Homommay Ottó János: A rideg valóság - A TURÁNI ÁTOK = KERESZTÉNYSÉG (7.)

A Habsburg ház bűnei felmérhetetlenek, nemcsak a mi magyar esetünkben, de más európai népek története is bővelkedik nemzetirtó gaztetteikben. Jelen oldalakon kizárólag saját sorsunk érdekes, habár sorsunk alakulása nem független más európai országok sorsától, melyek a Habsburgok uralma alatt szenvedtek. Ez idő tájt a Habsburg elképzelés az egyvallású, egynyelvű Habsburg birodalom. Az uralkodóház minden erejét latba veti hazánk elnémetesítésére. Eszünkbe jut Kolonics érsek hírhedt mondása, mely szerint Magyarországot először katolikussá, majd koldussá, végül pedig németté fogja tenni.
E szomorú idők szülik legnagyobb nemzeti prófétáinkat. Egyetlen hibájuk, hogy lelkükben ott a judeokereszténység mételye, de nem¬zeti öntudatuk mégis felülkerekedik, s megkezdik a magyart újból anyanyelvére tanítani. A német és a latin nyelv ellenében folyik a harc a magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítására Magyarországon. Minden emberi képzelőerőt meghaladja az arcátlanság, hogy egy Magyarországon a nép ősi nyelve nem hivatalos nyelv az országban és véres harcokat kell folytatni, hogy e magyar hazában az eredeti nyelv hivatalos nyelvvé váljon. Mindezek ellenére ma, a XX. század második felében még mindig találunk olyan Magyarországon született magyarul beszélőket, akik minden keresztényi igyekezetükkel még mindig a Habsburg szekeret tolják. Végül is az idők szele győzedelmeskedik és a Habsburgoknak engedni kell!
Az 1848-as forradalomra, és a nemzeti szabadságharcot megelőző időkre vonatkoztatva, igen sok nyugati „kritikát” kaptunk ez időben a magyarosításokkal kapcsolatban. Még a XX. században is akad egy angolszász történész: McCartney, aki aránylag eléggé tárgyilagosan nyilatkozik rólunk, mégis e téren elmarasztal bennünket. De a képmutatás iskolapéldája éppen ez a McCartney, mert soha életében, egyetlen munkájában el nem marasztalta az angol gyarmatbirodalomnak az emberiség ellen elkövetett bűneit. De nálunk felhozza, hogy a hazánkba idegenek által betelepített nemzetiségektől elvártuk azt, hogy magyarul beszéljenek. Ha már nálunk létet és megélhetést találtak ezek a nemzetiségek, akkor legalább annyit adjanak befogadó hazájuknak, hogy annak a nyelvét megtanulják. Mi sem természetesebb, hogy gyorsan akadnak nálunk magyarul beszélők, akik a „humanizmus” és az „emberi jogok” itt igen kétes leplébe burkolózva McCartney mellé állva fújják ugyanazt az angolszász nótát és ítéletet mernek mondani e korszak „nemzetiségi politikája” felett. Miért ne? Elődeik is ugyanazt tették, folyton a magyar érdekek ellen tettek, szóltak. De ezek a „humanisták” még egyetlen szót sem szóltak a Trianonban elorozott területeinken élő magyarság valóban embertelen sorsával kapcsolatban. Sajnos, a '48-as szabadságharc valóságos, magyar nemzeti érdekeket szem előtt tartó kiértékelésével mesélő történelmünkben még soha nem találkoztunk. Az ezt követő időszakok politikai elkötelezettségei, a függőségi viszonyok mindig a pillanatnyi uralmon levők érdekei szerint magyarázták az eseményeket. De a valóság nagyjában a következőképp mérhető le:
A judaizmus eszmei világára felépült katolikus elképzelések, keresztény elképzelések az úgynevezett felvilágosodás korában végképp erkölcsi csődöt mondtak. Annak ellenére, hogy a katolikus egyház megmaradt régi philon-i judaizmus útján, hatalmi törekvéseiben teljesen önállósult és mérhetetlen antiszemitizmusa most már veszélyeztette annak a népnek a fizikai létét, mely a kereszténységet tulajdonképpen túlélésének érdekében megalkotta. A katolikus egyház évszázadokon át teljes szellemi dermedtségbe fagyasztotta az uralma alá kényszerített népeket, köztük a zsidóságot is. Hatalmát dogmatikájának érvényesítésével tudta csak megtartani. A dogmák közé fagyasztott szellemi világ azonban előbb-utóbb új ideálokat követelt, mert e dogmák most már elnyomták az alsóbb néprétegek mellett azokat is, akik e feudalista államberendezkedésnek a haszonélvezői voltak. A platoni filozófia mellett először csak titokban, de később egyre nyíltabban az anyagelvű arisztotelészi filozófia is egyre jobban tért hódított. Anyagelvű, (Urambocsá) materialista szemléletek hódítottak. A reformáció, azaz Luther Márton fellépésével megkezdődik egy erjedési folyamat a judeokeresztény világban, s a helyi adottságokat, körülményeket szem előtt tartva születnek protestáns változatok, szekták. Ugyanakkor a régi talmudista, szétszórtságban élő zsidó rabbinátus, a régi papi rend szellemi hagyatékának őrzői sem adták fel a Philon-féle, paulista szemlélet elleni harcukat. A régi talmudista szellemben, a helyi adottságokhoz alkalmazkodva, minden körülmények között, ha kell, még a gettókban is, de megtartják a zsidót zsidónak nemcsak nemzetiségében, de vallásában is. E régi talmudista irányzati Bar-Kochba ideje óta lángoló gyűlöletét a philon-i hívek irányában nemzedékről nemzedékre jobban fejleszti és teljesen elszigetelődik a kereszténységtől. Mi sem természetesebb, hogy minden Róma, azaz Vatikán elleni reform vagy forradalmi törekvések vezér¬egyéniségei között megtalálhatók e talmudista, régi zsidó nézeteket valló zsidó képviselők. S ezek a legelszántabb mozgató erői e mozgalmaknak, mert nem csak faji túlélésüket veszélyezteti a római egyház, de a zsidóság messianizmusi szerepét is kisajátítja hatalma terjesztésével. A XVIII. század már úgymond forradalmi mozgalmi zsidó irányítás alatt állnak nyíltan, vagy burkolt formákban. A zsidóság javára kell írni azt a felismerést, hogy pénzért minden megvehető; éppen ezért az elszigetelt zsidó közösségek összevont anyagi erejéből igen hamar megszületik a zsidó anyagi függetlenség. így hamar eljutnak arra a fokra, hogy az európai keresztény uralkodóházakat is nemcsak befolyásolja, de uralma alá is vonja. A zsidóság, mely végső fokon fizikai létéért küzd, anyagi áldozatokat nem kímélve támogat minden reformtörekvést a régi keresztény szemlélet ellen. Közben megkezdődik az iparosodás, a nagyüzemi termelés. Aki felismeri az ezzel járó gazdasági előnyökön túl még a politikai előnyöket is, az ismét a zsidóság. Más választása nincs, minden kínálkozó alkalmat ki kell használni és ki is használja azokat. Az 1800-as évek elejére már új eszméket kell adni az emberiségnek az ipari forradalom következtében előállott új helyzetben. A régi dogmatikus katolikus eszmék leghűbb szövetségese Európában a Habsburg-ház, keleten a Romanovok birodalma, azaz Oroszország. A reformáció következtében fakadt szellemi forrás újabb és újabb eszméket termel. Minden világi törekvés az egyház vi¬lági hatalmi képviselőinek a megsemmisítésére irányul. A nacionalista törekvések felszínre törnek az idegen uralkodóház elleni gyűlölet fehéren izzik. Európa a forradalmak lángjába borul. Az arisztotelészi szemlélet megkérdőjelezte az egyház alapvető dogmáit és a tudásvágy legyőzte a halálfélelmet, mert mindenki szeretne már itt a földi életében valamilyen üdvösséghez jutni, nemcsak a túlvilágon. Mint Philon idejében, ugyanúgy a XIX. század elején előállott új gazdasági helyzetben megszületik a világmegváltó nagy eszme Engels: „Kommunista Kiáltvány”-ával. Philon korában a római uralmat megdönteni csakis belülről, a birodalom legalacsonyabb Osztályainak segítségével, a rabszolgákkal, az elnyomottakkal lehetett, kiknek „megváltására” szülte meg a judaizmus a kereszténységet. Ugyanúgy a XIX. században az egyház, mely szintén római és kiszolgálói, hatalmának biztosítói ellen az új helyzet rabszolgáinak számára a judaizmus megszüli a modern szellemi fegyvert Marx elgondolásaiban. Ha a XIX. század eleji nemzeti polgári forradalmak, radikális törekvések el is buknak, marad végső megoldásként e kor rabszolgahadának, az ipari rabszolgahadának, az ipari proletáriátusnak nemzetközi forradalma a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszava alatt. eres gyomorral a proletár nemzeti öntudata elhalványul. Egyszer az életben jól akar lakni és mindegy, hogy ezt milyen eszközökkel, módszerekkel éri el; mindez nem számít. Végül is legkülönbözőbb népek két táborra oszthatók: az elnyomók és az elnyomottak táborába (itt szándékosan nem írtam osztályt), vagy a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak táborára.
Mint Philon idejében, a nemzetiségi határoktól függetlenül, a nemzetközi kereszténység és a felszabadulás vágya hajtotta a rabszolgákat egy táborba. Itt a teljes modern gazdasági kiszolgáltatottság tereli a vörös zászló alá a nemzetközi proletariátust, az egyház és az uralkodóházak hatalmának megsemmisítése céljából. Az új történelmi korszak adottságai között megszületik az új messiás Marx és Engels személyében. Bármily nehéz egyeseknek e „békát” lenyelni, a valóság az, hogy ismét a zsidó fajfenntartási ösztön volt az, mely egész Európát lángba tudta borítani, minden elnyomottat maga köré gyűjteni céljainak elérésére a nemzeti határokon túl is. Mondhatnám azt is, hogy innen nézve, vagyis magyar hittel, kizárólag magyar érdekszemlélettel, távolról és tárgyilagosan szemlélve a történelmet, minden judeokeresztény szellemi mételytől szabadon és irigykedve szemlélhetem e jelenségeket, mert saját fajtámból az elmúlt keresztény ezer év alatt nem akadt egyetlen magyar géniusz sem, aki a magyar faji fennmaradás és faji túlélés érdekében hasonló elméletet tudott volna kitermelni és a nemzetközi erőket úgy összpontosítani a magyarság fennmaradása érdekében, mint azt a zsidóság tette történelme folyamán, különösen az elmúlt két évszázadban.
Sokan vádoltak frigységgel a zsidókat illetően. Megvallom, igazuk volt! Szent meggyőződésem, a történelmi bizonyítékok alapján, hogy magyar fajtám az emberiség legősibb és legkulturáltabb népe. A bibli¬ai vízözön előtti idők legmagasabb emberi kultúrszínvonalának egye¬nes leszármazottja és e kultúra ma is feltalálható, kézzelfogható őrző-je, hordozója. Saját faji fennmaradása és az emberiség emberibb útra terelése érdekében képtelen volt mind a mai napig - minden szellemi nagysága, tehetsége ellenére is - olyan, minden nemzet által elfogadható elméletet adni az emberiségnek, melyek valóságos kiválasztottsá¬gát, elhivatottságát az egyetlen, igaz ősi Istenhit elterjesztésével érvé¬nyesíteni tudta volna, Ismétlem, innen a távolból (a kereszténységtől távol) azt kell látnom, hogy ezzel szemben egy szemita népcsoport két ezer éve képes volt. a világot teljesen átformálni, saját képére és ha¬sonlatosságára alakítani. saját faji fennmaradásának érdekében. Ezzel szemben látom magyarjaink érdektelenségét, a valóság felismerésé¬nek hiányát, korlátolt, elavult, nemzeti létére végzetes kihatással bíró idegen ideálokba való ragadtságát.
De ennyi baj és viszály után van-e jogom a Magyarok Istenének Útjait, módszereit kritizálni? Amit ez isteni rendelkezés határozott, azt ember ugyan meg nem változtathatja, s hitem szerint fajtámra még nagy feladat vár az igazi isteni rendelkezések betöltésére. De fáj a lelkemnek, hogy ez úton az idő beteljesedéséig ilyen ostobán viselkedik a magyar!
Talán türelmetlen vagyok, mert szeretném az idők beteljesedését jómagam is megérni. S ez bűnül nem róható fel nekem. Én is ember vagyok és elsősorban magyar! Hogy e folyamatot sürgetni igyekszem, s türelmetlen vagyok, mindez talán isteni ösztönzés és sugallat; másképp nem írtam volna meg ezt a könyvet! A XIX. század Európájában minden forradalom csődöt mondott és utoljára mi magyarok kíséreltük meg a lehetetlent. Mi is belebuktunk. A katolicizmus két akkori világhatalma, a Habsburgok és a Romanovok szövetségével szemben a már évszázadok óta megmételyezett, lelkileg, nemzetileg megosztott, csekélyszámú magyarság ereje nem volt elegendő, hogy e kettővel szemben katonailag győzhessen. De minden forradalom, még ha el is bukik, kitörölhetetlen nyomokat hagy egy nép lelkületében, szellemi világának alakulásában. Világos ellenére 1848. március 15. kizökken¬tett bennünket egy közel 900 éves berögződött feudalista keresztény rabszolgaságból. 48 szellemi hagyatéka talán azért élt oly eleven erővel az utódokban, mert a kegyetlen, véreskezű „Ferenc Jóska apánk” csak fokozta a Habsburgok elleni gyűlöletet a nép lelkében. A bécsi katolikus álláspont: Magyarországot először katolikussá, majd koldussá, végül németté kell tenni. A hazánkban élő nemzetiségeket a befogadó magyarság ellen uszítják minden eszközzel. Nagy Péter szláv világbirodalmi álmait kergető Romanovok pánszláv őrülete fordít ellenünk minden szláv nemzetiségű népcsoportot Habsburg segítséggel. Azért mégis vagyunk és lassan, de nyiladoznak a magyar szemek.
A XVIII. század elején már akad egy Bél Mátyusunk, aki felismeri, hogy a jövő életért, a túlélés tudományáért vissza kell menni a mindig jobbágysorban élő valóságos magyar nemzethez. Egy ártatlan föld¬rajzi és néprajzi tanulmány mások előtt is felfedi a nagy titkot. Ezután Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely a parasztság embertelen életével foglalkozó munkái a figyelmet a még megmaradt ősi kultúra gyöngyszemeire fordítják. Julianus barát és Kőrösi Csorna Sándor után láng¬ra kap Reguly Antal lelke is és vissza megy keletre, az őshazába indul megkeresni mindazt, ami a magyart magyarrá tette a IX. században. Szegényen, halálos betegen gyűjtögeti az Urai mögötti vadonok, eldugott helyeken fellelhető rokonaink között az azonosság bizonyítékait. Gyűjtögeti a lelki kincseket, a régi hitvilág fellelhető maradványait, mindazt, ami hajdan a magyart egységbe tudta. kovácsolni. Mi sem jellemzőbb, hogy idegenektől több támogatást kap, mint magyaroktól. Lélekben, testben összetörve tér vissza hazájába meghalni. De összegyűjtött, megtalált kincsei hagyatékából utána nemzedékek táplálkoznak a magyarság eredének kikutatására, Erdélyi, Kriza, Kálmány Lajos a magyar népdal és mesekincseket gyűjtögeti és menti meg a feledéstől. Herman Ottó az ősrégi foglalkozásokat eleveníti fel, ezen keresztül élethű képet lehet alkotni az Árpád-kori társadalom keresztmetszetéről. Majd Vikár Béla, Kodály, Bartók és még sokan mások gyűjtögetik, mentik meg a magyarság számára a végső pusztulástól ősi kultúrájának még feltalálható maradványait. A mindenki által lenézett, anyagiakkal egyáltalán nem támogatott falukutatók, a népi tanítók áldozatos munkájának gyümölcseként felszínre kerülő kincsek lassan de biztosan kialakítják a régi turáni hitvilág képét. Néprajzot, népmesét, népzenét, népművészeti munkákat gyűjtögettek e „próféták", és az ilyen összegyűjtött elemek önmaguktól tálalták e tiszta egyistenhitű, már majdnem feledésbe merült világnak az igazi valóságát, nagyszerűségét és nemzeti megtartó erejét. A régi magyar hit, a régi Magyar Vallás elemei már átfogó egyetemes világnézet képében ismertetik meg újra a magyarral a Magyarok Istene fogalmát. Mire átlépünk a XX. századba, már tudatos Magyar Vallás létezik, melynek körvonalai egyre tisztábban rajzolódnak ki az ébredő hívek előtt.
Az első világháború és ránk nézve szerencsétlen kimenetele csak hátráltatja a magyar hit továbbfejlődését, de Trianon után világossá válik, hogy a judeokereszténységgel szakítanunk kell, ha mint nemzet élni akarunk. 1920 után már ezreket tesz ki az új hit híveinek a tábora. Írók, költők, tudósok, de legfőképp a nép széles rétegeiből ébredeznek már az „új hit” tanításaira magyarjaink. A katolikus alsópapságból is ráébrednek egyesek, hogy „hamis istenek” szolgálatában álltak. A cserkészotthonokban, már ahol lehet, megkezdődik a regölés, a régi „pogány” múlt tudatára ébresztése. Attila, Árpád neve már szentekként említődik a gyermekszájakon. A keresztény egyházak is felismerik e szellemi irányzatból rájuk származó végveszélyt s amilyen eszköz éppen rendelkezésre áll, azzal igyekeznek elfojtani minden ideirányuló hit- és ismeretterjesztést. De azért a baptista, református, evangélikus templomok vasárnapi iskoláiban, katolikus ifjúsági szervezetekben titokban ugyan, de továbbfolyik a nevelőmunka. Horthy Magyarországában csakis a judeokeresztény felekezetek létezhetnek, működhetnek. A hatóságok félrevezetésére „őskeresztyén” gyülekezetek alakulnak, melyekben a vasárnapi istentiszteleten ott ülnek a széksorokban a detektívek, a politikai rendőrség ügynökei, nehogy a „történelmi egyházak” ellen valahol. is szó essen, mert az „nemzetellenes bűncselekménynek” minősül. Ez időben sokkal könnyebb volt a kommunistaság vádjával a bíróság előtt állni, mint a Magyar Vallásúnak. A Horthy idők politikai besúgói értesítései alapján a belügyminiszterek a „legistentelenebb bűncselekménynek” minősítették a „turáni pogányságot”. Természetes, mindezen üldöztetések mögött maga a katolikus egyház állt. Az új, fejlődő hit ellensúlyozására már megjelenik az ellenmegoldás Prohászka katolikus hungarizmusában. De az elszánt Magyar Adorjánok, Rudnay Egyedek, Havassy (Baján) Sándorok, Barátosi Balogh Benedekek dacolnak minden veszéllyel és titokban, pincékben, a Dob utcai 8-as számú rendőrőrszobán szerkesztik az új hit lapját, a „TURÁNI ROHAM”-ot. Ez a szerkesztőség ez időben többet volt a börtönben, mint szabadon. Számos tagja internálótáborban, munkaszolgálatosként a keleti fronton fejezte be életét, de újból megtalált ősi hitét fel nem adta. A II. világháború előtti időkben létrejött szélsőjobboldali mozgalmakban ez új hitűek képezték a mérsékletet követelők hangját. Az idők őrült rohanásában természetesen mint „újpogányt” igen hamar a mozgalmon kívül tették. Ezeréves történelmi bizonyítékokra hivatkozva tiltakoztak a német szövetség ellen, a háborúban való részvétel ellen. A jelszavuk volt: „Egyetlen magyar életet sem adunk tovább nyugatért!” Sajnos, hang¬juk a pusztába kiáltó szó maradt. Akkor sem és ma sem értette meg népünk, hogy nem lehet kereszténynek maradni, ugyanakkor anti-szemitizmust hirdetni. Sokszor leírtuk már és bízunk abban, hogy az olvasó megérti e két felfogás között az áthidalhatatlan ellentmondást.
Sajnos a judeokeresztény métely oly mélyen szívódott az elmékbe az elmúlt századok alatt, hogy a józan gondolkodásnak és fontolgatásnak sokaknál még a lehetőségét is kizárja: A sajátmagát a „legmagyarabbnak” nyilvánító Hungarista Mozgalom alapvető ideológiai tévedéseit még mai maradványaiban sem volt képes feladni. Antiszemitizmusában még ma is görcsösen ragaszkodik évezredes keresztény „hagyományainkhoz”, melyek végső fokon e nemzet pusztulását okozták, melynek sajnos ők is eszközeivé váltak. Itt semmi kétség az egyének nemzetszeretete és egyéni legjobbat akarást illetően, de képtelenek belátni, hogy ellentmondásos, vagyis hibás ideológiákra egy nemzet jövőjét felépíteni nem lehet! S minél jobban a mélyére nézünk e mozgalom ideológiájának, annál jobban felismerhetővé válik a katolikus, a judeokeresztény hatalommegtartás végső, kétségbeesett kísérlete. Az „ÚT és CÉL” 1979. évi január havi száma 12. oldalán olvashatók az alábbiak:
„Prohászka és Szálasi keresztény, szocialista világképe alapján állunk. Ez a világkép kipróbáltan ősi, mint a kereszténység, és ősibb is, mert valóban magyar. Az emigráció egysége csak a transzcendens hungarista eszme alapján jöhet létre.” - Nem tudni, mióta „ősmagyar” a kereszténység, vagy az ősmagyarságnak mi a köze a kereszténységhez. De a sajnálatos megállapítás az, hogy nem történelmi valóságokon, hanem platoni, philoni, paulista »transzcendens” alapokon törődik ez az „eszme” nem a nemzet, hanem csak az emigráció egységével. S e pár sorban összesűrítve megtalálható e politikai elméletnek az alapvető tévedése, mely tévedés tulajdonképpen vesztének csírája is, melybe sajnos a nemzet is majdnem belepusztult.
Majd alább azt írják:
„Akik kimenekültek a bolsevizmus vihara elől, legalább akkor tudták, hogy mi a bolsevizmus és a zsidó világ összeesküvés lényege.”
De ennek a „zsidó világ összeesküvésnek” a csíráját, a magját, az éltető erőforrását hogyhogy e honmentők soha nem tudták felismerni a zsidó messianizmusban, magában a kereszténységben? Ez a kitétel a judaizmus egyik változatának az elvetése csupán, míg e „transzcendens” szemlélet szerint a „mag” maradhat. De semmi csodálkozni való nincs azon, hogy úgy ez, mint más jobboldali mozgalmaink is ennyire félrecsúsztak ideológiailag, mert, ha e háborús időket meg¬nézzük, a nemzeti szocializmus hungarista változatában ezt a kirívó ellentmondást e Mozgalom egyetlen ideológusa sem ismerte fel. E szemlélet csak egy kiskaput nyit meg, azt is rossz irányba és „zsidó világ összeesküvés” rémképével ijesztgeti híveit. Ugyanakkor szándékosan elhallgatja, sőt minden erejével támogatja a Philon-féle zsidó faji túlélés elméletét, mely kétezer évvel előzte meg a modernkori. változatokat. A zsidóság részéről nincs titkolódzás; fajilag túl akarnak élni mindenkit és e túléléshez, ha kell és erejükből is futja, átalakítják az egész világot is.
John Shaw, a TIME riportere 1969-ben interjút készített Abba S. Eban izraeli külügyminiszterrel, aki egyébként Izraelt már 20 éve képviselte az Egyesült Nemzetek Szervezetében. Eban legfőbb feladata volt az akkori időkben, hogy Izrael katonai cselekményeit megmagyarázza a „világ” közvéleményének New Yorkban. Az interjú. „Izrael védelmében” cím alatt jelent meg. (TIME, 1969. január 10. 28. old.)
Kérdés: Izrael még ma is hisz egy nemzetközi világrendben, vagy feladta ezt az elképzelést?
Eban válasza: Egy egységes nemzetközi világrend megvalósítása eredeti zsidó eszme, amit mi 4000 éve próbálunk elfogadtatni a világ többi részével. Ez egy olyan eszme, amely igen nagy erővel hat a zsidó elképzelésekre. Ellenben csak eszme, nem a valóság, az Egyesült Nemzetek Szervezete egyáltalán nem fejezi ki ennek az eszmének a megvalósítását a jelenlegi összetételében.
Tehát az eszmei vonalvezetés „Ábrahám óta” töretlen és változatlan. De baj van az ENSZ-szel, mert úgy látszik, nem akarja magáévá tenni ezt a „4000 éves eszmét”. Ugyanakkor Abba Eban a túléléssel kapcsolatban is világosan megmondja a lényeget:
Kérdés: A Bejrut ellen végrehajtott katonai támadások nemzetközi visszhangja mennyiben fogja befolyásolni Izrael megtorló politikáját?
Eban válasza: „Nekünk nincs megtorló politikánk. Nekünk túlélési politikánk van. Ha a megtorlások segítik a túlélést, akkor folytatjuk azokat. Ha valaki bizonyítékot tud nekünk adni arra, hogy az arab cselekmények nem veszélyeztetik a túlélésünket, akkor elállunk a megtorlásoktól. De e téren, még senki biztosítékot nekünk nem adott.”
Mondhatjuk azt is, hogy a természet a túlélés szempontjából eszközöket nem szabott. E cél érdekében minden eszköz felhasználható és igénybe vehető, ha arra szükség mutatkozik. A történelmet túl nem élők még sohasem tudták felelősségre vonni a túlélőket, mert ezek eszközeikben nem voltak válogatósak a cél érdekében, Az egyik túlélő sem nagyon hányogatja egy másik túlélő szemére, hogy milyen eszközökkel élt túl más népeket, mert mindegyik tudja, hogy „humanitás” szempontjából éppen elég takargatnivalója van mindegyik De amikor nemzetünk, fajunk léte, vagy nemléte a kérdés, ki törődik a „humanitással”?
Van-e? Lehet-e ilyesmiről egyáltalán beszélni? De ki törődik az eszközökkel? A rideg valóság az, hogy az élelmes, az, erős, az eszes túlél mindenkit, míg a többi elpusztul. S ez a történelem lényege! Tehát a 4000 éves zsidó törekvések, hogy a nemzetközi világrendet olyan formára alakítsák át, melyben faji fennmaradásuk minden időkre biztosítva lesz, több magyarázatra nem szorulnak. Ezt a zsidók soha nem titkolták és a kereszténység is két ezer éven át e cél szolgálatában áll azzal a különbséggel, hogy szerette volna kiszorítani a zsidóságot e „világhatalomból”, de képtelen volt ezt megvalósítani annak eredeti, eszmei elgondolása nélkül. Ugyancsak a legutóbbi háborút megelőző időkben születik meg Málnást Ödön: „A magyar nemzet őszinte története” című munkája. Ő már megkísérli valahogy kifejteni a problémák gyökereit a mesék közül, de kereszténységétől ő sem tudott szabadulni. Mondanivalójában megrekedt annak ellenére, hogy a Horthy-rendszerben ezért a munkájáért 12 évi börtönt kapott a katolikus egyház jóvoltából. Majd később Marschalkó Lajos „tűzzel” írt „Világhódítók” című munkája is sokakban felélénkítette a gyűlöletet és úgy tűnt, mintha valami kimondhatatlan „nagy titkot” leplezett volna le ugyanúgy, mint Ford a „Nemzetközi zsidó” c. művével. De mindezeknek az erőfeszítéseknek a legnagyobb baklövése, hogy negatív irányú hatást váltottak ki, vagyis gyűlöletet szítottak ahelyett, hogy pozitív „ébresztőt” fújtak volna a keresztény világ számára. Az említett munkákból. teljesen kirí a tehetetlenségből fakadó gyűlölet. Ezek a munkák a teljes szellemi csőd bizonyítékai, mert szidnak, átkoznak egy fajt a fennmaradása, túlélése érdekében kifejtett tevékenységeiért; de ezenkívül az olvasónak nem tudnak egy olyan eszmét nyújtani, mely versenyképes és legalább olyan időtálló lenne, mint a zsidó messianizmusi küldetés elmélete. Az emberek könnyebben hajlanak bajaik orvoslása céljából egy csoport vagy népfaj „bűnbakká” nyilvánítására a józan megfontolások és az igen sok önfegyelmet, intelligenciát és belátást megkívánó önismeret helyett.
Végső boncolgatásunk eredményeképpen leszögezhetjük, hogy mindenki olyan portékát árulhat, amilyenje van, de én nem vagyok köteles megvenni azt. Az árus nem hibáztatható azért, amilyen por¬tékát árul. Ha nem tetszik nekem, akkor egyszerűen elfordulok tőle és otthagyom. Ehelyett ezeréves keresztény történelmünkben pedig nemhogy „megvettük”, de saját nemzeti létünk feláldozásával is görcsösen ragaszkodtunk ehhez a „portékához” annak ellenére, hogy számtalanszor meggyőződtünk arról, hogy a „portéka” nemzeti romlásunk, erkölcsi züllésünk okozója. Ki a felelős ezért? Aki a „portékát” kínálta? Vagy az, aki ostobán, élete feláldozásával is görcsösen ragaszkodik hozzá még napjainkban is? Mindenesetre e tény gondolkodásra kellene, hogy késztesse a magyart! Mert kellenek-e nekünk messiások? Kell-e nekünk, hogy a túlvilági életre valaki, vagy valakik megváltsanak bennünket? Az ősi turáni egyistenhit törvényei ilyen kitételeket nem tartalmaznak. Isteni törvényei szigorúan és megkövetelik az egyéntől az egyéni felelősségérzetet, a lélekben, szellemben egységes és egészséges nemzeti érdek szempontjából makulátlan egyéni életet. E hitvilágban nincs helye a kibúvókat, kiskapukat keresőknek. Itt mindenki egyénileg felelős tetteiért és nemzetközössége fenntartásáért. Ez itt az üdvösség következmény!

(Homonnay: „A rideg valóság”, p.168-179)