Murgács Kálmán : Voltam én már . . .

Kukutyinban, zabot is hegyeztem. Bizonyára sokan vannak, akik még máig sem tudják, hogy miképp és miért történik a „zabhegyezés” Kukutyinban, mely Makóhoz közel, a Maros mellett fekszik. Hát én akkor most elmondom úgy, ahogy láttam. Nyári időben, gabonaéréskor megbolondul a Maros és kicsap a medréből. Zavaros vizével elborítja az árteret, melyet Kukutyinnak hívnak. A gyönyörű zabkalászoknak csak a legteteje, a hegye látszik ki a vízből. A gazdák, hogy mentsék, ami menthető, beállnak a vízbe és sarlóval vágják, - mint ők mondották – hegyezik a vízből kimaradt zabfejeket. Hát egyszer és is beálltam zabhegyezőnek. Innen származik a közismert kiszólás: „Kukutyinban zabot hegyezni”.
Ezt legalább megnézhettem, nem úgy, mint a bujáki vár romjait, melynek látogatását a tulajdonos, Gróf Poppenheim szigorúan megtiltotta, azzal az indoklással, hogy a közeli erdőben lévő vadakat zavarják az idegenek.
Ilyen csak a Galyatetőn tapasztaltam még, hol a turista szállót akarván megtekinteni, elutasítottak, hogy a turista ház nem arra való, hogy bámészkodjanak rajta.
Szigligeten a község egyik vezető egyéniségét kértem meg, hogy ismertesse röviden a vár történetét. Kitért előle, azt mondván, hogy mindössze négy év óta lakik a faluban. Ilyen rövid idő alatt nem volt alkalma a dolgok áttanulmányozására. Menjek el a Szövetkezetbe, ott megtalálom amit keresek. Le van írva az egész vár históriája egy füzetben . . .
Ellenben a regéci várnál több szerencsém volt. Magyar bácsi, nemcsak nevében, hanem szívében is magyar, amint ő nevezte magát: „nagyságos Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem szomszédja”, kész szívvel állott rendelkezésemre és vezetett mindenfelé, magyarázott mindenről, mint egy vérbeli tudós. Innen Pestről köszöntem meg neki a szíves kalauzolást. A levelezőlapot, mint a nagyságos Vezérlő Fejedelem szomszédjának címeztem. Boldog volt az öreg nagyon és a levelezőlapot, amint hallottam, házról-házra hordozta és mutogatta.
Voltam Bakonyban, Sobri Jóska betyár-barlangjában. Jártam a kies csesznek-völgyben, amely legszebb tája volt Csonkahazánknak. Nyársonsült csirkét ettem Bugacon és hármas horoggal három halt fogtam a hortobágyi halastóban, ami ritka szerencse. Talán felségsértést követtem el, hogy a Hortobágyról szólva, előbb említettem a halastót, mint a sík legelőt s rajta azt a Sárkány nevű, nevezetes bikát, mely két embert már halálra öklelt és engem is megkergetett. Hortobágyról azt tartják, hogy aki azt meg nem nézi, az huszonöt botot érdemel, de, aki kétszer is megnézi, az ötvenet. Mit kapnék én, jó Istenem, aki már vagy egy tucatszor is ellátogattam az orosz foglyok által készített 3.000 holdas halastóra, Németh Sándor főintéző, kedves barátomhoz a hortobágyi pusztára, ahol nem látni semmit és az a semmi olyan nagyon szép.
Gyönyörködtem Eger várának érdekességében. Beszélgettem az egyik egri remete édesanyjával. Rész vettem a mikófalvi passió-játékokon, mely ha nem is világraszóló, de országosan látogatott lehetett volna, ha megfelelő számú vasúti kocsink áll rendelkezésre és el tudtuk volna szállítani a zarándokok seregeit.
Voltam a legősibb magyar típust őrző Kosdon, Molnár Lajos író, ref. lelkész, országgyűlési képviselő barátomnál. Ott minden polgár született Démoszthenész, vagy legalábbis Kossuth Lajos, olyan talpraesetten tudnak szónokolni.
Még Ladányba is elmerészkedtem, ahol pedig köztudomás szerint gyakran beüt a menykű. Az ottaniak úgy magyarázzák a dolgot, hogy a talaj igen mágneses és erősen vonzza magához a villámot. Engem nem bántott, miután csalánba nem üt, meg Ladányba sem a menykű.

Sok bolyongásom alatt Csökmérre is elakadtam. Szívesen fogadják ott az idegent, tejbe, vajba fürösztik, de jóakaratúlag figyelmeztetek minden odatévedt vándort, hogy a sárkányhúzást ne említse, mert örüljön, ha ép bőrrel menekül.
Koccintottam baráti pohárral Kabán is, hol a férfiak ma is együtt éreznek azzal a bizonyos kabai asszonnyal, aki piaci kofa volt és minden öt percben azzal nógatta ivásra mellette áruló kofa társait: „hátha innánk komám asszony”. Ennek az asszonynak a sírját is felkerestem a kabai temetőben, Béke poraira.
Ezen kívül sok olyan helyen megfordultam, melyről érdemes volna egyet s mást feljegyezni. Szép és igaz történeteket hallgattam, melyekről a szobatudósok megállapítják, hogy mese, mivel az íródeákok elfelejtették annak idején feljegyezni, csak a nép szíve és ajka őrizte meg, adta át apáról fiúra a kései kor gyermekeinek.
A franciák büszkén mutatták nekem If várát és benne a Dumas regény hősének, gróf Monte Christónak börtönét. Képzeletnek is vakmerő állításokkal csigázták fel a látogatók fantáziáját.
Mi a valóságot is mesének degradáljuk és az aranyról is kisütjük, hogy pakfon, csak azért, mert magyar és a miénk!

(Atilla, 1943. ápr. 54. sz.)