Bognár József: A budavári gótikus szobrok

A műalkotásoknak több életük van. Az egyik élete az a kor, amely teremtette, amit képvisel. Egy másik az utókor a maga végtelen értelmezésével, értékelésével. Vannak viszont műalkotások - minőségüktől függetlenül - amelyeknek „kezdetben” nem jut a hallhatatlanságból. Létrejönnek, tehát léteznek, majd elpusztítják, szemétre dobják. Egyes alkotásokról pedig gyakran csak elbeszélésekből, esetleg leírásokból tudunk. Különösen akkor vágyunk erre, mikor valami nagyon hiányzik múltunkból, és szeretnénk, ha lett volna, mert általa többnek, másnak tudnánk magunkat. Az is persze a halhatatlanság egy formája, ha legalább tudunk róluk, bár sohasem láttuk. És vannak műalkotások, amelyeknek egyből a halhatatlanság jut, bár teremtő kora nem ismerhette. Esetleg nem is annak készült. Ilyenek a múlt század hetvenes éveiben előkerült kínai agyagkatonák és a szintén akkoriban Budán talált gótikus szobrok.
A kínai agyagkatonákat a halálnak, a túlvilági életnek szánták. Ezért mai kiásásuk sérti egykori megrendelője és alkotói szándékát. Alig más, mint halottgyalázás és sír rablás a tudománynak nevezett régészet és a turizmus érdekében. De míg a sírrablók elsősorban csak az aranyat akarják, a tudomány a hullákra is igényt tart. Amiért azok legalábbis a piramisok megrablóin néha bosszút is állnak.
Egészen más gótikus szobraink esete. Bár többségük kész volt, mégsem állítottál fel sohasem. Tehát nem élhették első életüket. Mint alkalmatlant kidobták, készíttetői, a Zsigmond-kor szerint nem volt rájuk szükség. Később bizonyára számukra alkalmasabbat tettek a helyükre. Kifaragásuk óta csak a XX. század hetvenes éveiben lettek először láthatók, s mindjárt, mint múltunk megbecsült értékei lettek elfogadva. Tehát egyből halhatatlanok lettek. Bár koruk nem ismerte fel benne önmagát. Számunkra viszont jelentős részben e szobortöredékek képezik késő gótikus szobrászatunkat. Noha nem kapcsolódtak szervesen korukba és az azóta eltelt évszázadokba. Nem formálhatták azokat. Úgy a miénk és a múltunk, hogy ötszáz évig nem is létezhettek. Mi se tudtunk róluk. Viszont valami hasonló nagyon hiányzott nekünk. Létezni annyi, mint hatni, részt venni, teremteni. S most, hogy előkerültek, rögtön halhatatlanok lettek. És bár nem teremtő koruk részei, utólag mégis azok.
A kínai agyagkatonákat a halálnak szánták, és most élniük kell a mai tudományos-kutató felfogás kénye-kedvére. A halálnak teremtették őket, és a tudomány nem engedi, hogy feladatukat beteljesítsék. A halálnak teremtették őket, és ma nem engedik, hogy feladatukat, létük értelmét beteljesítsék. Kiásásukkal ezt veszítették el, a múzeumoknak, a művészet gulágjainak még nagyobb dicsőségére.
A mi szobrainkat az életnek faragták, mégse élhettek majd’ ötszáz évig. Kidobták őket a szemétdombra, készíttetőiknek ugyanis nem felelt meg. Nem tartották alkalmasnak funkciójukra. Mi viszont megtalálásokkal új fejezetet nyitottunk gótikus szobrászatunkról való gondolkodásunkban. Általuk is beszélünk arról, amiről alig tudunk, ami egykor nyilván jobban megfelelt kora igényeinek. De mi kénytelenek vagyunk lelkesen beérni azzal, amit ők annak idején szemétdombra vetettek. E szobrok tehát ma úgy képviselik korukat, hogy csak a maiak ismerhetik, azoknak pedig nem kellett. Koruk mértékének nem feleltek meg. A helyükre állítottakról viszont csak azt tudjuk, hogy voltak. Kora pedig nyilván jobban magára ismert azokban, azok hatottak, formáltak. Ily’ módon valahol azok is megmaradtak, bennünk vannak. Ha tudunk róluk, ha nem. Hiszen nem tudhatjuk, ki az a korabeli ember, akin ezek az általunk már nem ismert szobrok valamit változtattak: ízlésén, gondolkodásán, vallási meggyőződésén stb.
Természetesen nem ismerjük a faragóik nevét, mert az akkor még nem volt fontos. Talán többen ugyanazok voltak, mint akik a később koruknak megfelelőbbeket is kifaragták. E faragók még igazi szabadkőművesek voltak. Tevékenységük pedig mindenki által látható volt. Ők csak a szolgálatot tartották fontosnak. Csak a lelkiismeretük és isten dicsősége számított. Nem az egyéni hiúság s az ambíciók.
A budavári gótikus szobrokat tehát kiásták, láthatjuk. Megrendelőik kidobták mégis megmaradtak. A helyükre állítottak viszont nem. Valószínűleg a sors akarta így, a mi kutató, kíváncsiskodó, leleplező, mindent birtokolni vágyó világunk akaratát nem számítva. A sors felettünk áll, nincs jogunk megítélni. Akarnok világunknak pedig ezért a fölfedezésért - mint szintén korunk gyarló gyerekei - hálásak vagyunk.
Van egy olyan feltételezés a szobrokkal kapcsolatban, hogy azok az egykor Zsigmond király állíttatta és az arcok egykori jóembereit ábrázolják. Vagyis A kis Károly híveit legyilkoló, nápolyi Anjou –pártot likvidáló főurakat, főpapokat. A Zsigmond idején meghatározó szerepet játszó nagyurakét. Lásd: Cillei, Gara stb. Majd mikor Hunyadi Mátyás hatalomra jutott, akkor ő dobatta ki a családjával szemben is ellenséges alakokat ábrázoló szobrokat. Lehet. De e talán jogos politikai ok se vonhatja kétségbe, hogy a kiásott múltunk a politika akarata ellenére is közelebb visz késő gótikus világunk és vezető emberei megismeréséhez.

Bognár József