Nauticus Hungaricus : EMLÉKEZZÜNK dicsőséges tengeri múltunk néhány eseményére (3.)

Ugyancsak 1929 -ben megjelent nemes Árvay Frigyes cs. és kir. korvettkapitánynak, később berlini tengerészeti atassénknak a „Szent István” csatahajón írott, haditengerészetünk viszonyaira különös tekintetet szerzett „Handbuch des Seemannswesen” c. könyve. Ez az egyedülállóan kiváló szakmunka a hajóismeret- és művelettan teljes anyagát tartalmazza.
Ennyi idő távolából egy szomorú katasztrófára kell emlékeznünk. 1918. évi június 10-én egy olasz gyorsnaszád két torpedóval elsüllyesztette „Szent István” csatahajónkat. Ez a tragédia összesűrítve, hátborzongató előjelként vetette elő árnyékát a Magyar Birodalom pusztulásának. A tragédia mögött ijesztőként tűnik elő az álnokul és belülről rágó, évtizedekig bántatlanul roncsoló pán-szláv féreg halálfejes lárvája. Egyetlen magyar nevű nagy csatahajónk tragédiájával külön kell foglalkoznunk.
„Szent István” nagy-csatahajónk süllyedése különösen fájdalmas, mert magyar földön, magyar hajógyárban, magyar mérnökök terve alapján született meg, Fiumében, a Ganz-Danubius Hajógyárban. Vízre bocsájtása előtt a „Rákóczi” és „Hunyadi” név került szóba, de a király maga döntött, „Szent István lesz az új hajó neve”. A tengerészek közismerten babonásak. Ennek a hajónak az életében valóban sok, és oly félelmetes esemény adódott, hogy azok valóban alapul szolgálhattak ijesztő jóslatokra. Már a vízre bocsájtáskor is szerencsétlenség történt: a horgonylánc elsepert két munkást, súlyosan megsebesítve az egyiket. A hajó részére a Magyar Adria Egyesület a tengernagyi szalon részére Szent István életének négy, jelentős eseményt ábrázoló színes üvegablakot és egy hatalmas bronz Szent István plakettet adományozott. Ennek szövegét Beöthy Zsolt írta, igen szerencsétlen fogalmazásban: „Amilyen szerencsével indította Szent István hazánk hajóját a történelem tengerére, az a szerencse kísérje Ő Felsége e hajójának minden útját.” A vadásznak, halásznak, vizsgázó diáknak „szerencsét” kívánni – szinte haragot von maga után . . .
A Horthy sorhajókapitány vezette Otrantói ütközet során sikerült az angol-francia Otrantói zárat az Adria kijáratában megsemmisíteni. 1917. május 15-e óta azonban ezt a zárat ismét olyannyira megerősítették, hogy tengeralattjáróink sem tudtak azon áthaladni, hogy a nyílt Földközi tengerre kijussanak. Ezért Horthy ellentengernagy elhatározta ennek a zárnak a teljes megsemmisítését. Az akció eredményes végrehajtásának a feltételét a meglepetés képezte. Mivel a visszaúton az ellenséges zömmel való találkozást mindenképpen számba kellett venni, ezért Horthy a támadást a nagy csatahajók bevezetésével kívánta végrehajtani.
A hajóraj két csoportban indult. Horthy lobogóshajója, a „Viribus Unitis” a „Prinz Eugen”-el együtt június 8-án, a „Tegetthoff” és a „Szent István” június 9-én futottak ki azzal, hogy egy magadott ponton találkozás után egyesülve fogják folytatni, amíg céljukat el nem érik.
A „Szent István”-t a balszerencse indulásának első pillanatától kezdve hűen kísérte. Éppen a tüzek begyújtásakor haladt el mellette egy ütközetből hazatérő, halottait a fedélzeten hozó „Velebit” torpedóromboló „lobogóval félárbocon”. Az eljövendő csata tudatában élő, jóformán éhező hajószemélyzet részére ez a lehető legrosszabb előjelnek számított. A kifutás idejére a kikötő védőzárát nem tudták kinyitni. Hosszú idő ment kárba, amikorra ez végre sikerült. A zárkapun áthaladáskor a királylépcső beleakadt a zárba, alig tudták kiszabadítani. A hazai kikötő nem akarta elengedni a fiait . . . Az embereket mind inkább hatalmába ejtették a komor sejtelmek. . . Ekkor tudatukban már bennégett a háború elvesztésének nemsokára bekövetkező valósága. A riadó este 22 órakor hangzott el a kürtösök trombitáján. Mindenki elfoglalta beosztási helyét. Kifutottak.
Hajnalban, 03.45 órakor Premudától nem messze, óriási robbanás rázta meg a hajót. A Rizzo olasz kir. fregattkapitány parancsnoksága alatt támadó „MAS 15” gyorsnaszád két torpedója az első és második kazánházban robbant. Az új, parányi fegyver nem ezzel a torpedóbevetéssel lépett be a tengeri hadviselés történetébe. A „Szent István” nyomban kormányfélre dőlt és süllyedni kezdett. Rövidi Maxon sorhajóhadnagy és kb. 20 embere a hajó mélyébe rohantak, hogy a bedőlni készülő vízmentes válaszfalakat megerősítsék. A gyorsuló süllyedés miatt a rekesz záróajtajait lezárták, és a csoport nem tudott többé kijönni. Hajójukkal együtt lelték hősi halálukat. A csatahajó 06.55 órakor hátborzongató robajjal felfordult. Az emberek a felforduló hajó fenekéről lecsúszva a kagylókkal benőtt hajó-oldalon rettentő sebesüléseket szenvedtek el: az éles kagylók csontokig lefosztották a húst a szerencsétlenekről.
A katasztrófa során az 1038 főnyi személyzetből 119-en haltak hősi halált. A vízben úszók hátukra fordulva riadt szemekkel bámulták szeretett hajójuk halálküzdelmét. Az úszókat a csatahajók bárkái és a torpedónaszádok szedték össze. A „Tegetthoff” a tiszteket és altiszteket vitte Polába, a halottakkal együtt. Kb. 700 főnyi legénységet torpedónaszádok vittek Sebenocoba (ma Sibenk), ahol a haditengerészetnek ott bójára kötött „Pola” nevű, 13.200 tonnás nyitott szenes-gőzösére hajózták ki őket. Ezeket a hajótörötteket étlen-szomjan, fedél, élelem, ivóvíz, takaró, ruha nélkül, mezítelenül esőben és izzó napsütésben, velük minden összeköttetést és érintkezést megszakítva hagyták ezen a vasládán. Június 18-án jött értük a „Helgoland” cirkáló és torpedónaszádok. Ezek vitték a szerencsétleneket Polába. A felfekvéstől kisebesedett testű, a szomjazástól szinte lázálmokban tántorgó, csontig soványodott embereket ijedt és tágra nyílt szemekkel bámulta a polai nép, amint a katasztrófa záróakkordjaként a kikötőből a városon át a tengerészkaszárnyába vánszorogtak.
A hadügyminisztérium tengerészeti szakosztálya vizsgálatot rendelt el. Ez olyan hibákra vetett fényt, amelyek alapján a király a szolgálatára rendelt tengernagy, Keil elnöklete alatt működő hadbírósági tárgyalást rendelt el. Erre az összeomlás következtében azonban már nem került sort.
Történelmi tanulságként azonban még két dologról meg kell emlékeznünk. Minden babonás félelmet kiváltó jelenség mögött felettébb reális jelenségek húzódtak meg: az életéért küzdő Osztrák-Magyar Monarchia ellenségei, a belülről rágó szú, a szlávok szabotázs-cselekményei. A belső ellenség árulása folytán az ellenség a flotta kifutásakor már minden lényeges tényezőt tudott. A szlávok árulása nyilvánvaló volt, a flotta legmagasabb beosztásaiban ott ültek az árulók, mint pl. Method C. Koch fregattkapitány, a későbbi jugoszláv kir. ellentengernagy. A jugoszláv haditengerészet „Pomorac” c. újságjának 19-20. számában mindenről bőségesen számolt be. Ezekről a szláv szabotázsokról a német nyelvű szakirodalom mellett maga a flottaparancsnok Horthy, és haditengerészetünk utolsó tengernagyi törzskari főnöke, norwalli Konel Emil altengernagy is megemlékezik. Sőt, az osztrák parlamentben von Mühlwert dr. interpellált az árulás kérdésében. A király szolgálatára rendelt tengernagy, Kail, éppen az árulásra tekintettel utasította a szakmai kivizsgáló bizottságot ennek a kérdésnek a tisztázására.
A másik dolog, amiről feltétlenül meg kell emlékeznünk, a szláv propaganda. Álnok, szemforgató, szláv indítékkal a köztudatba dobott, ellenünk szóló vád, miszerint a csatahajó elsüllyedésében mi magyarok vagyunk a hibásak. Ezt a vádat a németnyelvű, szlavofil irodalom is álszent képpel a mai napig felhozza ellenünk. Szerintük azért vagyunk mi, magyarok a hibásak, mert bár nem tudtunk nagy hajókat építeni, de mégis magunknak követeltük a „Szent István” megépítését, azzal a hátsó gondolattal, hogy így az egész Monarchia pénzével fejlesszük a magyar ipart. A sunyi vád ellen csak a tényt említhetjük meg: az osztrák birodalmi fél már 15 csatahajót épített meg ipara (főleg a cseh ipar!) fejlesztése érdekében az egész Monarchia pénzéből, amikor mi ezt a hajót magunknak követeltük . . . Ez a ravasz vádaskodás odáig merészel menni, hogy megvádolja a hajó tervezőit és a hajógyárat, hogy rosszul tervezték és építették, mert a vízmentes válaszfalak gyengék voltak és a szegecsek nem tartottak. A bécsi tengerészeti levéltárban őrzött anyagból azonban kiderül, hogy vízszintes válaszfalakat éppen hogy erősebbre vették, mint a „Viribus Unitis” osztály többi egységénél, a szegecsek kipróbálása víznyomással pedig többszörösen megtörtént.
Ausztria-Magyarország az életéért harcolt. Padányi borotvaéles logikája szerint ezt az igazságot éppen az a tény bizonyítja, hogy mivel nem tudott győzni, megsemmisítették. A ravasz szlávok szövetségeseikkel, az „egyház leánya”-ként ismert Franciaországgal és a „hit védője” büszke címet viselő, – de azért az ateista Szovjetunióval szövetkező brit király birodalmával, az aranyborjú imádatában és imperialista akarnokságával a morál talajáról tökéletesen elcsúszott Amerikai Egyesült Államokkal, ezek parvenü, műveletlen, dilettáns, testi nyomorúságuk miatt lelkileg is torz, – vagy haszonleső, szektariánus államfőikkel mindkét világháborút megnyerték, céljukat elérték. A Magyar Birodalmat országtorzóvá, Csonkamagyarországgá amputálták. A trianoni békediktátum alapján a megszálló Csehszlovákiához, Romániához, Jugoszláviához, Ausztriához és Olaszországhoz összesen több, mint 3 és fél millió magyar került. Ezekből ethnocidiummal elpusztítottak (a Brockhaus-Lexikon adatai szerint) másfél millió magyart. Tekintettel arra, hogy a világ lakossága 1920 óta 16 %-al növekedett, ez azt jelenti, hogy a mi népi veszteségünk 3 és fél millió magyar. A pánszláv birodalom határa ma elérte a régi magyar határt, a Brit Világbirodalom, a Francia Gyarmatbirodalom megszűnt, 60 millió ember meghalt és a világ egy háborús atomkatasztrófa félelmében reszket. De ahhoz még mindig elég ostoba, hogy megértené: Ausztria-Hungaria esse renovandum!
1918. október 31-én Ausztria-Magyarország, miután ötödik évben folytatott harcát a szövetkezett, vele ellenséges – és erkölcstelen célokért küzdő Szövetségesek ellen megnyerni nem tudta, ezek csapása alatt megsemmisült. Ezen a napon Horthy flottaparancsnok hadiflottánkat a király parancsára átadta a délszláv nemzeti tanácsnak. Aki nemcsak beszél magyarul, de szívében is magyar, az csak összeszorult szívvel, a soha nem gyógyuló sebek sajgásával, méltó, jogos és izzó gyűlölettel, – de a jövendőbe vetett szilárd reménységgel tud csak gondolni több ezeréves nemzetünk, ezeréves európai államiságunk és önállóságunk galád megsemmisítőire. Az ezen a napon kezdődő I. és II. Trianonban csúcspontját érő, megsemmisítésünkre és a szláv nagyhatalom felépítésére irányuló törekvés eredményeként összezsugorodva, állandó ethnocidiumunk alatt fogyva, jelentéktelenül, félig a világban szétszórva és mindenféle kisebb-nagyob hatalom játékszereként vergődve haladunk a második évezred vége felé.
1918. októbere már a halálküzdelem, hazánk összeomlásának jegyében zajlott. Október 28-án a csehek kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. Dr. Masaryk és Dr. Benes, a minden hájjal megkent cseh politikusok, ügyes hazugságaikkal a maguk oldalára állították a dilettáns és műveletlen nyugati politikusokat. Pedig, ahogyan azt dr. Sima Ferenc oly találóan írja: Benes sohasem volt a Nyugat barátja. Az ostoba Nyugatot csak eszközül használta a szláv-bolsevik célok megvalósítására. Ezt legjobban láthatjuk az 1920. november 25-én a „Právo Lidu” (Népjog)-ban megjelent cikkéből. Mint külügyminiszter ezt írta: „Csehszlovákia politikájának egyik értelme, hogy megteremtse a jövő számára Oroszország felé a jó testvéri együttműködés lehetőségét. Üzenjünk hadat a kommunizmustól való félelemnek és egyúttal tiltsunk el országunkban bármiféle kommunistaellenes frontalakítási törekvést.”
IV. Károly, magyar király békekísérletei kudarcot vallottak. Hazánk testéből a két Trianon letépte Észak-Kelet, Dél- és Nyugatmagyarországot, tengerpartunkat és tengerünket, végül Pozsony délvidékét. Magyar testvéreink a leszakított területeken azóta is szenvedik az ethnocidium pusztítását. A nyolcadik darabban, Csokamagyarországon pedig még azt is megkövetelik a „Vae victis” jogán a győzők, hogy őket az igazság és erkölcs lovagias bajnokaiként istenítsük.
Haditengerészetünk gyönyörű egységeit a győzők maguk között szétosztották, akárcsak kereskedelmi hajóparkunkat. Nem hagytak nekünk egyetlenegy tengeri hajót sem. Elvégeztetett.
1933-ban a koronatanácsban az ország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós, m. kir. altengernagy felvetette tengeri hajózásunk megoldásának a kérdését, Duna-tengeri hajózásunk kialakítását. Egyidejűleg arra is rámutatott, hogy egy próbautat kell tartani bérbevett hajóval. Ennek az útnak az alapján kell a gazdasági számításokat elvégezni. Az ország pénzén épülő hajónak gazdaságosnak kell lenni, mert a nemzet pénzét nem szabad könnyelműen kockára tenni. Tengerhajózási szakembereink erre fel az ifj. nagybányai Horthy Miklós vezérigazgatósága alatt működő „Magyar-Egyiptomi Kereskedelmi Társaság” (rövidítve „Hungypt”) által kibéreltettek egy „Apollinaris III.” nevű rotterdami hajócskát. Ez Lehrer Árpád szkv. sorhajóhadnagy parancsnokságával elindult onnan Budapest célkikötő felé. Bizertában a hajón kiütött tűzben Lehrer parancsnok is bennégett, aki így a Duna-tengeri hajózás első mártírja lett. Kijavítása után a hajót Alexandriáig Gramantik Mihály hj. tengerészkapitány, majd onnan Budapestig vitéz Bornemissza Félix szkv. sorhajóhadnagy, hj. tengerészkapitány, híres világháborús tengerész-repülőnk vezette, akit egyébként a Duna-tengeri hajózás megalapítójának tekinthetünk. A hajót Kádár Ferenc hj. tengerészkapitány vitte vissza Rotterdamba. A sikeres próbaút alapján a parlament 500.000 pengőt szavazott meg egy Duna-tengeri hajó megépítésére. A hajót a Ganz Hajógyár építette meg. Tervezését azok a mérnökök végezték, akik a „Szent István” csatahajót építették meg Fiuméban: Scharbert Gusztáv, Ferdinánd Lajos, stb. 1934-ben születtek meg az első Duna-tengeri hajónknak, a „Budapest”-nek a tervei, amivel megindult Csonkamagyarország legtüneményesebb tengeri vállalkozása . . . Ennek leírása azonban már nem tartozik évfordulóink sorába.
1938 évi november hó 6-án szabadult fel a cseh-tót megszállás alól az elszakított Északmagyarország déli, színmagyar részének az a sávja, amelyet nemzetünk „Felvidék” néven ünnepelt. Ez volt az első, békés, Magyarország és Csehszlovákia közötti tárgyalás alapján, a nagyhatalmak részéről is elfogadott áttörése a trianoni szerződés börtönének. November 6-án, Medvénél lépték át a magyar királyi honvédség első csapatai a visszatérő Felvidék egyik – mindmáig – legmagyarabb területére, és az ország kormányzója bevonult Komáromba, majd Kassára. Megemlítjük, hogy az október 9-én már megindult magyar-csehszlovák tárgyalásokon a csehszlovákok visszaadták ugyan Ipolyságot, de semmi mást. Akkor, ezek után a magyar delegáció megszakította a tárgyalásokat. A Felvidék visszatérésének emlékére az akkor már épülőfélben lévő és 1939-ben vízre bocsájtott új Duna-tengerjáró hajónkat „Kassá”-ra keresztelték. (Tót, erőszakos kívánságra ezt a hajónkat 1948-ban „Debrecen”-re kellett átkeresztelnünk, mert a csehszlovákok nem tűrték, hogy „Kassa” nevű hajónk legyen!)
1943. évi január 22-én Sulina előtt, a Fekete- és Azovi tengeren hadiszolgálatot teljesítő „Kolozsvár” nevű tengerjárónkat egy szovjet-orosz repülőgép megtorpedózta. Dobozi Dénes hj. tengerészkapitánynak, a hajóparancsnoknak sikeres kitérési hadművelet következtében a torpedó csupán a hajó farát találta el. Sajnálatos módon az egész gépszemélyzet hősi halált halt, hét tengerész. A hajó kiégett. Budapestre vontatták. A háború után jóvátételként a Szovjetúniónak kellett adni.
Ugyancsak 1943-ban épült meg Budapesten a Csonkamagyarországon valaha is épült legnagyobb két tengeri hajó, a 4.300 tonnás „Magyar Vitéz” és a „Magyar Tengerész”. Később a németeknek eladott hajók 1944-ben a Fekete tengeren háborús cselekmények következtében elpusztultak.
1953. évi február 13-án hunyt el hosszú évek szenvedése után, csonkahazai börtönben az áldott szavú, magyar szívű, lánglelkű író, vitéz Somogyvári Gyula, az egykori magyar haditengerészet és hősi halottaink emlékére írt egyetlen óda költője, amelyet „A vizek hőseihez” címmel, 1937. október 10-én felavatott Magyar Tengerész Hősi-emlékmű avatási ünnepélyén mondott el. Ennek rövid története: Az 1936-ban megalakult Országos Haditengerészeti Emlékbizottság pályázati díját Szentgyörgyi István és Miskolczi László szobrász- ill. építőművészek nyerték el. A felavatott emlékmű hasáb alakú kőalapzatán állott a fiumei világítótorony mása. Az emlékmű felírása így szólt: A Cs. és Kir. haditengerészet és Hősi Halottai Emléknek”. A Horthy Miklós- (ma Petőfi) híd budai pillérével egybeépített emlékmű vár felőli oldalán „Novarra” cirkálónk kápolnának kiképzett orrában hősi emlékkönyvet helyeztek el. A fedélzeten távolba tekintő tengerész-kürtös mellett az ellenség felé mutató, kiterjesztett szárnyú angyal, a harc géniusza állott. A Dunán haditengerészetünknek kis utóda, a m. kir. folyamőrség őrnaszádjai- és a vendég osztrák őrnaszád vettek részt az ünnepélyen, amelyen vitéz nagybányai Horthy Miklós altengernagy, Magyarország kormányzója, az Osztrák-Magyar Haditengerészet utolsó parancsnoka jelenlétében norwalli Konek Emil altengernagy, haditengerészetünk utolsó tengernagyi törzskari főnöke mondott megnyitó beszédet. Az emlékmű Budapest 1945. évi ostromakor elpusztult.

A Szerkesztő hozzászólása 1989-ből:
A Szerkesztő nem osztja N.H. véleményét az osztrák-magyar monarchiával kapcsolatos kijelentésében: „Austria-Hungaria esse renovandum”. Mint írja, a cseh ipar megsegítésére már 15 hajót építettek Csehországban, amikor a magyaroknak „megengedtek” egyet építeni. Vagyis a magyar nem önálló, nem egyenjogú tagja volt a monarchiának, mint azt neve feltételezni engedné.
A csehek előnyben részesítése a magyarokkal szemben a pánszláv törekvések megsegítésére szolgált, mely gondolatot Mária Terézia és környezetének anyagi és erkölcsi segítsége óta általánosan elfogadott megsegítendő terv lett a Habsburg császárok előtt. Mária Terézia így akarta „háláját” kifejezni a „Pragmatica Sanctió”-ért a magyaroknak.
A Habsburg – állítólagos Osztrák-Magyar Monarchiában született meg Verdi híres allegorikus operája, a „Nabucco” is az osztrák elnyomás ellen és nem véletlen, hogy a magyarok is ezzel az operával nyitották meg az akkor épült Magyar Operaházat.
A háború elvesztése után az egyetlen ország, amelyből még ők is elvettek egy darabot, a monarchia állítólagos „egyenrangú” fele, Magyarország volt. Ezt várjuk vissza? Meghalt, mert gyűlölete a magyarok iránt nagyobb volt, mint politikai látóköre. Nyugodjék békében!
Beöthy Zsolt szerencsekívánata bevált. A hajó olyan „szerencsésen” indult, mint a Szent István által vezetett Hazánk hajója. Ezer év óta még csak állandó süllyedésben van. 1/3 részét még nem takarták el a hullámok. Talán a Magyarok Istene segít felszínre hozni, ha belátjuk tévedésünket és visszatérünk hozzá és az idegen Isten miatt elhagyott rokonainkhoz.

(ANF, 1989. 05-06.)