Homonnay Ottó János : JÉZUSTÓL MARXIG

Ezeréves keresztény beidegződés után, legalább oly nehéz ennek a szellemnek nemzedékről-nemzedékre történő ráhatásaitól egy emberöltő alatt megszabadulni, mint amilyen nehéz volt a magyarnak ősei hitéről a nyugati kereszténységbe váltani. A X. századtól kezdve mondhatnánk, hogy az ősi Hit gondolatának gyökereit a mai napig kiírtani a magyar lelkéből nem lehetett! Tudva, vagy tudatlanul, de magával hordozta keresztény keretek között is ősi Hitének nagyon sok alapvető tételét, tanítását. Eredeti népdalaink, népköltészetünk, zenénk, meg mindaz, amit úgy hívunk, hogy népművészet, megtartotta ezeréven át az eredeti ősi Hit alapjait képező tartalmát.
A keresztény szellem ellenére – minél nagyobb volt az agymosás – annál erősebb volt a ragaszkodás a „régi” dolgok iránt. A keresztény királyi törvények kijátszhatók voltak a régi „pogány” hagyományok megtartására népművészeti alkotásokkal. Nemzedékről-nemzedékre örölklődött ez az ellenállás, mely sok esetben már napjainkban elvesztette ugyan tudatosságát, hogy honnan és miből eredt tulajdonképpen, de mint népszokás, néphagyomány fennmaradt. A huszadik század hímző népi művésze – habár esetleg buzgó keresztény is, – nem is gondol arra, hogy elődeitől származó ú.n. népi népi motívumokat sző, vagy hímez alkotásaiba, melyek tulajdonképen „pogánykori” hagyatékok.
Tagadhatatlanul lelki kielégüléssel készülnek ezek a népművészeti remekek, és alkotójuk lelke mélyén éppen az adja a kielégülést, hogy érzésvilágában alkotóművészete tudatosan valami nagyon, igazán magyart formál és alkot.
Ezeket az ősi erővel, ösztönszerűen feltörő ihleteket – úgymondjam – azért nem tudta a kereszténység kiölni a lelkekből, mert valójában a keresztény szellem nem jutott le a lélek legmélyebb, legrejtetebb pontjáig, vagyis a gyökeréig.
Tíz évszázad alatt a keresztény szellem behatásainak következtében kialakult nálunk egy olyan sajátosan magyar forma, melyet „keresztény magyar művészetnek” nevez a művészettörténet. Azonban a „keresztény művészetben” is mindenütt fellelhetők az eredeti ősi „pogány” elemek, keresztény témakörbe építve. A kereszténység, mint a judaizmus „leányvállalata” természetesen lényegénél fogva nem is hatolhatott el a magyari lélek mélységeibe, mint ahogy a másik leányvállalat, az Iszlám sem tudott eljutni teljesen, idegen e szellemtől, idegen népek lelkivilágához, gyökereihez. Ma már mindenütt nyíltan bevallják, hogy mivel a judaizmus a maga eredeti megjelenési formájában terjedni nem tudott, mint világvallás, annak két terjeszthető leányvállalatát, a kereszténységet és az iszlámot kellett kitalálni ahhoz, hogy a judaizmus a mai napig, kétezer éves szétszórtság után is megmaradjon.
A Földközi-tenger vidékén a judaizmus kelet felé keresztény formájában terjedni nem tudott, mert a kereszténység igen bonyolult tanításai a keleti ember gondolkodásmódjával összeegyeztethetelnek volt. Így született meg az iszlám, a maga Koránjá-val, igen egyszerű s kelet felé elfogadható formájában.
Az ú.n. nyugati civilizált világnak a judaizmus adta a vallási és erkölcsi tanításokat, Jézustól Marxig. Mint ahogy a kereszténységben, úgy a marxizmusban is megtalálhatók a judaizmus alapvető élet- és világfelfogásának, a világmindenség szemléletének alapgondolatai. Az előző, igen gyermekes „Jézus legenda” formájában, míg a másik, már a mai modernebb gondolkodású ember szájaíze szerint. A marxista nézetek világuralmi törekvésének immár közel egy évszázada alatt nem bontakozott ki a várt siker. A marxizmusra alapult államok semmi jót, esetleg jobbat a néptömegek nem nyújtottak lekileg, éppen ezért e tanok a huszadik század második felében hitelüket vesztették. Valahogy ma ott állunk, hogy „vissza a régi kétezer éves bevált formákhoz”, – mert a bibliának még ma is nagyobb hatása van a nyugati emberre, mint Marxnak. Ezért tapasztalható ma az az irányzat, hogy a judaizmus lett a kereszténység úgymond leghívebb terjesztője. Ökumeniák, közös istentiszteletek, zsidók, keresztények, „végső fokon egyek vagyunk” stb. alapján az évezredes, látszólagos ellenségeskedés megszűnőben van olyannyira, hogy a mai időkben a zsidók nemhogy tagadják már Jézust, de tagadhatatlanul a magukénak vallják! E jelenség részletesebb vizsgálatára egy cikk keretei nem elegendők, de az általános következtetés így is levonható.
Mivel egy évezreden át Jézus személye és „tanítása” a magyar keresztény korszakban beivódott a magyar lelkekbe, azt onnan kitörölni igen nehéz, egy, de még több nemzedéken keresztül is. Sajnos, Jézus létezését semmilyen történelmi bizonyíték nem támasztja alá, kivéve az Újszövetséget, mely viszont mai szemmel történelmi szempontból mint bizonyíték elfogadhatatlan. Éppen ezért, mert az Újszövetséget is átírták, számtalanszor módosították az elmúlt évszázadok alatt, így ma még Jézus mondásainak állított kitételeket sem lehet készpénznek venni. A különböző korok ezeket a részeket saját ízlésük, érdekeik szerint formálták, alkították, megváltoztatták, elhagyták belőle, hozzátoldottak.
Ma már eléggé ismerve a honfoglaló magyarság lelki, vallási, erkölcsi felfogását, életmódját, nagyjából származását is, lelkiismeretlen felelőtlenség azt állítani, hogy honfoglaló őseink valamilyen formájú keresztények lettek volna. A XVII.-XVIII. század krónikírói, hogy őseinket valamilyen formában nyugaton és elsősorban saját népünk előtt is „szalonképessé” tegyék, írogatták róluk nem egy helyen, hogy „ . . a kereszténység nem volt ismeretlen fogalom számukra, sőt voltak közöttük keresztények is” stb. Vannak aztán olyanok is, kik ma azt is állítják, hogy őseinknek már Babilonban, Péter apostol alapította meg az első egyházát, mely minden bizonyítékot nélkülöz és bizony nagyon gyerekes álmodozásnak tűnik. A helyzet az, hogy még Árpád idejében is, a magyarság gondolkodásmódjával, évezredek óta beidegződott vallási elképzeléseivel, ésszerű felfogásával a keresztényi tanítások egyszerűen összeegyeztethetetlenek voltak. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évszázadokon keresztül királyaink e „hitet” elsősorban saját népük és alattvalóik ellen kellett a legszigorúbb törvényekkel védelmezniök. Ha a babiloni mese igaz lenne, akkor e törvényekre és védelemre semmi szükség nem lett volna! Ma már minden szégyenkezés nélkül, de büszkén megvallhatjuk, hogy őseinknek semmi közük e „keresztényekhez” nem volt és annak szellemétől mentes, nyugati szemmel „pogányok” voltak, amit vegyünk kitüntetésnek!
A huszadik századi Magyar Vallás híve hogyan viszonyúljon mindehhez, de a beidegződés alapján magához Jézushoz? – vetődik fel a kérdés minduntalan. Az történelmileg bebizonyított tény, hogy honfoglalóinak nem voltak Jézus-hitűek. A Magyar ősi Vallás mai híve nem is a „fehér ló” köré akarja hitét, erkölcsi felfogásait, a másik magyarhoz való viszonyát felépíteni, mert mindez csak annak a kornak egy szertartásbeli kelléke volt, melyet rosszindulatúan szeretnének félremagyarázni. Vagyis a „külcsint” szeretnék felcserélni, vagy behelyettesíteni a „belbeccsel”. Ez viszont ostobaságra és a téma nemismerésére vall. Aki viszont ismeretek hiányában meghatározó kijelentéseket tesz, azzal sem vitatkozni, de még a témáról értekezni sem lehet. Az igazi ősi Magyar Hitben az Újszövetség semmilyen formában nem szerepelt. De Jézus személye, mint egy jelkép, – származásától függetlenül – a mai jóra törekvő ember szemében, mint követendő példa megmaradt. Nem is isteni, vagy „Megváltó”, vagy uralkodó formában, de mint az eszmei ember, a tökéletesség felé törekvő ember jelképe megmaradt. Jézus a biblia különböző átírásainak ellenére, mint az emberi tökéletesség ideálja az elmúlt két évezred alatt kristályosodott ki arra a formára, mely valóban az igazi „emberfiát” ábrázolja. Éppen ezért nem imádatra, de követendő példára serkentő vágyálom, melynek „istenségét” az adja, hogy a köréje felépített tökéletesség földi halandó által elérhetetlen.
Nem szabad elfelejtenünk azt, – amit kellőképpen még hangsúlyozni is kell, – hogy a régi Magyar Vallásban Jézus nem létezett, így e Magyar Vallás „szentjei”, vagy „prófétái” közé nem sorolható be még „kánonjogilag” sem. De a mai ember tökéletességre törekvésének jelképe marad mindaddig, míg a magyar őstörténelem-kutatás egy élt, valóban történelmi „magyar Jézust” nem talál múltunkban, akit hasonló példaként állíthatunk a jézusi ideál helyére.
Az elkövetkező évtizedek nagy vitája Jézus felől, legalábbis származása körül még csak most kezdődik igazán, melyhez példa az elmúlt kétezer év alatt nem volt. Ugyanakkor a Magyar Egyház álláspontja változatlan marad, mert nem a származása érdekes egy ilyen szimbólumnak, hanem a köréje felépített elképzelés, az ember igazi vágyakozása, a lelke mélyén rejlő titkolt, vagy megvallott törekvése a tökéletességre. –

(Napjaink, 1977. máj. )