Levente herceg

A múltnak örök, nagy homálya,
Talán fellebben a fátyla.
Kegyes a sors, néha-néha, s megmutatja
Miként folyt egykor a világ sora.

Titok lappang, ármány rejlik,
Magyaroknak történelme fel-felsejlik.
Jó Levente, fényes ősünk, szép dalia, ifjú hősünk,
Hívunk téged, rólad szólunk, életedet elregéljük.

Szörnyű világ járt akkortájt,
Kimérték a magyar hazát!
Ármánykodó német császár, s a római lélekkufár,
Mind a földünket akarta, s tette népünk szolgasorba.

A templom falába épített magyar végső szava,
Fájdalmában Ősi Urát szólongatta.
Ki keresztvíz alá nem hajtá fejét,
Teuton pallos csapta le azt nyakig.

Patakban folyt a magyar vér,
Az emberélet fabatkát nem ért.
Meglopták a magyar szabad sorsát,
Ősi dalát és írását, a rovást.

Tűzre vetették a sok-sok táltos dobot,
És a szent embert is, aki rajta dobolt.
Szabad nép fiából jobbágyot faragtak,
Ősi fényhitünket, mint sárt, a földbe tapostak.

A fájdalom és a kín jaja az egekre kiált,
A sok jajszó hívta nemzetünk Ősatyját.
Ősi Urunknak sajgott a lelke,
Látva véreinek mily rettentő lőn veszte.

Ment volna ő rögvest segíteni, maga,
De kevés volt még a száj, ki őt szólította.
Küldte inkább daliás, hős fiát,
A három herceg közül, ki a népéért és hitéért kiállt.

Három herceg, mind egy testvér,
Együtt szállt harcba elnyomott népünkért.
Abaúj váránál pogány király emlékére,
A mag népe várta őket lelkesedve.

Lázadó népének élére állt a hős dalia,
Elűzni az idegen királyt és a kapzsi papokat.
Követte őt az elgyötört nép, a pogány,
Szabadítót látott benne, új Attilát.

Ó, Levente, hős hercegünk,
Várjuk a te visszajöttöd!
Pogány hitű fény fiai,
Mennek véled hazát védni.

Kell egy igaz, új vezérünk,
Csata próbált, győztes hősünk.
Elseperni mákonyt, rosszat,
Sanyargató megrontókat.

Nyomorgató pénz-uzsorást,
Kereszt alatt búvó rontást.
Jöjj, Levente, fényességben,
Turul Sólyommal kezedben!

Utadban a szarvas lépdel,
Igaz harcos kíséretben.
Csillagösvény sok csillaga,
Göncölszekér sima rúdja.

Néha leér világunkba,
Lehozza az égi áldást,
Szekér számra az ég tudást,
Csillagporos boldogulást.

Három herceg, egy testvérek,
Pogány néppel együtt győztek.
Újra szólt a táltos dobja,
Harcra hívott, csataszóra.

Naphitűek tiszta lelke,
Vitte őket győzelemre.
Nap fiai, tűz gyermekek,
Minden rosszat elsöpörtek.

A rabló király elmenekült,
A kapzsi egyház megbűnhődött.
Jó Levente, a hős dalia,
Vitte népét diadalra.

A magyar hazát a fény átjárta,
Csillogása tisztította.
A szent vezért várta trónja
Bölcs királyként uralkodna..

Titok, ármány és sötétség,
Hol az Abaújvári szövetség?
Levente a diadalban
Meghalt szegény, mily váratlan!

Csillagösvényre tért ő hamar,
Mert a hős, az hamar meghal.
Megvédted a magyar néped,
Ezért emeltek rád kezet.

A két herceg, két egy testvér,
Hős Levente koronáját megszerezték.
De nem csillog már arany fénye,
Gyilkos tette ön fejére !

András, Béla, mit tettetek?
Győztes magyar néppel mi lett?
Országunkba álnok papok, véres kezű teutonok,
Csurog a magyar vér a kardjukon!

András fején a korona,
Bár népe nem őt akarta.
Mákony kereszt erőt adott,
Szolgálni a római papot.

Csendes rend lett országunkban,
A táltos dob is vérbe fojtva.
Röpke fény a nemzet arcán,
Meghalványult az új királynál.

Endre s Béla a két herceg,
Az országban rendet tettek.
Kereszt nevében a halál,
Napvallásúakat sűrűn kaszál.

Megint lettek akol nyája,
Bárányként megváltásra várva.
Betiltva a rovott írás,
Csillagfüves jó gyógyítás.

Ó, Levente, fejedelmünk!
Emlékünkben jól megőrzünk.
Nem árthat az idő pora,
Itt az idő, gyere vissza!

Nóri 2012