett finn-ugor ősnyelv előtt is magyarul beszéltek és nem csak a ház szót, hanem a palotát is ismerték, öntöző csatornákat építettek, függőkertekben pihentek és ma is jól érthető magyar nyelven készítették írásos feljegyzéseiket?”
A legképtelenebb mellébeszélésük a magyar ősök vándorútja Szibériából Kaukázushoz, szerintük „meg nem határozható útvonalon történt, s hogy a Kaukázushoz értek, és ott éltek, azt igazolni nem tudjuk.”
A könyv szerzője is keserűen állapítja meg, hogy a szakmunkákat nem ismerő átlag olvasó ezen hamis (sőt rosszindulatú) eredet teóriát egyszerűen tudomásul veszi. A külföld pedig a következő szavakkal könyveli el: „Ami a magyar népet illeti, az sok szláv, német és latin kölcsönszavakat csatolt azokhoz a kölcsönszavakhoz, amelyeket megelőzőleg a törökből merített, úgyhogy szótárának jelentős része idegen.” (MEILLET)
Éles logikával mutatja a szerző a vogul-gyökös nyelvészek tévedéseit, hiszen a régészet, a mitológia hagyományok és a középkori magyar irodalom semmivel sem támogatja elméletüket. Sőt már otthon is akadnak ébredező szellemek. (László Gyula)
E finn-ugoros hamis próféták érvek hiányában a sértegetést, a kérdés politikai síkre terelését alkalmazzák, hogy idegeiket megnyugtassák.
A sűrített ismertetés világosan szemlélteti az eddig tanítottak tarhatatlanságát. A bizonyítékok tömegével rendelkező tudós új fejezetet nyit a hun és magyar történetnek. Tíz éves tudományos munkásságával, száraz nyelvészkedésével, birtokosa lett annak az Aladin lámpásnak, amely csak a történeti igazságot világítja.
Mi, szerény turanisták, már régóta áhítozzuk ezt a munkát. Tudtuk, hogy Valaki meghallja a hieroglifák és rovásírások labirintusában az igazi kifejezéseket visszhangozni. Éreztük, hogy Valaki megmutatja az utat és módot a helyes hun-magyar őstörténet megismeréséhez és egyben a helyes ókori történet – amely lényegében magyar történet – szemléletéhez. Mert ha Padányi Dentumagyariája forradalmi jelentőségű a történetírásban, „A magyar népek őstörténete” új igazságokkal, új alapokon az ókor történetének újra megírását követi egyrészt, annak újra megtanulását másrészt.
Nincsenek rejtélyek, csak meg nem oldott kérdések. Négy-ötezer év távlatában vizsgálni azokat, isteni adottság. Sokkal több a Nagy Szellem adományából, amire a homo sapiens érdemes volt.
Miért büszkék a germánok arra, amit a hunoktól kaptak, a franciák amit a barbár keltáktól örököltek, az olaszok, amit a latinoktól erkölcsteleneknek bélyegzett etruszkoktól kaptak? „Miért éppen nekünk – kérdezi a szerző – kellene szégyenkeznünk, hogy a „világ Urához” több kapcsolatunk van, mint nekik? Miféle pogánykodás és miféle bűn vagy szégyen lenne, ha kiderülne Atilláról, hogy a latinon kívül történetesen magyarul beszélt, sőt az volt az anyanyelve?”
A hunok nyelvemlékei című fejezetben a szerző a megtagadott hun-magyar testvériség védelmében lépésről lépésre halad visszafelé azon az úton, amelyet a régi történeti szemlélet korlátosított. Bebizonyítja, hogy a hunok nyelve nem lehetett török nyelv. Emlékeztet egy francia és egy német tudósra, akik a hunok nyelvét finn-ugornak tartják. Írásuk a rovásírás, amely a székelyekkel egyező. Bemutat először néhány székely rovásírásos szöveget, majd annál több, a hun-időből való emléket, okmányt, amelyek rovásírásos, sőt képírásos szavakkal magyar nyelven szólnak hozzánk. A egyik hun sírban talált (Szeged-Nagyszéksós, 1934.) arany kehely talpán rovásírással ez áll: „Ezzel öli meg a ungárok Titánját a szt. római lány.” (Ez a kehely látható a könyv címlapján. Szerk.) A megölt Turán Atilla, a világ ura, s a római lány egy királyi sarj a római birodalom területéről. Ennek a neve a hagyomány szerint MIKOLT, Ildikó, aminek a jelentése: megölte, öldöklő.
A bemutatott és bőséges magyarázattal elolvasott hun írásos emlékek perdöntő bizonyítékai a hunok magyarnyelvűségének.
„A magyar nyelvre nézve megállapíthatjuk, hogy azt a IV. és V. században a Kárpát-medencében már széltében hosszában beszélték és írták. A tömérdek szó között egyetlen egy idegen nyelvből eredő szót sem találunk: se görögöt, se latint, se germánt, de még csak törököt sem, a szlávról nem is beszélve. Minden szó a magyar nyelv hiteles szava, önálló alkotása.” – „Ezek a nyelvemlékek megdöntik azt a hamis állítást is, hogy összefüggő nyelvemlékeink csak a 13. század elején kezdődnek és hogy a mi népünk történetére a 7. század előtt semmiféle nyelven nem áll rendelkezésre írott kútfő.”
Megbecsülhetetlen értékű fejezet: A Kárpáti hun ország népeinek faji sajátságai és népnevei.
Embertani megfigyelések;
A hungár és magyar név értelme;
A székely kus, turki nép értelme – című fejezetek bámulatba ejtik az olvasót, mert névmagyarázatai, hivatkozásai eddig ismeretlen távlatot nyitnak és bizonyítják, hogy „a magyar népek az igaz árja népek, az ő nyelvük az igazi árja nyelv, az ő országuk az igazi árja ország.” Ezt Lukácsi Kristóf hirdette először, még 1860-as években, de az indo-germán népek kisajátították maguknak. Ma nagy zavar van a fogalommal s helyette inkább a „nordikus rassz” elnevezést használják. Waddel, majd Gordon Childe állást foglaltak az árja megnevezés ellen, mert anakronisztikusnak tartották.
A finn-ugor nyelvészek boszorkánykonyhájában főzött s a külföldiek mosolyával kísért barbárságnak, Szibériából elkóborolt és úton-útfélen felszedett nyelvünk és kultúránk elméletét megölte a tudás, az igazság, mert „a mai 15 milliót számláló csodálatos tehetségű árja (turáni) fajtánk az, amely az emberi beszédet megalkotta, az első magas kultúra fáklyáját meggyújtotta és a föld kerekségén végighordozta.” - állapítja meg Baráth Tibor.
A könyv második része: A hunok és magyarok őshazájában, a Régi Keleten címet viseli.
Könyve első részében megismert módszer szerint, az őshazára utaló ismert adatokkal indul, hogy az ott található személyi és helynevek, feliratok és okmányok magyar szókincséből megállapításokat tehessen. A magyar és hun néptől használt szimbólumok itt is meghatározó értékűek. (Madár, oroszlán, pettyes párduc).
A legelterjedtebb magyar szavunk, amely Kr.e. V. és IV. évezredtől kezdve szakadatlanul és minden földrajzi tájon előfordul: ÚR s annak illeszkedő alakjai: ár, ér, ír, ra, stb. Ennek a szónak a használata irodalmilag Kr.e. 3000-ig bizonyítható. Ugyanúgy megtalálható népünk hungár, magyar és Árpád neve is. Tutenkamen király sírjában a különböző szimbólumok helyes állításával azt írják: ONK-karok-ura, vagyis hungárok ura. Azt a helyet, ahol az a forrás fakad, amelyben MA-ARI (Mária) Jézus ruháit mosta, az arabok a mai napig is MATARI YAS, Magyar Jós vizének nevezik.
A fejezetekben közölt adatokkal a könyv szerzője a következő fontos megállapítást teszi:
1./ „Népünk Úr, Hungár és Magyar neve a Régi Keleten mindenütt előfordul ugyanolyan hangtesttel, mint Európában végzett vizsgálódásaink alkalmával láttuk;
2./ A nevek használták Isten, király, közszemély, nép, hegy, víz, terület és ország megjelölésére, bizonyságául annak, hogy a neveket adó nép nagy létszámban és uralkodó minőségben volt jelen;
3./ A nevek használata írott okmányok alapján a Kr.e. 3200 esztendőig visszamenőleg nyomozható;
4./ A hun nevet viselő nép eredeti lakhelye a Régi Kelet északi része, vagyis a Termékeny Félhold lehetett, a Magyar nevet viselője Etiópia és a Vörös tenger környéke;
5./ Következtethető, hogy nemzetünk egy két-ágú ősnéptől ered, a hunból és a magyarból s hogy az ó-kori világ fő eseményei a magyar népek történetével szorosan egybefonódnak, vagyis AZ Ó-KORI VILÁGTÖRTÉNET LÉNYEGÉBEN VALAHOGYAN MAGYAR TÖRTÉNET!
A Régi Kelet felöleli a Kaukázustól és a Káspi-tótól délre a Perzsa öbölig, Vörös tengerig húzódó részt, keletre az Indusig terjedt területet. Őseink a nagy Kataklizmákat a Kaukázus és Kelet-Afrika nagy hegyei közt vészelték át, az éghajlati viszonyok – jégkorszak elmúlása – javulása után rajzottak szét Kaukázustól délre és keletre, Afrika hegyeiből pedig észak felé.
„Általános tudományos felfogás szerint a Kr.e. évezredekben a Római Keleten két kultúrnyelv virágzott: az egyiket szumirnak, a másikat egyiptominak mondják. Előbbiről azt vélik, valahonnan északról eredt és a Tigris és Eufrátesz közén a napisten Szemúr (Szumér, Szumir) országában bontakozott ki irodalmi nyelvvé. Onnan terjedt el azután Mezopotámia többi részébe és az Eufráteszen túl nyugat felé, egészen a Földközi-tengerig. Az egyiptomi nyelvről pedig úgy vélekednek, azt nem csak a Nílus völgyében beszélték, hanem egész Délkelet-Afrikában, majd utóbb, az Egyiptomi Birodalom kialakulása (Kr.e. 1500) után a Földközi-tenger és az Eufrátesz nagy Kanyara közé eső szíriai vidéken is. E két nyelvet a világ legrégibb nyelvének ítélik.” A szerző megállapítása.
E két elnevezés csak a 19. század tudósai hozták forgalomba. Oppert francia tudós valahol azt olvasta: „Szumer és Agade ura”. Ő a neveket országrésznek vélte, holott azok vallási kifejezések: Szemúr és Égető úr, vagyis a Napisten országa. Így született meg a Szemúr isten-névből a szumir népnév és szumir nyelv.
A két kultúra-nyelv szövegeinek olvasása, hangzósítása és a mai ábécére való átírása terén az idegen tudósok annyi hibát követtek el s annyira egyéni módszerekkel próbálkoztak, hogy végre is ők csináltak olyan szumir és egyiptomi nyelvet, amely a valóságban sohasem létezett. A francia egyiptológus, Maspero őszintén megmondja: „Minden igyekezetünk, hogy a régi egyiptomi szavak kiejtését megkíséreljük, csak megközelítő eredményre vezethet, mert sohasem tudjuk kellő biztonsággal megállapítani, vajon azok miként hangzottak. Csak annyit tehetünk . . . következtetünk visszafelé a régibb korszakokra, amennyire ez egyáltalán lehetséges.”
Kramer szumerológus is mást fordít, mint ami írva van és így eredményei teljesen egyéniek, mire ő a nyelvet rokontalannak tartja és azt állítja, hogy Kr.e. 2000 táján kihalt.
Hogy az idegen tudósok milyen tévesen ítélkeztek, mert nem értették a szó jelentését világosa, mutatja a nap-vallás követők vallás-szemlélete. Őseink Napistenüket hol ilyen, hol olyan tevékenységében látták a aszerint adtak a Napnak, mint az egy istenség szimbólumának nevet.
Azt írja a könyv szerzője: „Szerintük a Nap, ez az égitest volt az Isten látható képe. S mivel e látható kép alakja kerek, istenüket ebben a vonatkozásban Kerek Úrnak mondották. Mivel ez mindent megvilágít és minden lát, akárcsak óriási szem, neve lett a Szemúr. Mivel azonban szeme páratlan, vagyis csak egy van belőle, nevezték Egyszeműnek is, színéről pedig Vörös Szeműnek, égen való tartózkodásából Égi Szemnek vagy Égszemnek. Roppant tüzével haragjában felperzseli az országokat, így ebben a minőségében Égető Úr és Sütő Úr lett a neve. Úgy képzelték el, hogy a Nap a saját birodalmában egyedüli úr, ezért ő is Honúr, birodalmában Égi Király. Ha mozgását figyelték, észrevették, hogy minden reggel felkel: Ra-Kel (Rachel), birodalmának keleti részén Kel-Út, ott beleül egy székbe: Szék-Úr, aztán végigkocsikázik az égboltozaton vezető fényes útján: útút, és miután pályáját befutotta, nyugaton Nyug-Út, leesik a látóhatár alá: Esút, Este. Ha ezt a vallás-szemléletet bármilyen röviden előadjuk, azonnal minden világos lesz előttünk és belátjuk, hogy a napvallást követő régieknek nem volt ezer istenük, hanem csak egyetlen egy.” Baráth Tibor világos okfejtése után nem maradhatnak kétségek. A magyar tudás az alap, a kulcs, amelyen nyugszanak a titkok, amellyel a zárakat hozzá ki lehet nyitni.
A százezernyi hetven-nyolcvan éve ismert szumir és egyiptomi irodalmi szövegek tanulmányozása a mai napig alig haladt előre. Ezt német tudósok is elismerik. Itt alapvető hiba van, mert e nyelvek sem nem páratlanok, sem nem kihaltak, sem nem rokontalanok, „hanem nagyon is szoros összefüggésben állnak az élő magyar nyelvvel.”
Baráth Tibor megvizsgálta a két nyelv szerkezetét és összehasonította a magyarral. Megállapította:
1./ Mind a Nílus-völgyi, mind a mezopotámiai: ragozó nyelv. Nem változó szótő és az ahhoz illeszkedő rag;
2./ A jelző a jelzett szó előtt áll;
3./ A határozott névelők minkét nyelvben megtalálhatók.
4./ Nincs neme sem a jelzőnek, sem a főnévnek, sem az igének;
5./ Az igék nem az időt jelzik, hanem az állapotot, végül a hangzóilleszkedés éppen olyan fontos, mint a magyarban. Szerkezetileg tehát a két nyelv egymással azonos.
Szókincsük jellemző vonása, hogy mindkét nyelvben a legrégibb szavak általában egytagúak: vagy azokból alkotottak: Jellemző szavak, melyek mindkét nyelvben megtalálhatók: Pl. Ég, Nap, Út, Kő, Ma, Ta, Hon, Ház, Lak, Lyuk, Fal Kés, Víz, Hab, Bot, Szó, Kéz, Kar, Bél, Has, Szem, Nő, Kép, Sír, Nem Hal, Méh, Bak, Süt, Hét, Öt, Hat, Száz, A, Az; kéttagúak: Isten, Óra, Tudó, Kasza, Kosár, Asszony, Egér, Szamár, Macska, Turó, kettő, Ezer.
A nyelvtan, a hangtan, a szókincs ilyen tökéletes egyezése után felállítható tétel: A szumirnak és egyiptominak nevezett nyelv egy és ugyanaz a nyelv. Ezt már Waddel is megállapította.
Hogy a Régi Keletnek csak egy kultúrnyelve volt, az is bizonyítja, hogy bárhová vándoroltak, tolmácsra nem volt szükségük. Komoly nyelvi akadály Kr.e. 1000-ig alig lehetett. „Az egynyelvűségre utal az a körülmény is, hogy azok a dialektusok, amelyeket a szakkönyvek külön nyelveknek szoktak feltüntetni, mint a hetita, hurri, elámi, arámi, uraltui, főniciai, kréta-szigeti stb. valamennyien ragozó nyelvek, hangharmóniás nyelvek és szókincsükben olyan tömérdek mezopotámiai- egyiptomi szó szerepel, hogy egyes szövegeket az ősnyelven meg tudjuk érteni.” – állapítja meg az író.
A két nyelv egyezését a magyarral igazán nem nehéz észrevenni. Az idegen tudósok ezt úgy fejezik ki „szoros kapcsolat”.
Baráth Tibor következő szavai igen nagy jelentőségűek:
„Ma már nem jelenik meg a külföldön komoly történelmi tanulmány, amely a mezopotámiai nyelv tárgyalása során a magyar nyelvvel való egyezésre valamilyen formában rá ne mutatna. Megtaláljuk ezt az utalást az Egyesült Nemzetek kiadásában megjelent ókori történeti kézikönyvekben is. Ha már az idegenek ennyire eljutottak egy olyan kikutatásban, ami bennünket főbenjáró módon érint és amire nézve csak mi lennénk a legilletékesebbek, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a hazai irodalom ez újabb erőfeszítésben nemcsak nem vett részt, hanem tudomást sem szerez róla. Így reánk, külföldön élő tudósokra hárul a feladat megvizsgálása, hogy tulajdonképpen mit is kell azon a szoros kapcsolaton érteni, ami a Régi Keleti kultúrnyelv és a magyar nyelv között fennáll.”
E szoros kapcsolat pedig jelenti:
1./ A nyelvi szerkezet feltűnő egyezését, ami először idegen tudósok vettek észre, majd Somogyi Ede és Varga Zsigmond ismertettek magyarul.
2./ A szókincs vizsgálatánál a tudományos munkát dr. Bobula Ida végezte s kimutatta, hogy a Szumir Lexikon 4000 szavából 62 % egyezik a magyarral.
3./ A teljes egyezés megállapítható hangtanilag is. Telekiné Kovács Zsuzsanna, aki a szumir nevek olvasására vállalkozott, megállapította, hogy a magyar nyelvet úgyszólván mai kifejlett formájában beszélték és írták Mezopotámiában Kr.e. 3000 és 1000 között.
Az egyiptomi szövegekkel Baráth Tibor foglalkozott s megállapította, hogy az szabályos magyar nyelv volt. Ezért meghirdeti az egyiptomi = szumir = magyar egyenlőséget, a már korábban megállapított szkíta = hun = magyar egyenlőség mellé.
A könyv szerzője arról sem feledkezik meg, hogy összehasonlítást tegyen az ős-magyar kötelékből kiszakadt urali és balti népek nyelve és a magyar között. Több egytagú szó összehasonlításával igazolta, hogy azok is beletartoznak az ős-magyar kultúrvilágba. Hogy kevesebb szavuk egyezik a miénkkel, az természetes. Oka az idegen népek közelsége és kultúrhatása.
Nagy érdeklődéssel olvashatjuk az írás eredetéről, az őshazai írásmódok alapelveiről, az olvasásról és az ábécés átírásról szóló fejtegetéseit és azok szemléltetését. Hogy az egész Régi Keleten a magyar nyelv és írás volt elterjedve, annak a legsúlyosabb bizonyítéka a hangzó egybehangzás, asonancia. Pl. a hal képe jelentette: 1./ az állatot (hal), de egybehangzása alapján használatos volt 2./ a halál (hal, meghal) és 3./ az alvás (hál) írására is.
Négyféle írás volt elterjedve. A kezdeti képírás, majd annak egyszerűsítése a hieroglif írás, további fejlődése az ékírás, s az ennél tökéletesebb a rovásírás.
A négy írásmód közös elemei ezek: 1./ a szavak értelme a mássalhangzókon alapszik és a magánhangzók szerepe alárendelt. 2./ mind a négy írásmód a fonetikus írást követi. 3./ az elvont szavak írásában nagy szerepet játszik a szaval összecsengése és 4./ az értelem-meghatározó jelek a helyes olvasást biztosítják. Mind a négy írásmódban mindent úgy írtak, amint azt kiejtették és nem a szó nyelvtani formája szerint. Akár ma a gyorsírásban.
A továbbiakban élvezhetjük a könyv legérdekesebb és jelentőségében páratlan sorait. Itt szeretné az ember odakiáltani: Érdemes volt áldozni, küzdeni, a turanista eszmeszolgálat elvezetett bennünket a magyar őstörténet tiszta forrásához.
Rengeteg ősi nyelvemléket szemléltet a Vörös-tenger keleti partvidékéről Föníciából, Palesztinából, a hetiták országából, tömegét az egyiptomi magyar nyelvemlékeknek és mezopotámiai magyar szövegű kőtábláknak.
A tiszta képírással írt magyar nyelvemlékek női, férfi és madár figurái a magyarul beszélő és író emberfajta őshazájából való elvándorlásának útjelző bizonyítékai. Ezeket az Égei-szigetvilágban, Szicíliában, Kréta szigetén, a Balkánon, Kaukázus vidékén a Szittya-földön, valamint az ősi Duna medencei útvonalon, még Ausztriában, és Dél-Európában is megtalálták. A bemutatott sok sok magyar szó, szöveg olvasása után együtt kérdezzük a szerzővel: „Ki hiszi el, hogy egy olyan országban, amelynek Istene Szemúr, Magúr, Napúr, királya Hungár és Magyar, és ahol az emberek Olcsó fával építkeznek, Mosdóvízről, Ablakról, Jő Kő-ről, Darumadárról, Héjáról, Napországi Nőkről meg Gombáról diskuráltak, az ilyen országban más lett volna a nyelv, mint magyar?”
Akinek még ez sem elég, tanulmányozza a könyv azon sorait, ahol a szerelemre, a fajfenntartásra irányuló kifejezések, a női és férfi teremtő szervek gátlás nélkül írott magyar szavait olvashatja: minden kétsége elmúlik. Ilyen tősgyökeres magyar kifejezéseket csak magyarok ismernek és használhatnak.
„A bemutatott szövegek tanúsága szerint – írja Baráth Tibor – a magyar nyelv Kr.e. 3000-ben már teljesen kiforrt állapotban volt: kifogástalan szórenddel, kiforrott ragokkal és bő szókinccsel rendelkezett és fennmaradt emlékeit ma is nehézség nélkül megértjük. Csodálatos dolog ez, mert a világ legrégibb írott nyelvévé lépteti elő a mi nyelvünket. Ez a megállapítás olyan óriási szenzáció az ókori történet számára is, mint a magyar őstörténet számára.”
Eddig sokat olvastunk az egyiptomi népek vallásáról, bikakultuszáról, a papság hatalmáról, sokféleségéről, de sohasem láttuk tisztán, mi miért volt és hogyan. Hasonló zavaros képet ismertünk a fáraókról, az ország politikai és gazdasági berendezkedéséről, hikszosz kérdésről stb., stb.
Baráth Tibor a magyar népek őshazai hitvilága címen feltárja a talált nyelvemlékek magyar szövegéből az úgynevezett termékenységi vallás sajátosságait, valamint a nap-vallás világos képét s bemutatja, hol laktak az istenek s hogyan írták neveiket. Ezek ismeretében bevezet a misztériumokba. Mi történik a halál után? Ismerteti a temetkezési helyeket és szól a Halottak Könyvéről. A sok magyar szó csalhatatlan bizonyíték, „ . . . hogy a vallást az ősmagyar népek találták fel, az ókori tudományos fogalmaknak megfelelően, tehát ők azok, akik az emberi nemet ezzel a hallatlanul nagy lelki tényezővel a társadalom és állam tartóoszlopával megajándékozták.”
Jézus Krisztus a tanulóéveit Egyiptomban, a magyar népek legszebb keleti országában töltötte, akire úgy emlékeztek, mint MATAR YOS-ra: „Magyar Jós”-ra. Azt hiszem mindenki igazat ad a szerzőnek, aki azt írta : Az összefüggések szédítő látványt tárnak elénk, kiderült, hogy a kereszténység az ókori pogány magyar világ egyenes folytatása, minden lényegében a magyar szellem világra szóló alkotása.
Az utolsó fejezetek a magyar népek őshazai államszervezetével és annak néptörténetével foglalkoznak.
Könyve végén azt írja: „Manapság az egész világon bámulat tárgyát képezik a mezopotámiai és egyiptomi ősnép művészi és tudományos teljesítményei és múzeumi bemutatásuk alkalmával százezres tömegek áhítatos tisztelettel vonulnak el előttük. Mindent tudnak ezek a hódolók, csak éppen a lényeget nem: hogy mindez a magyar szellem és magyar fajta alkotása.”
Aki a magyar népek őstörténete első kötetét figyelmesen elolvassa, igazat ad az író következő összefoglaló megállapításának: „A Régi Keleten a történelem hajnalától kezdve a Kr.e. 13. század közepéig magyar nyelvű népek vitték a főszerepet, akik magukat sokféle néven nevezték, de valamennyien az Ur-i árja népek családjába tartoztak.”
Hogy hová lettek az őshaza magyar milliói, arra a következő kötetben kapunk feleletet.

(ANF, 1969, 7-8. 145-153)