Nauticus Hungaricus - EMLÉKEZZÜNK dicsőséges tengeri múltunk néhány eseményére

1108-ban Bizáncban, a Keletrómai Birodalom fővárosában világra szóló ünnepségek keretében kötött házasságot a későbbi II. Johannes császárként uralkodó vőlegény (1118-1143) és a mai napig legendás hírű lovagkirálynak, Szent Lászlónak Piroska nevű leánya. A fiatal császári asszonyt Irene néven ismerte meg a történelem. Személyének fontosságát bizonyítja az a tény, hogy mozaikképe ma is látható a Megváltó mellett az istanbuli Aia Szofia múzeummá alakított templomában.
Nemzetünk történetében ez a házasság történelmi jelentőségű. Eme családi összeköttetésnek a hátterében adott Bizánc szabad kezet a magyar királynak, az érdekszférájában fekvő Dalmácia tekintetében. Kálmán királyt 1102-ben koronázták Dalmácia királyává. Királysága tehát Kelet felé biztosítva lett és így szabadon tekinthetett az Adria felé, ahonnan csupán Velence fenyegethette. Velence ekkor Apuliával hadilábon állt. Rendkívül ügyes diplomáciai érzékkel Kálmán király az általa elfoglalt Brindisi és Monopoli apuliai városokat egyszerűen odaajándékozta Velencének. Ezt az ajándékozást egy szerződés érvényesítette jogilag, 1108-ban. Érdekes módon e szerződés dák királynak nevezi Könyves Kálmánt. (Ez bizonyítja Hosszú Kun Sándor elméletét a dákok eredetére vonatkozóan. A szerk.) Rendkívüli fontossága abban áll, hogy először mondja ki az Adriai tenger szabadságát.
Nem lenne teljes az emlékezés, ha nem térnénk ki Dalmácia, és így a magyar tengerpart egy részének a sorsára, amelynek címerét,a kék mezőben lévő három, aranyszínű koronás oroszlánfőt fennálló jogunk jelképeként középcímerünkben (a magy.kir. folyamőrség pedig középcímeres lobogójában viseltük Magyarországnak Csonkamagyarországgá csonkolásáig, 1918. végéig. 1526 után Dalmáciát részben vagy egészében Törökország, illetve Velence birtokolta. Az 1797. évi campoformiói békében a magyar király jogán I. Ferenc visszakapta, de Thugut miniszter azt ellenség módjára Ausztriához csatolta közigazgatásilag. A nemzet azonban soha nem adta fel jogigényét Dalmáciára és azt az 1867. évi kiegyezési törvényben is fenntartotta. A Párizs környéki békék az akkor született „Szerbek, Horvátok, Szlovének királyságának”, a mai Jugoszláviának adták Dalmáciát.
1358. évi február hó 18-án Nagy Lajos királyunk Diósgyőr várában aláírta a Velencével kötött ún. zárai ( ma: Zadar) szerződést. Ebben Velence örök időre lemondott az Adria keleti partjáról, a Fiumétől délre fekvő öböltől, a Quarnerotól kezdve egészen Durazzoig (ma az albán Durres). Ez a szerződés tette lehetővé, hogy Nagy Lajos királyunk a IV. Béla által az Adrián megkezdett flottaépítési programot befejezhesse és a magyar tengeri hatalmat kiépíthesse. Az ebben a szerződésben foglalt kötelezettségeit Velence az 1381. évi torinói szerződésben magára nézve továbbra is kötelezőnek ismerte el, sőt ezek kiegészítéseként arra is kötelezte magát, hogy évenként 7000 arany-dukátot fog fizetni a magyar királynak Szent István napján. Ez a két szerződés az Adriát a hajózás részére „mare liberum”-nak, szabad tengernek jelentette ki.
1358.-ban még egy jelentős esemény történt. A kis városköztársaság, Raguza önkéntes elhatározásból azzal a kéréssel fordult a magyar királyhoz, engedné meg, hogy Magyarországhoz tartozhasson. Nagy Lajos király 1358. évi május hó 27-én kelt szabadalmi diplomájával teljesítette kérését. A kért jogok megadása mellett a magyar hadihajóraj hadikikötői teendőinek ellátására és a hajóraj fejlesztése céljából előírt hadihajók állítására kötelezte a várost. A magyarság elleni alattomos és szemtelen, történelmünket „csendes fojtogatással” is eltüntetni kívánó történészek , lexikonok, stb. (pl. Brockhaus, Ro-Ro-Ro, stb.) Raguzát, mint önálló köztársaságot említik, mintha az a világűrben lebegett volna! Pedig bizony a Magyar Birodalomnak ebben a városában több és igen jelentős esemény történt. 1377-ben itt született meg a világ első vesztegzár intézete. Itt működött Európa második legöregebb, 1317-ben alapított gyógyszertára. (Első Pozsonyban, 1312-ben alapított „Vörös Rák” gyógyszertár volt. Ez 1945-ig egyfolytában működött, amíg a cseh-tót megszállók azt fel nem számolták.) Talán felesleges is említenünk a délszláv „kultúrtényt”: minden ősi márványtáblából kivésték a magyarokra vonatkozó szövegrészeket. „Raguza tehát mától kezdve nem kérte Magyarországhoz való csatlakozását . . .”
1808-ban kezdődött meg a „Magyar Szent Korona Göngyében”, Fiuméban a saját, főiskolai szinten működő kereskedelmi tengeri szakoktatásunk. Ennek a tengerészeti tanodának a költségeit a Nagyszombatból 1777-ben Budára telepített Kir. Magyar Pázmány Péter Tudomány-Egyetem költségvetéséből fedezték. Az intézetet Fiuméban 1870-ben a magyar királyi kormány vette át és az egyfolytában működött az 1918. évi összeomlásig. Hazai tengerésztiszt-képzésünk azóta sem szűnt meg. Tovább működött a trianoni országcsonkítás után is. Először a Fiuméből Budapestre költözött M. Kir. Tengerészeti Hatóság, majd ennek jogutódja, a M. Kir. Tengerészeti Hivatal kebelében, 1936-tól kezdve pedig a M. Kir. Kereskedelmi Tengerésztisztképző Intézetben.
1833-ban alapították hazánk adriai kikötővárosában, Fiuméban (ma: Rijeka) a kikötői „Ferenc-Kórházat”. A megnyitási ünnepségre egy ottani katonakarmester, Zaitz, egy „kórházmegnyitó valcer”-t írt, amelyet a fiumei királyi kormányzónak, nemes Ürményi Ferencnek ajánlott.
Ugyancsak 1833-ban lett kész a fiumei kikötő egyik legfontosabb egészségügyi intézménye, a városon kívül fekvő martinschizzai vesztegzár-intézet. Az összeomlásig, 1918-ig működött folyamatosan. Alapításától 1894-ig 1741 hajó vesztegelt az intézetben.

folytatjuk

(ANF, 1989. 01-02.)