A Kőrösi Csoma emlékév összegzéséhez

 Dr Érdy Miklós

 A KÖRÖSI CSOMA EMLÉKÉV ÖSZEGZÉSÉHEZ

 Az embertan útmutatása

 Zenei anyanyelvünkön kívül van további adat is, mely a Káspi-Aral vidékre, Közép-Ázsiába visz bennünket. Az útmutató az embertan. A szovjet-észt antropológus K. Mark a finnugor népek embertanát összefoglaló nagy munkájából (Mark: 1970) nyilvánvaló, hogy a vogulok és osztjákok: mongoloidok. Ezért az embertan soha sem keresné a magyarok eredetét vogul-osztjákok között, mert velük áthághatatlan a faji különbözőségünk.

 A magyarországi Tóth Tibor (1968) Szovjetunióbeli tanulmányai
idején viszont a másik csoport, a Volga menti finnugor népek csontanyagával hasonlította össze a honfoglaláskori magyar csontanyagot. Moszkvai interjújában megállapítja (Magyar Nemzet, 1968. május 1.), hogy „Az összehasonlított csontanyagok teljesen eltérnek egymástól, viszont találtak más és szintén meglepetésszerű egyezést… A honfoglaló magyarok az i.e. VII. századtól az i.u. IV. századig fennállt szkíta-szarmata birodalom egykori népeivel mutatnak olyan embertani hasonlóságot, amelyet nem lehet viszont kimutatni az Ural mentén élt finnugor népek ugor ágával.” Az utóbbi mondat volt mondanivalójának magva, az 1965-ös helsinkii Finnugor Kongresszuson is. (Magyar Hírlap, 1968. július 27.)

 S végül a kecskeméti Múzeum antropológusa, Henkey Gyula ö s s z e f o g l a l á s a alapján ismertetem azt, hogy a honfoglaláskori koponyákat elemezve azt találták, hogy azok 46%-a a török és szarmata elemekkel kapcsolatba hozható turanid, pamíri, elő-ázsiai típus és csak 16,7%-a a finnugor réteggel kapcsolatba hozható uráli és kelet-balti típus. A törökös elem tehát háromszor nagyobb. De olyan temetőnk is van, az üllői, amely Megyer törzsbeliek temetője, ahol nem 46%, hanem 69,7% az ázsiai típus csoport. Az arány a honfoglaláskorinál is nagyobb a törökös elem javára a jelenlegi palóc, vagy alföldi magyar falvak lakosságának elemzésénél. 41% török és szarmata típus, 37% erősen kevert, meghatározhatatlan, s csupán 4% finnugor és szláv jelleg együttest mutat ki, nem térve most ki az elemzés teljes százalékos eredményére. (Henkey, 1981)

 Turfánban, az idegenforgalmi iroda igazgatója, egy 50-es éveiben lévő, művelt ujgur férfi üdvözölte a hotelban csoportunkat és velünk is tartott. Elvitt bennünket az egyik búvópatak felszínre törési pontjához, mely jellegzetessége a vidéknek. A Tien San havas csúcsaiból lefolyó hólé földalatti természetes csatornákon
jön és ahol a sivatagban kutat fúrnak, fölbukkan a víz. 426 ilyen
földalatti forrás vagy kút tiszta hűvös vize hozza létre a turfáni oázist, ahol aztán őszre bőségesen terem a szőlő, dinnye, füge, barack és más gyümölcs.

 Az igazgató csak ujgurul beszélt, angolul nem. Mikor az ujgur idegenvezető vele volt, odaléptem és mondtam, hogy magyar vagyok, „vingiri”, bár Amerikában lakom. Nagyon szívélyesen kezet rázott velem és mondta, hogy: – Ó, te akkor jöttél
meglátogatni az ősi földeteket. – Igen – mondtam – én valójában nem Kínát jöttem megnézni, hanem kifejezetten azért, hogy Sinkiangot láthassam. Azt mondta erre: – Én tudom a
történelmet. Ti innen, Sinkiangból mentetek el. De az embernek előbbutóbb honvágya lesz, és újra akarja látni az ősi földet. Te is most hazajöttél. Azután egy ideig megszakadt a beszélgetés, ő lelépett a felszínre törő búvópatakhoz és ivott belőle, kezével merve a vizet egy kis hídról. Aztán én is ittam a tiszta földalatti vízből. Majd néhány perc múlva folytatódott a beszélgetés. Mondom neki: – Tudod, van egy magyarországi közmondás: Ki a Tisza vizét issza, vágyik oda mindég vissza. – Hát – mondom –,
én most a Tien San vizét iszom, és majd vágyom ide újra vissza. Azt mondja: – Mikor jössz megint Sinkiangba? Mondom: – Majd ha Kasgar és Kucsa városokat is megnyitják az utazóknak, akkor majd újra jövök. Ezek a szovjet határhoz közel fekvő ujgur városok, a Selyem Útnak szintén fontos állomásai. És úgy becsülte, hogy tán öt év múlva megnyitják őket.

 Az ujgurok azonban nem álltak egyedül ilyen ismeretekkel. Lényegileg hasonló ismereteket jegyeztem fel három különböző városban az angolul beszélő kínai idegenvezetőktől, Dunhuangban, Xianban és Sanghaiban. Példaként ismertetem az egyiket (lásd bővebben: Érdy 1983 és 1984).

 Dunhuangban, a barlangtemplomok híres városában egy kitűnően képzett fiatal nő volt az idegenvezetőnk. Dunhuang az elmúlt 2000 évben változó fennhatóság alatt állt, hun, kínai, tibeti, ujgur, kínai. Beszélgetés közben nagyon felvillanyozódott, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, mely kínaiul xiongyali (ejtsd: sjung-jáli). Azt mondta, ezen a vidéken itt voltak a te őseid a
xiong-nu-k (ejtsd: sjung-nu-k), a hunok. S miután barlangról-barlangra sok mindent megkérdeztem tőle és megbarátkoztam vele, egyszer félrehív, és azt mondja: – Van itt egy barlang, az egyetlen, amelyet hun adományozók építettek. Mivel te vagy az első xiong-yali, akivel találkozom és mivel téged nagyon érdekel
a xiong-nu történelem, mondtam a másik vezetőnek, hogy mutassa meg neked ezt az egyetlen barlangot. Maradj hátra, és amikor a többiek elmentek, be fog téged engedni. Valóban így is történt.

 Ami a barlangban egyedi volt, az az adományozók derékmagasságában körbefutó, 30 cm-nyi széles festett képei. Öltözetükről és fövegükről látszott, hogy nem kínaiaik, hanem a sztyeppe népei; az arcuk már elmosódott. Mindössze két-három percet tölthettem a barlangban, persze fényképezőgépet nem vihettünk magunkkal. Ez a 275-ös számú barlang volt. Közben
könyvekből tudtam, hogy a 249-es barlangban van egy gyönyörű falfestmény, egy hun vadászjelenettel, amelyen az egyik lovas három szarvast űz, a másik visszafelé nyilaz tigrisre. Utána
mondtam neki, de a barlangot a hun nyilazókkal nem mutatták meg. Azt mondta, tudom, az a múlt évben nyitva volt és az egy távolabbi nagy barlang és utunkba esett, így megkérhettem a helyi vezetőt, hogy mutassa meg neked.

 Aztán a következő állomásunkon, Lanzhouban, ahova ő való volt, újra összetalálkoztam vele a hotelban. Megköszöntem neki, hogy megmutatta a hun barlangot. Újra azt mondta: – Azért mutattam meg, mert te vagy az első xiong-yali, akivel találkoztam
és te nagyon barátságos vagy.

 Ezek a beszélgetések azt a meglepő képet mutatják, hogy azok a népek, amelyek most a hunok egykori első birodalmát lakják, ujgurok és kínaiak minket, magyarokat teljesen azonosnak vesznek a hunokkal, sőt eredetünk helyének is azt a vidéket
tartják, amely a hunok első hazája volt. Ez történetesen egyezik azzal a vidékkel, amely Kőrösi Csoma el nem ért végső célja is. Bár a beszélgetések tartalmát nem vesszük érveknek, néprajzi szempontból feltétlenül figyelmet érdemelnek. S habár KözépÁzsia nyugati részéig igen sok szálon tudjuk követni a Krisztus utáni első évezredi történetünket, hogy ez beljebb, Ázsia belső részeibe tovább követhető-e, a hun népek méhében, az csak sokrétű munka jövendő eredménye lehet.

 A Nap Fiai, Argentína,

 1988. 11-12 szám