Páll János: MIT ÉRNEK A VALLÁSOK?

Egy szokatlan ténysorozatból indulunk ki annak megállapítására, hogy mit érnek az emberi kultúrák fejlődésére a vallások, a különböző hitfelfogások. Maga a gondolat nem új, eddig azonban csak az általános emberi haladást tekintették – szellemi és anyagi értelemben – különös tekintettel a politikai irányzatokra és gyakorlatokra. Ebbe az általános szemléletbe a hitfelfogások is beleillenek, mert ezek is termékei, szellemi termékei az emberiségnek.
Földünk a tudomány mai megállapításai szerint körülbelül kétmilliárd éves. Az állatvilág az ember előtt fejlődött ki hosszú időszak alatt, míg maga az ember sokkal rövidebb ideje, „csak” mintegy egy millió éve van e földön; előbb mint ősember, később a fejlődés folyamán mint teljesértékű ember, Homo Sapiens. Tehát az ember léte Földünk létéhez viszonyítva igen rövid: mindössze 0,05 százaléka! Hosszmértékben ezt úgy lehet érzékeltetni, hogy két méter hosszúságnak véve a Föld kétmilliárd évét, az ember léte ebben a két méterben mindössze egy milliméter. Tehát elenyésző időszak. Ebből az egymillió éves ember-időből is mindössze kb. 6.000 évet tekinthetünk „írott történelmi” kornak, melyben írott feljegyzések szólnak az ember tetteiről, főleg népek, uralkodók tetteiről. Ez az „írott történelmi” időszak az ember létének pedig csak 1,2 százalékát teszi ki, kb. 6.000 esztendőt.
A nagy világvallások is csak rövid idő óta léteznek, még a legrégebbieket, a kínaiakét és az egyiptomiakét is belevéve. Maga a kereszténység pedig nem több, mint az ember létének 0,2 százaléka, a mai napig; egy százaléknak egyötöd része.
Ezek a számok egymás mellé állítva tüntetik ki igazán azt az aránylag rövid időszakot, melyet az ember az istenkereséssel töltött. Az ősi hitfelfogások főleg a természet jelenségeiből eredtek, melyeket az őskorban az emberek nem tudtak megérteni: villámlás, vihar, a tavaszi újjáéledés, pusztító járványok, stb. Ezek adták az alapjait az őshitnek; később többisten és az egyisten hitfelfogások fejlődtek ki ezekből, a Föld kontinensein ezerféle változatban. Nagyjában ez az ember fejlődése a hitfelfogások, vallások terén.
Az emberiség történelmét szemlélve, egy statisztikus megállapította, hogy minden száz évben csak kb. négy év volt békeidő, a többi 96 év háborúkkal telt el itt, vagy ott a földkerekségen. Ebből azt következtette a statisztikus, hogy az ember a legvérengzőbb egyed az élők világában. A pacifisták reményeit ez halomra dönti, mert hihető, hogy míg ember lesz e Földön, természete nem fog lényegesen megváltozni.
Az ember agysejtjei még ma is, – ugyanúgy, mint százezer évekkel ezelőtt – elsősorban a fizikai lét fenntartására működnek; ezt nevezhetjük az elsőszámú ösztönnek is: az élethez való ragaszkodást és ennek az életnek a biztosítására szolgál az ember mindenfajta tevékenysége: a munka, de a rablás, az erőszakos, vagy csalárd úton való szerzés, a háborúk, lázadások, forradalmak; általában a népek, fajok harca a létért. Ez tölti ki az emberiség történetét. Ezzel szemben feltehető a kérdés: lesz-e valamikor olyan időszak az emberiség életében, amikor a nyers erőszak uralma helyett a józan ész, az előrelátás és a béke korszaka fog bekövetkezni?
Az előbbi tényeket szem előtt tartva, a felelet logikusan csak az lehet: valódi béke sohasem fog lenni a földön, mert ehhez az embernek ősi, harcos, vérengző természetét kellene a békés irányba átformálni. Ami pedig nem történt meg egymillió év alatt, hogy képzelhető, hogy egynéhány ezer év alatt megtörténhetne? Hiszen ehhez olyan magas szellemi , de főleg jellemi fejlődésre volna szükség, melyet a fenti tények tudatában egyszerűen nem remélhetünk. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az ember ősember kora óta semmit, vagy csak alig változott valamit. Talán csak az a különbség, hogy míg az ősember bunkóval verte agyon ellenségét, a modern ember atomfegyverekkel teszi ugyanazt. Lényegében nincs különbség, csak az eszközökben. A jellemben, az ösztönökben nincs változás. Nézzünk csak széjjel a mai világban és már nem is kell tovább bizonyítani a fenti megállapítást.
Tíz évvel ezelőtt festettem egy képet és címének a „Homo Sapiens 1968”-at adtam. Ez az olajfestmény egy barlang szájában gugoló, modern divatú ruhába öltözött ősembert ábrázol, kezében tartva az éppen levetett álarcot: egy modern kultúrember arcát. Körülötte pedig odafestettem a történelmi korok kulturális jegyeit: egy szumir templomot, az ősember mellett balra egy husángot, egy görög oszlopmaradványt, egy viking hajó kicsinyített mását a barlang tetejéről lógva, az altamirai barlang állatrajzait, stb. Odafestettem a modern civilizáció és kultúra jelképeit is: könyveket, mikroszkópot, az ősembertől jobbra egy atomrakétát, egy űrbolygót, egy atom-tengeralattjárót, egy nemzeti zászlót, papír- és aranypénzeket, fegyvereket, sportautót, földgömböt és a Playboy magazinból egy nőalakot.
Mit akartam mondani mindezzel? Lényegében ugyanazt, amit az előbb: hogy az ember minden civilizációja és kultúrája ellenére ma is ugyanaz a vérszomjas fenevad, aki volt az őskorban: „Vedd le a modern ember álarcát és mögötte felfedezed az örök ősembert.” Ez az értelme festményemnek.
Azt hiszem a fentiek után ítélve eléggé tárgyilagos, – ha nem is kellemes – megállapítás.
De mi köze van mindennek annak a kiértékelésnek, hogy mit érnek a vallások?
A judeo-kereszténység 2000 év óta szándékozik „megjavítani” az emberiséget. Nem sikerült; a „jézusi szeretet” jegyében éppen a judeo-kereszténység volt a legharciasabb (enyhén szólva!) vallás. Ha 2000 éves történetét tárgyilagosan értékeljük ki. Mint általában a legtöbb hitfelfogásnál is, gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy a hit által, a vallásos érzés által a vallások megszemélyesítői, az egyházak, az ember szelleme felett uralmat gyakoroljanak, mely uralom a gyakorlatban anyagi javakban, tekintélyben, vallási és az ehhez szervesen hozzátartozó politikai befolyásban, hatalomban valósul meg. Tehát minden vallás végcélja a lelki uralom az ember felett. Ez azonban még nem tette az embert jobbá, legfeljebb a papság helyzetét kellemesebbé. Ezt éppen a judeo-kereszténység példája igazolja a legjobban.
A teológiai tanításaira most nem térek ki részletesen. A judeo-kereszténység a „kinyilatkoztatások” vallása, alapja a Biblia Ó- és Újszövetsége és csatolt részei. A judeo-kereszténység tanításait a hívőnek el kell hinnie – hogy csak a Szentháromság, vagy a Megváltás dogmáit vegyük példának – máskülönben „elkárhozik”. Nem szabad a hívő kereszténynek értelmet, okot és okozatot keresnie ebben a hitfelfogásban, csak hinnie szabad. Ha valaki ezekben egy vagy más okokból nem tud hinni, azt azonnal vagy ateistának, vagy „pogány”-nak bélyegzik meg. Pedig az Isten értelmet adott az embernek; miért nem szabad használnia értelmét tehát a judeo-kereszténység hittételének a vizsgálására?
Tekintsük most a mi Magyar Vallásunkat. Hogy is állunk enek a hitfelfogásával? Mi visszamegyünk őseink hitfelfogásának a lényegéhez, mely szerint őseink meg sem próbálták Isten lényegét meghatározni, mert bölcsen tudták, hogy ez meghaladja véges értelmüket, – mint minden más emberét is. Ők megelégedtek azzal, hogy látták maguk körül a Természetet, az évszakok állandó, szabályszerű változását, látták az állandó születést és halált úgy az állatvilágban, mint az emberiben és kitapasztalták azokat a természeti törvényeket, melyek a földi életet szabályozzák. Természetismeretükből következett az, hogy – amit ők a „4 életfenntartó elem”-nek hívtak, – ezek bármelyikének hiánya mindenfajta életműködést lehetetlenné tesz: a föld, a levegő, a tűz (Nap), és a víz. Ezek jelképére használták az egyenlőszárú keresztet, melynek semmi köze sincs a kereszténység keresztjéhez, vagy feszületéhez. Sokezer évvel régibb jelvény a kereszténységénél.
Őseink az élet és halál állandó körforgásában meglátták azt is, hogy maga az élet az ember számára a legnagyobb isteni adomány úgy egyéni, mint nemzeti viszonylatban. Ebből következett az élet tisztelete, a termékenység, az anyaság mélységes benső tisztelete, melyet Magyar Vallásunk is felújított és hitfelfogásunk lényeges részét képezi. Mint népnek, a magyarságnak ezer éves tragédiáját éppen a kereszténység kényszerű felvételében látjuk és ezt a tragédiát megszüntetendő, vissza kell térnünk az ősi „nemzeti” vallás lényegéhez. Ezzel a „valahol utat tévesztettünk” Ady látnoki felismerésével tekintjük magyar népünk számára a tragédiából a boldogulás felé vezető utat. Magyar Vallásunkban az Isten tisztelete, szeretete összefonódik saját magyar testvéreink szeretetével, pártolásával. Istenképzetünk nem az Ószövetség Jehovájának emberképére és hasonlatosságára alkotott, emberi jellemvonásokkal bíró Istene, hanem a Természet érzékszerveink által észlelhető törvényeit fogadja el, mint Istentől eredő örök törvényeket, saját magunk és népünk életére vonatkozóan. A „kinyilatkoztatásos” judeo-kereszténység prófétáira, a „Szentírás” íróira és hivatásos hittudósaira a Magyar Vallásnak semmi szüksége nincs, mert ezek emberi és bebizonyítottan gyarló írásai helyett számunkra ott van a világmindenség elképzelhetetlen idők óta való létezése, vele az isteni természeti törvények ugyancsak időtlen, állandó érvénye, hatása az emberi életre, így magyar népünk életére is.
Nálunk magyar népünk túlélése, megmaradása isteni parancs, mely számunkra abban a törvényben fejeződik ki, hogy tekintet nélkül mindenfajta idegen érdekre, mi magyarok csakis a saját létérdekeinket szolgálhatjuk és ami jó nekünk, megmaradásunkat tekintve, az megfelel az isteni törvényeknek is. Isten létet adott nekünk, magyaroknak, de értelmünkre és szabad akaratunkra bízta, hogy ezen ajándékával hogyan sáfárkodunk. Az ezeréves judeo-keresztény múltunk világosan bebizonyította, hogy igen rosszul sáfárkodtunk vele: a „nyugati kereszténység védőbástyája” szerepében öngyilkos nemzetpolitikát folytatva majdnem elpusztultunk.
Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy az ember vérszomjas természete nem fog megváltozni és kegyetlen szomszédaink sem fognak az igazság bajnokaivá átvedleni, akkor még világosabban áll elénk nemzetünk létharcában a tét: vagy küzdünk megmaradásunkért, vagy elveszünk! Jövőnket nem áldozhatjuk fel semmiféle ájtatos, kenetteljes, de lényegében nemzetellenes szólamoknak.
Nem könnyű az ezer éve begyepesedett kereszténységet kicserélni Magyar Vallással magyarjaink lelkéből, de nem lehetetlen. A közmondásos józan „paraszti” ész előbb-utóbb rájön azokra a hihetetlenül ravasz és nemzetpusztító álnokságokra, melyek közepette vérzett ki népünk az utóbbi ezer éven át. Ez a józan magyar gondolkodás előbb-utóbb ki fogja vetni magából az idegen eszméket, mindenfajta nemzetköziséget úgy vallási, mint politikai síkon egyaránt, és rá fog térni arra az útra, – a mi utunkra – melyen minden csak a magyar létérdekeket szolgálhatja. A néhány évvel ezelőtt elkezdett szellemi küzdelmet ezért kell megtorpanás és kétkedések nélkül folytatnunk, mert tisztán áll előttünk, hogy ez az út az Élet útja a magyarság számára. Azt is látjuk, hogy a Magyar Vallás istenképzete és hitfelfogása az örök Természetben gyökerezve tornymagasságban áll bármely „kinyilatkoztatott” nemzetközi vallás minden salamoni „bölcsessége” felett.
Mit érnek a vallások? Kiértékelésünk a magunk számára azt igazolja, hogy csakis a Magyar Vallásnak van értelme, létjogosultsága és jövője a sokat szenvedett magyarság életében. Ez az a „lelki megújulás”, melyet ellenfeleink „pogányságnak” mondanak, de nekünk ez nem lehet lealázó jelző, hanem éppen ellenkezőleg, a megkülönböztetés, a magasabb szellemi szint bizonyítéka. Büszkék vagyunk arra, ha bennünket, mint „pogányokat” megkülönböztetnek a judeo-keresztény papok a negyven generáció óta agymosott, lelki uralmuk alatt tartott és állandóan nekik adakozó híveiktől. –

(Napjaink, 1979. jan.)