Homonnay Ottó János: KULTÚRCSERE

Csak sajnálni lehet azokat a jámbor álmodozókat, akik amerikai-magyar, vagy kanadai-magyar államközi kultúrcserék alkalmával arról álmodoztak, hogy e „kultúr-cserékben” mint emigráció, ők is számításba jöhetnek.Jóllehet nagyon sokan és arra hívatlanul koptatták vagy koptatják Washingtonban a külügyminisztérium lépcsőit, hogy ott valamilyen nézeteiknek adjanak kifejezést, vagy ott ezeket az amerikaiakat valamilyen formában befolyásolják. De beszéljünk általánosságban Amerikáról, Kanadát is beleértve.

A kormányközi kapcsolatok rendeződésének egyik kézzelfogható megnyilvánulási formája a kereskedelmi kapcsolatok kiépítése és a kultúrcsere. Csakhogy itt a „kultúrcsere” fogalma nem szorítkozik kizárólag „népi táncosokra”, de a fogalomnak igen széles határai vannak.
E kultúrcsere keretein belül utaznak orvosok, mérnökök és a tudományok minden ágát képviselő szakemberek a két ország között; emellett írók, művészek, történészek, mesemondók, de politikai agitátorok is.
Jelen, ill. saját esetünkben, amikor is valamelyik északamerikai állam a csere-megállapodás keretében elküldi saját „kultúráját” képviselő egyéneit Magyarországra, nem a magukat „politikai emigránsnak” tartó amerikai állampolgárokat akarja odaküldeni, mert ezek mindent képviselhetnek, de nem az amerikai „kultúrát” képviselik. Ez az első generációs bevándorló, menekült, emigráns semmi szín alatt nem állhat oda senki elé, mint befogadó hazájának jellegzetes kultúr-képviselője, már csak azért sem, mert annak nyelvét soha tisztességesen megtanulni nem fogja, továbbá e „kultúrával” kapcsolatban semmi közös múltja nincs! Ez természetes és érthető álláspont. Mindegyik fél van annyira tapintatos az általa teljes joggal elismert állam felé, hogy annak saját falai között élő ellenzékét nem fogja odaküldeni amazok bosszantására, mert ez a kapcsolatok megromlását eredményezné.
A mai magyarországi kormány nem kérhet fel egyetlen évtizedek óta itt élő volt „ellenségét”, hogy mai „kultúrpolitikáját”, vagy kultúréletét képviselje. A legtermészetesebb jelenség, hogy egy bizonyos területen az arra, elsősorban a háttérben mindig ott lappangó politikai céloknak is megfelelő egyéneket fogja kiválasztani e „képviseletre”.
A hivatalos „kultúrcserék” a diplomácia történetében a politikai behatolás igen alkalmas eszközeinek bizonyultak és ez a mai napig sem változott, de jelentősége fokozódott.
Ez a játék nagyjából valahogy a következőképpen alakul: mivel az amerikaiak a „kommunista országok” felé igen tapintatosak, (és ezt le kell nyelni mindenkinek, mert elvégre ez a saját külpolitikájuk, mi csak úgy csöppentünk ide a „kegyeikből”) mivel éppen baptista az elnök, először elküldjük Billy Graham-ot Magyarországra. Erre Budapest is elküldi a saját „prédikátorait”, vagyis a marxista történészeket, mint „visiting professorokat” a különböző amerikai egyetemekre. Majd lépésről lépésre azon az alapon, hogy „mindenki lép egyet” – jön a következő „kultúrcsere”. Nagyon hosszú időnek kell eltelni ahhoz, míg végre esetleg a viszonyok addig „melegednek”, hogy valóban a kulturális szempontok lesznek mérvadók a politikai szempontok hátrányára, ami nem nagyon várható.
Tehát a két államközi „csereberébe” mi bevándorlók, menekültek, vagy éppen emigránsok soha bele nem szólhatunk, mert a „cseréket” irányító és befolyásoló tényezők sokkal nagyobb horderővel bírnak, sokkal magasabb szinten, mint az a mi kis emigráns álmodozó világunk el tudná képzelni. Annak ellenére, hogy adófizető polgárok vagyunk, az általunk „demokratikus keretek között megválasztott” amerikai vezetőink intézik e dolgokat, és ha tetszik, ha nem, el kell hogy fogadjuk határozataikat; elvégre mi akartunk „demokráciát”. Sőt, egyik oldalon éppen a „kultúr-csere” ellen tiltakozók állítják magukról, hogy ők a „demokrácia bajnokai”. (Tiltakozni azért szabad.)
Hogy kik koptatják az amerikai vagy az ottawai külügyminisztériumok, vagy miniszterek szobáinak kilincseit? Azok, akiknek erre idejük és főleg gyomruk van, vagy éppen elég vastag bőr a képükön, hogy az itt élő magyarság nevében merjenek ott kilincselni. Aggodalomra nincs ok, mert azért ezek a tisztviselők Ottawában, vagy Washingtonban sem egészen agyalágyultak és amikor nagy leereszkedően megveregetik az ilyen magaválasztotta „szószólónak”, „magyar közvéleményt képviselőnek” a vállát, hogy „George vagy Steve is a nice guy” – nem jelenti azt, hogy annak tanácsát el is fogadták. Tételezzük fel róluk, hogy e „szorgos bejárónak” sokkal jobban ismerik a múltját, mint ők saját maguk. De éppen nagy „alázatosságuk” vágta el alóluk a talajt, különösen ezen a kontinensen, ahol nem az „alázatos kézcsókra járulás”, hanem a magabiztosság és az erő, ami tekintélyt ad. És e „bejáratosak” mindezt nélkülözik. Ezek a tisztviselők is szeretnének végre keménygerincű, nem púposra hajlongott magyarokkal találkozni, de sajnos, erről a fajtáról tudják, hogy legalább annyira lenézi őket, mint ahogy ők nézik le a hajlongókat. Az effajta magyar számukra egy „challenge”, azaz kemény feladat! De az igazságot és a valóságos véleményt csak ezektől lehetne megtudni; ezek viszont nem hajlongnak ott és nem kopogtatják az ajtókilincset. De reméljük, hogy majd ez is kialakul egyszer.
A másik fájó pontunk ezzel a „kultúrcserével” kapcsolatban a hazai és az emigráció közötti „kultúrcsere” kérdése, ami viszont nem tartozik egyetlen állam kormányára sem, mert ez a mi „magánügyünk”.
Ide még egyetlen hazai „kiküldött” sem jött ki, vagy nem küldték ki anélkül, hogy azt valaki innen ki ne hozatta volna.
De ezek helyzete sem rózsás, mert a hazai kormányzat ezt az alkalmat sem mulasztja el, hogy a kiküldetésből valamilyen politikai tőkét ne kovácsolna magának. Ez is érthető és természetes, mert akik itt a „kultúrcserét” kritizálják, vagy követelik, azokat is politikai szándékok vezérlik, nem tiszta, kimondottan ártatlan, valódi kultúr-törekvések. De e sok nyafogás között felismerhető az a rettentő lelki-betegség, mely az elismerés után vágyik. Ha már ennek az emigrációnak politikai létezését nem ismerte a (mindegy, hogy milyen módon) ma birtokon belül levő rendszer, akkor legalább „kultúralapokon” ismerje el a létezését ezeknek az 1945 előtti „kultúr-képviselőknek”.
Amikor egyenrangú, egyenjogú „kultúrcserékről” beszélünk és azokat követeljük, eszükbe jutott-e már a „főkövetelőknek”, hogy lassan négy évtized múlt el, amióta ők Magyarországot és azt a népet elhagyták, a hazai rendszert csak szidalmazták (joggal, vagy jogtalanul, az itt most nem lényeges), – mit tudnának nyújtani a ma otthon élő magyarságnak – valóban magyar kultúra terén?
Az elmúlt évtizedek alatt milyen „magyar kultúrát” termelt ki, vagy tartott meg ez az emigráció, amivel oda lehetne állítani a mai otthoni magyarság elé, mondván: ezt hoztuk nektek, lelki üdvötökre, vagy magyaságtudatotok továbbfejlesztésére.
Hogy ma otthon, ennek az emigrációnak még van valamilyen „tekintélye”, azt kizárólag annak köszönheti, hogy – szerencséjére – ilyen kölcsönös „kultúrcsere” még nem volt. Mit tudna mondani egy innen, nyugatról hazaküldendő emigráns magyar „kultúr-képviselő” a hazai magyarságnak?
Csináljanak egy új forradalmat? Zavarjátok ki az oroszokat? (Mi majd a TV képernyőjén végignézzük, hogy mit csináltok, és lehet, hogy egy pár ócska rongyot is összegyűjtünk számotokra.)
Megmutatná a hazai magyaroknak, hogy hogyan kell magyarnak maradni? Emigrációban készült magyar irodalmi „gyöngyszemeket” tudna-e nyújtani? – amivel érdemes volna hazamenni, vagy amit érdemes volna megmutatni? Van ilyen?
Az a nép az elmúlt közel négy évtized alatt kitermelte a maga sajátos kultúr-szemléletét az adott körülmények között, mely nem irreális álmokra, de a mindennapi élet, a létfenntartásért folytatott ádáz küzdelem mindennapi valóságán alapszik. S a nemzeti sírból életre sorakozott nép, a körülmények adta lehetőségeket kihasználva újrateremtette a maga kultúréletét. (Ez emigráció minden segítsége nélkül!) Megnövekedett kultúrigényével együtt.
A nemzeti lét újjáteremtésének csatazajában ugyan mit tudnánk mi innen nyugatról vinni nekik? A Pilinszky-féle „plakátmagányába ragadt”, temetőszagú, ezeréves keresztény álmokat? (Ebből otthon is van még.)
A „főkövetelők” csináltak-e már valaha egy „kultúr-leltárt” abból, amit e népnek innen haza lehetne vinni, amit az adott körülményei között nemzeti létének, nemzeti kultúrájának továbbfejlesztésére fel is tudna használni, amit mi itt nyugaton „termeltünk” mindannyiunk számára?
De, az Isten szerelmére, ne akarjuk hazavinni a szegénységi bizonyítványunkat!

(Napjaink, 1979. febr.)