Thiry Sándor: Őseink hitéről

Őstörténetünk kutatóinak munkái folytán mintha életre-kelne őseink vallása, ami annál is inkább lehetséges, mert ősi hitünkhöz való visszatérés gondolata időnként ösztönszerűleg felszínre tör a magyarság altudatából. Elődeink nem önként, nem szabad elhatározásukból, hanem a középkori hittérítést jellemző kegyetlen erőszaktól legyőzetve hagyták el atyáik hitét. Épp ezért, ősi hitünk iránti tiszteletünk tudatosan vagy tudatlanul, de mindig élt a magyarság lelkében. A kereszténnyé lett elődeink is gyakran fohászkodtak a Magyarok Istenéhez a megpróbáltatásaik alatt. Szigetvár hősei a Magyarok Istenéhez fohászkodva rohantak az őket megdicsőítő halálba. Ősi hitünkhöz való visszatérés gondolata a két világháború közötti években már szervezkedést öltött, mit felekezeteink főpapjainak befolyására közigazgatásunk leszerelt. Még az ősi hitünk védelmében mártírhalált halt KOPPÁNY vezérről alkotott emlékműnek nyilvános helyen való felállítását és a budai Hármashatárhegy tetejére tervezett áldozati oltár emlékmű felépítését sem engedélyezték, pedig ősi hitünk tisztelői nem voltak pogányok, hanem Egy-Isten hívő, az igazi testvéri közösséget vissza-óhajtó lelkes magyarok.
Az új hitvallók szerint: „. . . nemzetünk azért bűnhődik, mert sokat vétettünk saját népünk, saját nemzetünk ellen”. Őseink Istene az ellenségeinket is megbünteti. Hová süllyedtek a trianoni békét diktáló hatalmak, pedig sorsuk még be nem teljesedett. Lassan, de biztosan, mindnyájukra sor kerül! Ősi hitünk emlékének felújítóinak célja a magyarságban rejlő értéktöbblet felszínre hozása; a magyarság lelki egységének és testvériségének megvalósítása. Ezzel a megállapodással zárom e soraimat, mert „minden vallás annyit ér, amennyit használ a magyarságnak.”

(ANF, 1981. márc-ápr.)