A Nemzeti öntudat hiánya

 A Nemzeti öntudat hiánya

 Írta: Murgács Kálmán

 Nemzeti öntudatban szűkölködő nép a magyar. Önnön kincseit nem sokra becsüli; a mások hamis gyöngyeit egekig magasztalja.

 Ha a dolog sora úgy hozza magával, egyik-másik értékéről le is mond az idegenek javára. Jut is, marad is, mondván. Csak a napokban vitatta egy ízig-vérig magyar tanár, hogy ez a régi szép dalunk: „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak” – tulajdonképpen tót nóta, mert a dallama a tót himnusz dallama.

 Nem lehetett meggyőzni, hogy a tót himnusz szerzője a világon sem volt még akkor, mikor nagyapáink már dúdolgatták ezt a régi nótát. Hogy Jókai összes regényalakjait francia munkákból vette, hogy Madách a Fausztot kópiázta le, Katona József Bánk bánjában „Tiborc panasza” harmadrangú német író munkájának szóról-szóra való lemásolása, stb… Napvilágot láthat minden ellenvetés nélkül, ki tehet róla… De nemcsak laikusaink, hanem
tudósaink, sőt irodalmi társaságaink is vétkeztek, nem tudat alatt ugyan, de szörnyűt vétkeztek nemzetünk ellen, amikor alkalmat adtak arra, hogy a magyar népköltészet gyöngyeinek teljes és tökéletes összegyűjtése helyett, a hazai nemzetiségek népdalait fonták koszorúba, ezeket adták ki magyar pénzen és nem gondolták meg, hogy ezeket valaha ellenünk is fordíthatja valaki.

 Pedig így áll a helyzet. A Kisfaludy Társaság 1877-ben kiadott Ember György, Grozeszku Julián, Vulcanu József fordításában, Greguss Ágostnak a Társaság titkárának előszavával „Román népdalok” címen egy népköltészeti gyűjteményt. Mi van ebben a könyvben?

 Megfelel erre a bevezetés írója, Vulcanu József, aki azt mondja, hogy ezeknek a daloknak a napfényre hozatala dicsőséget szerez a román nemzetnek. Méltán, hisz a dalok nemes eredetről, vitézségről, hősök tetteiről szólnak, keserűen panaszolják a szörnyű elnyomást, a rabláncot, melyet ellenségei rávetettek. A román anya azzal küldi csatába a fiát, hogy: lehessen nagy vitéz, harcba, tűzbe menni kész s olyan szép épen, mint a fényes nap az égen, hogy hőn szeretve a csatákat,
mentse meg az ellentől hazáját. Hogy a haza Erdély s az ellenség a magyar, azt felesleges is kihangsúlyoznom.

 A román faj latinsága s költészetének a francia, olasz, főleg a spanyol és portugálhoz való közelsége dicsekvésük egyik legfőbb megnyilatkozása. Colindájuk keletkezését egész Aurelián római császár idejéig viszik vissza. Általában céltudatosan domborítják
ki évezredekre nyúló erdélyi tartózkodásukat. Azt írják, hogy a „román nép, Trajan császár által Dáciába telepítve, áthozta magával ősi mithoszát is”. És amikor a kegyetlen ítélkezéshez anyagot gyűjtöttek a tudatlan bírák ott a trianoni törvényszéken, ez a legelőkelőbb magyar irodalmi társaság által fémjelzett könyv is ott szerepelt az ellenünk felhozott dokumentumok között, hogy íme: a magyarok is elismerik Erdélyre a román nép ősiségi jogait.

 És az ítélet elhangzott.