Papp Zsigmond: Valahol utat tévesztettünk (2.)

A 14-ik század megint csak a rossz utat választotta, nemhogy felszabadította volna a jobbágyokat, hanem megszilárdította a földesurak hatalmát, behozta az úriszéket. A földesurak megkapták a jobbágyok felett bíráskodás teljes jogát, sőt a nagybirtokosoknak pallosjogot is biztosított. Az úriszéken a földesúr bíráskodott a jobbágy felett és a pallosjoggal rendelkező földesúr halálos ítéletet is hozhatott.

A feudális birtokjog szerint, minden földbirtok a földesúr tulajdona, és Werbőczy szerint a parasztnak munkája bérén és jutalmán (?) kívül semmi joga nincs, mert az egész föld tulajdona a földesurat illeti meg.
Nézzük csak azokat a büntetéseket, amiket az úgynevezett úriszékek kiszabtak a nemzetet fenntartó jobbágyságra: Kalodáztatás, bélyegzés, sütés, deresre húzás, pellengérezés, tövissel, lapáttal, furattal verés, gúzsbakötés, herélés, karóba húzás, kerékbetörés, megégetés, stb.
Annak a fajtiszta magyar jobbágyságnak, aki ezer éven keresztül fenntartotta nemzetünket, megőrizte hagyományainkat, beszélte édes magyar nyelvünket és azt továbbadta nemzedékről nemzedékre, háborúkban ő harcolt és vérét adta a hazáért és a szent magyar földért, de a feudális birtokjog szerint ahhoz semmi köze nincs. Bezzeg kötelessége, az volt. Robotot adni földesurának, a robot 52 nap egy évben, ha igás, és 104 nap, ha gyalogos, persze a földesurak gyakran növelik ennek értékét. Szántás-vetés alatt tetszés szerint vették igénybe a jobbágyot. A jobbágy el volt foglalva a földesúrnak szolgáltató különféle munkákkal, mint robot, kilenced, tized, adó, stb. Még a saját részére kiosztott földnek megmunkálására a legtöbb helyen is csak vasárnap van ideje és csak az Isten tiszteletére rendelt vasárnap műveli kis telkét. Ingyen tartozott fuvarozni a vármegyén átutazott nemeseket, szállítja és élelmezi a katonaságot és abrakolni köteles azok lovait. 1690-ben még a posztóruha és csizma viselését is megtiltják a jobbágynak.
1673-ban egy würtembergi utazó megállapítja, hogy náluk a disznóólak is jobbak, mint a magyar falvak jobbágy-kunyhói.
Még a 19-ik században is a szegény nemzet-fenntartó rétege az országnak a jobbágyság, majdnem állati sorban tengődik, visel minden terhet és adót, addig 326.000 fő és köznemese az országnak, kik a nemzetnek semmit sem használtak. A kevés, néppel érző főnemes volt Széchenyi István, ki így ír erről a kérdésről: „ . . a magyar köznemesek egyesítik személyükben a spanyol grandot, a francia gascont és a lusta hottentottát.” – A mágnások, a főnemesek pedig külföldön élnek, ott költik a jobbágyság verejtékén és vérén szerzett pénzt, semmit vagy csak nagyon keveset beszélnek magyarul és szégyellik magyarságukat. Batthyány Fülöp herceg díszhintajára (1820) 7 mázsa ezüstöt veretett. Eszterházy herceg díszmagyarját 1 és fél millió forintra becsülték.
Jellegzetes példája, hogy a legnagyobb magyarunk is felnőtt korában tanulta meg az anyanyelvét (ez nem igazolt. Szerk.) és Horthy Miklós Magyarország első zászlósura nem beszélt jól magyarul és odahaza német nyelven társalgott.
Tiszteletet a kivételnek, mert ilyenek is voltak, mint például Kölcsey Ferenc, ki a hitbizományok eltörlését javasolta, szerinte a nemzet egész részéről kell gondoskodni, nem egyes nevek viselőjéről. Avagy Berzeviczky Gergely földbirtokos, aki így ír: „Amíg a rendiséget el nem törlik Magyarországon, addig az ország Ausztriának csak gyarmata, amely a magyar jobbágy zsírját, vérét kiszívja és verejtékéből gazdagodik. Magyarországon 7 millió lakos él, ebből 326.000 nemesi jogokat élvező, nem adózik, nem dolgozik, nem katonáskodik, de bírja a föld 80 %-át. Evvel szemben a jobbágyok milliói teljesen jogtalan állapotban élnek, nincsenek képviselve sem az országgyűlésen, sem a megyei gyűlésen, hivatalba nem jutnak, igazságot nekik nem szolgáltatnak, bírája a saját földesura, vagy a földesúr által választott szolgabíró.”
Persze a nemesi többség megbotránkozott a Berzeviczky javaslatán, sőt Berzsenyi Dániel kijelenti, hogy Berzeviczky balgatag és gonosz, és a Kárpátok zabkenyerére is méltatlan.
Prohászka Ottokár püspök, a napba öltözött forradalmár mondta 1916-ban, mikor földreform indítványt terjesztett be a felsőházban, hogy a földdel kell megtámogatni a népet, mert a földhöz a népnek több köze van, mint a hercegnek, grófnak, püspöknek és kanonoknak. – Mikor nemzetünk felszabadult a 400 éves Habsburg átok alól, a Horthy-éra átvette a megoldatlan és elhanyagolt ósdi földbirtok politikát, és azon 25 év alatt nem sokat javított, az utolsó lehetőségét mulasztotta el annak, hogy a földet a népnek a kezébe adja, mely az igazság szerint, mivel ő védte meg a háborúkban, tehát az a nép tulajdona.
Az 1920-as földreform Európa legmaradibb földreformja volt, 940.000 hold földet 410.000 egyén között osztott fel és maradt 1241 ezer holdon felüli nagybirtok, 4,8 millió terjedelemben. 1935-ben a nagybirtokosok és nagytőkések a lakosság 0,6 %-át adták, és ezek az ország jövedelmének 20 %-át élvezik. 30.000 személy, 50.000-től 60 millió pengő bevallott vagyona után adózik.
Az 1936-os telepítési törvény pedig évente 13.000 hold földet kíván 1750 család részére felhasználni, így több, mint 300 esztendő kellett volna a nagybirtokoknak a nép kezébe juttatására. – 4 és félmillió agrármunkása (jobbágy) volt az országnak (1935), kik színtiszta fajmagyar parasztok voltak. A nagyátlagú alföldi földmunkás család évenként aratásból és minden más munkából, részesföld-hozadékból összesen 303 pengőt keresett évenként, mely adólevonás után egy családra 72 fillér jutott.
Ezért volt az országban az egyke és egyse, ez volt a nép néma forradalma, mely nemzetünket a sír szélére vitte. Falvainkban elnémultak a harangok, mert a nép nem tudta, vagy nem akarta a nyomorúságos életét élni.
Mi magyarok mindig lovagias nemzet voltunk, nagylelkűek az idegenekkel szemben, csak saját véreinket sanyargattuk és elnyomtuk őket. 1848-ban is adtunk az oláhoknak 1.615.774 hold földet, az akkori Magyarországon a magyar földdel dolgozóknak 54 %-a volt földnélküli, az országban élő oláh földdel dolgozók 27 %-a volt földnélküli, de mi mégis az oláhoknak, nem a magyaroknak adtuk a drága magyar földet. Mi volt ez, ha nem úttévesztés?
1848-ban a jobbágyság újra fel lett szabadítva és egyenrangú polgára lett hazájának, de 1876-ban hoztak egy törvényt, az úgynevezett 1876. XIII. t.c., mely megengedte a cseléd fenyítését (megverését.) A cseléd a gazda parancsait tisztelettel és megadással fogadni tartozik, kifejezések és cselekmények, melyek a család és háznép keretén kívül más személyek között sértőnek tekinthetnek – a gazda irányában nem támasztják a vélelmet, hogy a cselédet becsületében érinteni szándékozott volna. Később az 1907. évi XVI. t.c. eltörölte az előbbi törvényt és eltörölte a testi fenyítés kifejezett engedélyezését. Az azonban továbbra is érvényben maradt, mert a magyar büntető törvénykönyv büntetlenséget biztosít a házi fegyelem körében elkövetett könnyű testi sértés vétségének, és a cselédet úgy tekintette, mint a gazda házi fegyelme alatt állót. És egészen 1945-ig fennállott a törvény, mely lehetővé tette, hogy a cselédet rendőri vagy csendőri karhatalommal kényszerítsék munkahelye elfoglalására.
Illyés Gyula, „A puszták népe” című könyvében írja: Arculcsapásban a mezőgazdasági cseléd csak 30-35 éves koráig részesül, azután rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, jártas szakértők szerint gyors és lefegyverző legyen, határozott és befejező, mint mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze. Az öregekkel szemben az ember lehetőleg módjával folyamodik a közvetlen fegyelmezéshez. Hatvan éven felül a legtöbb már a kézemelésre elsírja megát. Nem az ijedségtől, hanem a megaláztatás miatt. Akkorára érik meg bennük az emberi méltóság tudata. – Pálca, bot, lovaglóostor stb. alkalmazása a húszesztendősöknél idősebbeknél lehetőleg kerülendő.
1899-ben írja Prohászka Ottokár a katolikus vallás legnagyobb püspöke: „Az ütött kopott paraszt.” Magyarországon a rendiség szelleme még teljesen virágzásban van, ami az úr- és a paraszt-ellentétet illeti. A társadalmi osztályok érzésében a 48-as idők még folytatódnak. Az úr a parasztot nem nézi egész embernek, annál kevésbé testvérének, hanem régi alkotmányos felfogásban félállatnak. Merjük szóba hozni a tényeket. Ahol megfordultam a napokban utcán, jakón, a mócsi esetről folyat a szó, ott az „urak” csak per „kutya paraszt”, „huncut paraszt, gaz nép” beszéltek; miért nem fogták be a száját egy százassal, s más effélét beszéltek. Ha valakinek az Isten erdőőri méltóságig, vagy pláne zsandárságig felvitte dolgát, tud-e ,ás hangon beszélni a népről, mint kutya paraszt, rongy paraszt. Ez úgy látszik nálunk a műveltséghez tartozik, megvetés és utálat a nép iránt, ez jellemzi az érzést.
Az úr és a paraszt közti nagy űr, az ázsiai rabszolgaállamokra emlékeztet. Szívtelenség, könyörtelenség a basáskodásig, jogállam önkénnyel, káromkodással, pofonokkal garnírozva, s vele szemben a paraszt a szegénységnek Kun László szekere elé fogva, a megsemmisülésig három rétre hajtva, ez a magyar adminisztráció képe. Tisztelet a kivételnek. Inkább hasonlít az orosz kancsukához, mint a nyugati testvériséghez. Igen utat tévesztettünk, nem emeltük emberi méltóságra a magyar parasztot, illetve megfosztottuk őt emberi méltóságától, a nemzetnek azt a rétegét, aki szegénysége, elesettség, és emberi mivoltának megcsúfolása ellenére is békében dolgozott, háborúban hősiesen harcolt, ha kellett életét áldozta hazájáért. Ő volt a magyar paraszt, a nemzet mostoha gyermeke, kinek a nemzet köszönheti létét és fennmaradását. Gondoljunk a magyar parasztra mindig szeretettel és büszkeséggel, és kérjük a Magyarok Nagyistenét, hogy áldja meg az otthon küzdő magyar parasztságot, mint a magyarság jövőjének utolsó zálogát, reményét és fenntartóját.

(ANF, 1981. jan-febr.)