Az idő eljött!

Az idő eljött!

Írta: Magyar Adorján

Kokodvár (Parasznya, Szatmár m.)

A mi öregeink is úgy hallották a régi öregektől, hogy ebben a dombban egy csapat pogány magyar alszik. Nem akarták elfogadni az új vallást, hát inkább ide temetkeztek és várják,
mikor megint visszatér a szabad magyarok élete. Akkor
felébrednek és eljönnek a domb belsejéből, de addig ott
alusznak. (Ethnographia, 1920. 49.old.)
Mikor Magyarországon mindenütt az új istent imádták már és a még igaz magyarok csak titokban tisztelték még Magyart, a Napistent, reménykedve magukban, hogy majd megváltozik
még minden és elűzetnek az idegenek, akkoriban történt ez. A keresztények elkezdtek az országban mindenfelé templomokat építeni, amelyekben idegen nyelven énekeltek, a harangok zúgása pedig ide is elhallatszott már. Ezt a Magyarok Istenéhez
ragaszkodó magyarok nem bírták tovább hallgatni, hanem nagy halmot hordtak össze, hogy annak üregébe temetkezzenek élve inkább, mintsem meghajoljanak az új Isten előtt. A halom tetejére emlékkövet állítottak, amelyre ezt rótták volt fel:

A gyümölcsfákat kivágták, a gyöngyvirágot eltaposták. A magyarok Atyjukat, Anyjukat megtagadták.
Ezért mi e halomba temetkezénk s itt aluszunk mindaddig, míg a magyarok ismét meg nem térnek: akkor felébredünk és előjövünk.

Él még a Magyarok Istene és ragyog gyönyörűségesen a magasságban! Eljön még az idő, mikor ismét szent gyümölcsfákat ültetnek majd a magyarok és tavaszi viruláskor gyöngyvirágkoszorús leányok fogják énekelni a Nap énekét. Zengeni fog a gyönyörű ének a verőfényes levegőben, le fog hatolni a kokodvári nagy sírhalom mélyére is és hangjaira felébrednek majd hosszú, halálos álmukból az eltemetkezett igaz magyarok. Mily szépséges szép öröm-ünnepnapok lesznek azok! Ezer esztendeje, hogy magyar földön ilyen ünnepeket nem láttak már, azóta, hogy Árpád felszabadító hadait fogadtuk s azok diadalait ünnepeltük.

Ezen ünnepek emléke Anonymus idejében is élt még. (Lásd: Anonymus XLVI.)

Őseinknél a gyümölcsfák Magor vagy Magyar Napisten, azaz a magyarság mondai ősatyja jelképei voltak, míg a gyöngyvirág Tündér Ilona, vagy ahogyan még nevezték: Magyar Ilona szent
és jelképes virága volt. Ezért az ősmagyaroknál a gyümölcsfákat kivágni s a gyöngyvirágot eltaposni tehát egyenlő volt Ősatyánk és Ősanyánk, azaz a Napisten és Földistennő megtagadásával.