vitéz Soltészné Guldán Olga : Magyar költők élete Bessenyei György 1747-1811

Szabolcs megyében, Tiszabercelen született elszegényedett nemesi családból. Iskolái egy részét a sárospataki kollégiumban végzi. 1765-ben megyéje Bécsbe küldi Mária Terézia testőrségébe. A 18 éves ifjú az akkori fényes és művelt bécsi udvar körében elszomorodva érzi a magyar élet hátramaradottságát. Elkeseríti, hogy a bécsi dámák és urak, ha meg is csodálják a magyar testőrök daliás termetét, valójában tanulatlan, faragatlan, barbár parasztoknak nézik őket s nem egyszer éreztették sima szavak mögött a lenézést, megvetést. A szabolcsi virtus nem tűrhette el ezeket a szégyenteljes vereségeket és elhatározta, hogy minden erejével a nemzeti műveltség szolgálatába áll. Könyveket hozat, s többi testőrtársaival olvas, tanul, egyre műveli magát. Különösen a francia írók munkáit forgatja: Rousseaut, Montesquieut, s főleg Voltairet. Megtanul franciául, németül, olaszul. Munkálkodásuk legjobbkor jön. Új életre hívják irodalmunkat, lelkesítenek a közéleti tevékenységre és állandóan éberen tartják a nemzeti öncélúság gondolatát. Ha eddig a bécsi urak társasága kerülte velük szemben a filozófiai okoskodást, a könyvekről való vitatkozást, most ő és társai az irodalom komoly témáira terelték a szót s bizony nem egyszer megmutatta, hogy nemcsak karddal, de tollal is kiküzdi nemzetének az őt megillető helyet.
Közben megérlelődik benne az eszme, hogy a magyar nemzetet is a művelődés útjára kellene terelni, szunnyadó irodalmát felébreszteni. Testőrtársai is hozzászegődnek, írói munkásságra buzdítják. Ebből a buzgó elhatározásból származtak irodalmi művei, köztük az Ágis királyfi tragédiája, mely 1772-ben jelenik meg. Ettől az évtől számítja a magyar irodalomtörténet irodalmunk megújulásának korát.
Már az egész ország ismerte a Bessenyei-kör nevét. Bécs még mindig csak „különc magyaroknak” csúfolja a nemes testőrök törekvéseit. S valahányszor Bessenyei hazatér Bécsből, mindannyiszor keserűen panaszolja megaláztatását, melyben részesül főként a bécsi asszonykörökben, különösen a szép és fiatal özvegytől, Gracéné francia bárónőtől, aki a testőri ruhájáért, daliás alakjáért, érdekes arcáért rajong s nem irodalmi tudásáért.
Egy napon Bécs megdöbbenve látja, hogy Bessenyei otthagyja a testőrséget, könyveinek és írásainak él. Bécs egyik csöndes zugába visszavonultan egyre csak dolgozik. Pár hónap múlva ugyan a szép özvegy befolyására újra magára ölti a zsinóros testőr-ruhát s barátai örömmel látják új életkedvét, de néhány héttel később a bécsi élet elkényeztetett lovagja végleg otthagyja Bécset, a szép francia bárónőt, aki koldussá tette szívét, földönfutóvá lelkét. Hiába írtak utána testőrtársai, hiába keresték fel a berceli kúrián ismerősi, a levelekre nem válaszol, barátainak ajtót nem nyit. Testben, lélekben betegen, távol akarja tartani magát a külvilág zajától s megpróbálja elfeledni Bécset is, ahol él valaki . . . akitől menekülni kényszerítették nagy érzései. Berceli magányából három év múlva berettyókovácsi (pusztakovácsi) birtokára megy, lemondva irodalmi tervéről. Itt él elkeseredett magányban, teljes visszavonultságban remeteéletet. Barátai elkerülik, ismerősi elhagyják, csak egy kis unokahúgát, álmai királynőjét érzi szívéhez közel s hajlott korú költő. De érzéseit a gyermek-leánykának nem meri bevallani, pedig úgy érzi, életének ez az egy igaz állomása, első igaz szerelme. Napokig vergődik a tudat súlya alatt s amikor szóra nyílna ajka, abban a pillanatban fut elé kipirult arccal a lány, hogy összezúzza az élet által megtépázott, kifosztott szívét. Ugyanis bevallja nagybátyjának a szomszéd birtokos fia iránt érzett szerelmét s közbenjárását kéri a zord apa kiengesztelésére. S Bessenyeinek volt ereje végigharcolni ezt a csodálatosan szép vihart . . .
Elhagyatottságában végre öntudatra ébred s újra az irodalomhoz menekül. Megírja Hunyadi Mátyás, Atilla, Buda tragédiáját. Drámáiban és époszaiban Voltaire volt a mestere. Prózai munkái történelmiek, bölcselkedők. A drámát a protestáns és katolikus iskolák kezdetlegességéből emeli ki. Filozófiái a XVIII. század francia és angol enciklopédisták gondolatainak visszhangja. Prózáiban jobb, mint verseiben. Magyarságát lelkesen hirdette. Termékeny író volt, negyven esztendőn át szakadatlan dolgozott, csak a maga gyönyörűségére. Munkáit jóval halála után adják közre.
64 éves korában hal meg a kultúra harcában megfáradt hős, Berettyókovácsiban. Kívánsága szerint minden papi ceremónia nélkül földelik el alacsony kúriája kertjében, kedves almafája alá. Koporsóját utolsó útjára egyetlen agg unokahúgán kívül sem jó barát, sem ismerős, csak parasztjai kísérik. Írótársai is csak hónapok múlva tudták meg, hogy szemének fényes csillaga örökre elhomályosult.
Tetemeit a Berettyó áradásai miatt 1882-ben országos ünnepségek keretében Bakonszegre viszik, de ekkor is egy legelő közepére kerül, hol évtizedeken át elhagyatva, csaknem jeltelenül áll az irodalmi, történeti magyarságra emelkedett bihari Remete sírja, midőn Nyíregyháza megmozdulására, 1940-ben a bakonszegi vendéglátó földből a nyíregyházai Északi-temetőbe kerül, ugyancsak ideiglenes sírba, a csend és magány megejtő szépségei közé, addig, amíg az egész társadalom megmozdulására egy mauzóleummal nem teszi kiemelkedőbbé emlékét.
Érdemeit életében elfeledték, halála után újra felfedezték . . .

(Atilla, 54. sz. 1943. szelek hava.)