Páll János: Virrad-e Délamerikában?

Nemrégiben zajlott le Pueblában (Mexikó) a III. Délamerikai Püspöki Kongresszus, melyen II. János Pál pápa kihirdette, hogy a katolikus egyháznak fel kell venni a harcot a szegények védelmében Délamerikában.
Maga a Kongresszus zárónyilatkozata is ezt mondta. Eszerint a katolikus egyház szembeszáll a sokrétű kizsákmányolással, melyek között első helyen áll a 300 millió katolikus és sötét nyomorban tengődő délamerikaiaknak földhöz való juttatása. Ez a délamerikai nagybirtok-rendszer végét jelentheti, ha maguk a gazdag és önző nagybirtokosok ezt engedni fogják; ami nem igen valószínű. Ha pedig ellenállnának, akkor a föld felosztásáért vér fog folyni Délamerikában. Hacsak felületesen is ismerve a több száz millió délamerikai „jobbágy” földnélküli nyomorát és embertelen ínségét, – kiknek száma 2000 körül kb. 600 millióra fog emelkedni a jelenlegi szaporodás mellett, – világos, hogy Délamerika lehet Földünk egyik igen veszélyes puskaporos hordója az elkövetkező években és évtizedekben.
Mélyen elgondolkodtató ez a püspöki kongresszuson kinyilvánított álláspont. Elgondolkodtató azért, mert tárgyilagosan áttekintve a katolikus egyház kétezer éves „politikáját” a szegénységgel és az elnyomottakkal, a kihasználtakkal kapcsolatban, igen ellentmondó képet kapunk.
A katolikus egyház állítólag a „jézusi felebaráti szeretetet” hirdeti és vallja. Maguk az első keresztények is leginkább a legalacsonyabb néprétegekből kerültek ki, rabszolgákból, a vidéki „proletáriátusból” és a földművesekből. A jézusi emberszeretet alátámasztására állandóan idézik azt a Jézusnak tulajdonított mondást, miszerint „Hamarabb jut át a teve a tű fokán, mintsem hogy gazdag bejusson a mennyek országába.” Újszövetség evangéliumai és Levelei is tele vannak a szegénységet pártoló, azokat támogató kitételekkel. Ezzel szemben mit látunk az egyház történelmében? Évszázadról évszázadra csak azt, hogy amikor a kereszténység kiszabadult a katakombákból és államvallás lett a római birodalomban, a fokozatos térítések folytán pedig uralkodó vallás és egyház lett Európában a Középkor folyamán, ez az azelőtt üldözött egyház felszabadulása után maga vált üldözővé. Ne beszéljünk most a sok ezer, vagy tízezer „eretnek” embertelen végéről, akiket hitfelfogásuk miatt máglyán égettek el, karóba húztak, a legördögibb és a legmegalázóbb kínzások között pusztítottak el az „igaz hit” nevében, – most erről ne beszéljünk. Ez hitfelfogásbeli ellentétek eredménye, a katolikus egyháznak soha le nem törölhető fekete foltja. Itt ami bennünket érdekel az az, hogy ez a felszabadult katolikus egyház fokozatosan a szegények pártjáról átcsúszott a gazdagok, a hatalmasok pártjára, a szegényeknek pedig csak a túlvilági mennyország reményét hagyta meg. Maga a pápaság évszázadokon át küzdött a világi hatalomért, közben állandóan gyűjtötte a vagyonát, de abból a szegények legfeljebb csak morzsákat láttak. Az alázat, engedelmesség, a földi sorsba való beletörődésből azonban tengernyit kapott. Maga az egyház évszázadokon át a hűbériség legmegbízhatóbb szövetségese volt, sokszor maga akart lenni a legnagyobb hűbéres hatalom a keresztény császárok és királyok felett. Évszázadok folyamán elvesztette a valódi lelki kötelékét a szegénység tömegeivel, azokat legfeljebb csak munkára, adófizetésre és tömegeivel saját támogatására használta fel. Ez pedig a katolikus egyháznak egy másik hatalmas fekete foltja, melyet sem kimagyarázni, sem eltüntetni soha nem fog tudni.
Elgondolkodtató ez a pueblai kongresszus már csak azért is, mert itt is bebizonyosodott, hogy a katolikus egyház csak „álláspontot szögez le, melyet követnie kell a püspöki karnak”, de egy szót sem hallottunk ezen a kongresszuson arról, hogy a katolikus egyház kijelentette volna: „Meghirdetett célkitűzésünket pedig alátámasztjuk a legerősebb érvvel: fel fogjuk osztani a katolikus egyház sok milliárdos vagyonát a délamerikai és más nyomorgó katolikus híveink nyomorának a megszüntetésére.”
Nem, ezt nem hallottuk kihirdetni. Ami annyit jelent, hogy az egyház újra csak másokat, – elsősorban a nagybirtokosokat – szólít fel vagyon elosztásra, a javak igazságosabb felosztására, de maga sohasem ad.
Lehetetlen ebben a szemléletben elsiklani amellett a gondolat mellett, hogy mivel a kereszténység csődöt mondott nagyjában és egészében a társadalmi igazságosság gyakorlásában, melyet óriási lelki és anyagi hatalma mellett évszázadokon sikerrel végezhetett volna, – ezt a valódi globális emberi törekvést engedte kicsúszni a kezéből és ezt egy teljesen ellentétes felfogás, a marxizmus vette át.
Ebből a pueblai pápai felhívásból lehetetlen nem levonni egy történelmi következtetést (mely lehet, hogy sokaknak nem tetszik, de nem lehet megcáfolni, csak kimagyarázni):
Ha a kereszténység eredeti tanításához híven szolgálta volna a társadalmi igazság szellemében az elnyomottak, a kihasználtak erőteljes védelmét, azok ügyét a saját jól felfogott ügyévé tette volna, akkor magának az emberiség történelmének is más, talán sokkal kevesebb szenvedésekkel teli útja lett volna; sőt maga a marxizmus, mint eszme, nem tudott volna olyan átható hódítást folytatni az egész világon egyszerűen azért, mert a kereszténység által támogatott elnyomottaknak és kihasználtaknak nem lett volna rája szükség.
Sajnos pontosan az ellenkezőleg történt, tehát a kereszténység eme történelmi mulasztása űrt hagyott maga után a világtörténelemben, mely űrt azután a marxizmus kitöltötte és magára vállalta az elnyomott, kisemmizett proletár felszabadításának az eszméjét. Ezért pedig elsősorban a kereszténység és annak mindenkori legfőbb vezetői a felelősek Isten és ember előtt.
A szegény társadalmi igazság pedig elhagyatva tengődik, világa éppen hogy csak pislákol az embere szívében és egyre kisebb lesz fogyó lángja, mert a pueblai püspök-kongresszus sem táplálja azt oxigénnel, csak nyilatkozattal.

(Napjaink, 1979. márc.)