Hohenlohéné Dr. Toronyi Etelka : AZ IRODALMI ÉS KULTÚRTÁRSASÁG ESTJÉN ELMONDOTT BESZÉDE 1985. MÁRC. 16-ÁN

Most március idusán, az új élet kibontakozását, a megújhodást és a szabadságot ünnepeljük, azt a szabadságot, amit a magyar nép lelkéből nem lehet kiirtani még akkor sem, ha végtagjai le is vannak láncolva. A magyar szabadság eszménye nem halt meg, hanem örökké élni fog.
Arany Jánossal mondom, hogy: „Azokkal időzöm, akik másszor voltak, Mit az élet megvon, megadják a holtak.” hogy azoknak a példájából hitet, reményt, erőt és bizalmat merítsünk a jövőben.
Így felsorakozva állnak előttünk glóriás fényben megdicsőült arccal a szabadságharc prófétái, hősei, mártírjai.
Testvéreim, tehát éljük át velük együtt az 1848 március 15-ike sorsdöntő napját és az ez után következő küzdelmek hőskorát!
Március 15-ike, mint ahogy a következőkben látni fogjuk, az évtizedes reformkorszak határköve.
A reformkor az az időszak, amely 1825-től 1848-ig tart, mialatt hazánk kiváló férfiai: Széchenyi, Kossuth, Deák, Kazinczy és sokan mások küzdenek a három évenkint összehívott országgyűléseken, hogy nemzetünk politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális szempontból a kor színvonalára emeljék.
A reformkort a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István indította el az 1825-iki országgyűlésen, a Magyar Tudományos Akadémia megalapításával. Majd hosszú, küzdelmes politikai harcok után végül is a magyar nemzet lánglelkű fia, Kossuth Lajos 1848.március 15-én vitte diadalra.
Ugyanis 1847. november 12-én V. Ferdinánd országgyűlést hívott össze Pozsonyban, hogy a Karok és Rendek az elhunyt József nádor fiát nádorrá válasszák. Az István nádor megválasztása után a kormánypárt és az ellenzék, a magyar liberális párt hosszúra nyúló vitákat rendezett másodrangú kérdések megoldására vonatkozóan. Az országgyűlés még ülésezett, midőn egy sorsdöntő esemény történt. 1848 februárjában Párizsban kitört a forradalom és a fellázadt, felizgatott francia nép elűzte a reformokat akadályozó Egalite Lajos Fülöp királyt és köztársaságot kiáltott ki. Ezen esemény hírére Kossuth március 3-án nagy beszédet mondott, meggyőző erővel követelte a Háztól hazánk és Ausztria részére az új alkotmányt. A magyar nemzet óhaját 11 pontban foglalta össze. Az Alsóház egyhangúan elfogadta Kossuth indítványát, ellenben a Felsőház vonakodott az Alsóház határozatához hozzájárulni.
Kossuth beszéde Bécsben is nagy hatást keltett a reform eszmékért lelkesülő fiatalság között. A bécsi ifjúság március 13-án az abszolutikus uralmi rendszert képviselő és körömszakadtáig védő Metternich kormányt 40 évi uralkodása után váratlanul és hirtelen – szinte órák alatt – elsöpörte. Maga Metternich herceg kénytelen volt azonnal külföldre, Angliába menekülni.
Metternich bukásának hírére végül is a Felsőház is elfogadta a Kossuth, többször visszautasított 11 pontból álló javaslatát, amelyben határozottan az új reformok megvalósítását és a magyar nemzet számára önkormányzati jogot, felelős minisztériumot kért. Március 15-én István nádorral az élén fényes országgyűlési kíséret vitte fel Pozsonyból Bécsbe Kossuth felirati javaslatát az uralkodóhoz jóváhagyás végett.
Ugyanekkor Budapesten is nagy volt az izgatottság az ifjú írók és jurátusok között. A magyar nemzet fiai megérezték, hogy sorsdöntő pillanatait éli az ország. A reformokért rajongó radikális magyar ifjak a mindenható Metternich bukása hírére, ugyancsak ezen a napon, március 15-én már kora reggel a cenzúra megkerülésével, mint a szabad sajtó első termékét, kinyomtatták a nemzet kívánságát 12 pontban, – ami teljesen megegyezett Kossuth liberális Felirati Javaslatával – és a szabadságért hevülő Petőfi Sándor versét, a Nemzeti Dalt. Délután pedig a szitáló eső ellenére nagy nemzetgyűlést tartottak a Nemzeti Múzeum előtt. Szinte egyik percről a másikra a magyar nemzet felébredt aléltságából. A magyar nép mindenütt nagy lelkesedéssel fogadta a szabad-sajtó első termékét, és Petőfi tüzes, lelkesítő verse harsonaként zengett az egész országban.
A pozsonyi országgyűlés egységes javaslatát, vagyis Kossuth Felirati Javaslatát, a pesti nagy megmozdulás után végül is az uralkodó, V. Ferdinánd 1848. április 7-én elfogadta és kinevezte Gróf Batthyányi Lajost első felelős miniszterelnökké és felszólította, hogy haladék nélkül alakítson kormányt. Az első Magyar Felelős Minisztérium tagjai az ország legkiválóbb emberei lettek. Szemere Bertalan belügy, Kossuth Lajos pénzügy, Deák Ferenc igazságügy, báró Eötvös kultusz, Mészáros László pedig honvédelmi miniszter lett. Viszont a király körüli miniszterséget herceg Eszterházy Pál vállalta.
Az új kormány lázasan összeírta új törvényjavaslatait, amelyek fordulópontot jelentettek hazánk történelmében. Az új magyar kormány javaslatait, törvényeit április 11-én az uralkodó szentesítette. Ezen – a nemzet fennmaradására és szabadságára szolgáló – törvények a következők voltak: A régi nemesi jogokon nyugvó rendi magyar állam helyébe megteremtették az egyenlőségen alapuló modern, alkotmányos Magyarországot. A törvényeket ezután az egész nép képviseletéből alakult két-kamarás országgyűlés hozza, az ország kormányzatát az országgyűlésnek felelős magyar minisztérium végzi. Megszüntették éppen ezért a kormányszéket, Erdélyt ismét visszacsatolták az Anyaországhoz. A jobbágyság felszabadult minden földesúri kötelezettség alól. A földesurak kártalanítását a nemzet vállalta. Törvénybe iktatták a közteherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, azon kívül azt, hogy mindenki szabadon választhat foglalkozást. Szabad lett a sajtó. Az ősiséget is megszüntették, így a földesúr ezután szabadon rendelkezhetett birtokával. A keresztény vallásokat egyenjogúnak nyilvánították. Viszont ezt megelőzőleg az 1844-es országgyűlés már biztosította a magyar nyelv minden téren való használatát.
Így az 1844-es és az 1848-as törvényekben végre-valahára valóra váltak mindazok a nemes törekvések, amelyekért Széchenyi, Kossuth, Deák és annyian mások, a nemzet kiváló személyei évtizedeken keresztül küzdöttek.
Ezen törvények által a Magyar Nemzet független és szabad nemzetté vált. Széchenyi így ír ezekről a napokról:
„A hosszú és halálos álom után a Batthyány minisztérium megalakulása után új, vagy legfeljebb sejtelemként reménylett gyönyörű reggel hasadt fel az oly sokáig letaposott haza felett.”
Nem tartott sokáig azonban a nemzet öröme, sötét felhők gyűltek a haza egére és elhomályosították a derűs napot. Amit a király és császár megadott, irigyelte tőlünk az osztrák főurakból, cseh és tót vezető emberekből álló Kamarilla.
Mint ahogy ezt Kossuth írja a néphez írt kiáltványában:
„Még alig múlt el néhány hét a szabadság kivívása után, a magyarnak az ellenségei, mint a kígyók ismét összesereglettek a király körül és összeesküdtek a szegény magyar haza ellen, összeesküdtek a magyar nép szabadsága ellen!”
Vad rácokat, szerbeket a király nevében lázították fel a magyar nép kiirtására.
A király nevében választották ki a magyar-gyűlölő horvát Jellasicsot vezérül nemzetünk ellen intézendő háborúra és tették meg Magyarország hozzájárulása nélkül horvát bánná. Így július havában a magyar-gyűlölettől lángban állott Horvátország, Délvidék, Erdélyben pedig az oláhok állati kegyetlenséggel törtek rá a magyar nemesi udvarházakra, elégették, elpusztították azok nagy részét és megtámadták még a város békés polgárait is.
A tehetetlen V. Ferdinánd császár tétlenül szemlélte ezeket a vérengzéseket, ezt a szörnyű magyar-irtást. Hiába kért a magyar kormány segítséget Bécstől, nem adták meg. Így Kossuth és a kormány több tagja belátták, hogy a reánk zúduló tragédiát csakis önálló magyar hadsereggel lehet elhárítani. Tehát a hazának katonára, hadseregre van szüksége.
Az új Magyarország védelmére önálló hadsereg felállítását kérte Kossuth július 11-én, az Első Felelős Magyar Országgyűléstől híres beszédében:
Mondotta: „Uraim, a haza veszélyben van és ezennel felhívom Önöket, mentsék meg a hazát!” Majd így folytatta: „Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben is különböznek is a vélemények a Házban, a haza szeretete, a haza önállóságának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a Ház feláldozni, az mindnyájunkkal közös, és ahol ez közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök közt választani. Az én célom a haza szabadságának és függetlenségének a helyreállítása! Uraim! Mentsék meg a hazát!”
Majd rátért arra, hogy a hon megmentése csak úgy lehetséges, ha önálló hadsereget állít fel a nemzet, mivel csak önereinkre támaszkodhatunk, de hogy ezt fel lehessen állítani, 200.000 katonára és 42.000.000 Forintra van szükség! Kossuth megrázó szavai nem maradtak hatás nélkül. Az ellenzék soraiból felemelkedett Nyári Pál és esküre emelt kézzel, remegő hangon kiáltotta: „Megadjuk! Megadjuk!” Majd utána – mint egy ember – az egész Ház hangosan kiáltotta: „Megadjuk! Megadjuk! Éljen Kossuth!” Az országgyűlés egyhangú határozatát azonban most már a király nem akarta szentesíteni. Vagyis jóváhagyni és aláírni. Sőt, az udvar azt kívánta, hogy az olasz forradalom leverésére a magyar nemzet küldjön csapatokat. Ezen kívül az uralkodó azt a határozott óhaját fejezte ki, hogy változtassuk meg az 1848-as törvényeket.
Ezen felhívás után, egymást követően peregtek a sorsdöntő események. Mivel a Batthyány kormány látta, hogy nem tudja végrehajtani feladatát, nem tudja szentesíteni az országgyűlés határozatát, sőt azt sem tudta elérni, hogy a nagy hadsereggel hazánk ellen készülődő Jellasics horvát bánt jobb belátásra bírja, kétségbeesésében szeptember havában lemondott.
Ugyanakkor a kormány mérsékelt tagjai megriadva a nem várt politikai változástól, visszavonultak. Széchenyit szörnyű lelkiismeret furdalás gyötörte és vádolta önmagát, hogy reformeszméi miatt harcba foga keverni nemzetét.
Csak Kossuth mutatott törhetetlen energiát. Az Alföldön városról-városra ment, hogy a minden oldalról fenyegető ellenség ellen megszervezze a nemzeti hadsereget. Ő volt ennek a lenyűgöző napoknak az élő lelke, világító fáklyája. Bűvös szavai, mint az ég zengése, zúdultak át a hazán, és felrázta a nemzetet a szunnyadásából. Az ő szavára öregek, fiatalok, sőt még honleányok is a lelkesedés nemes hevében készek voltak életüket is feláldozni.
Most, hogy mi is tanúi legyünk Kossuth lelkesítő szavainak, itt közlöm röviden Szegeden elmondott beszédét. Ez az esemény történt 1848-ban, egy zimankós, esős októberi napon:
Kossuth érkezésének a hírére a borongós idő ellenére ezren és ezren mentek el a fogadására.
Kossuthnak a városba dicsőséges bevonulása volt. Leírhatatlan volt a hatás, amikor Kossuth ajkán felzendült a szó:
„Szeged népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa, mélyen megilletődve hajlok előttetek.
Veszedelem fenyegeti hazánkat, olyan veszedelem, amihez hasonlót évkönyveink nem mutatnak.
Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasiccsal, ama gaz árulóval, kit az ármány arra szemelt ki, hogy a csak nem rég visszanyert szabadságunkat, függetlenségünket a kezünkből újra kicsavarja és a népet szolgaság jármába hajtsa. De én azt mondom, mielőtt a nemzet szabadságából csak fikarcnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet!
Most, midőn Szeged népét látom, látom szemében a lelkesedés szikráit, nem kések megírni a Fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval való minden alkudozás ellen tiltakozik!”
Majd így kiált, kérdezve: „Megírhatom ezt?”
„Megírhatja! Megírhatja!”- kiáltották szinte egy tótokból ezren és ezren.
Aztán Kossuth folytatja:
„Ebben a fontos órában kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára a városnak, aki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna?”
Majd válaszként kiáltja egyszerre a sokaság: „Nem találkozik! Nem találkozik!”
„Megesküdtök erre?” – kérdi fennhangon Kossuth.
„Meg!” kiáltva felelnek mindnyájan dörgő hangon.
„Tehát esküdjetek!”
Kossuth levette kalapját és várakozva állt a sokaság előtt. A következő pillanatban mindnyájan követték Kossuth példáját: levették kalapjukat és esküre emelték jobbjukat. Most mindenik megilletődve, meghatódva mondta Kossuth után: „A Mindenható Istenre, aki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszünk, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit, utolsó csepp vérünkig elraboltatni nem engedünk. Esküszünk, hogy hazánkat védeni fogjuk, míg lesz egy, aki karját felemelheti. A Magyarok Istene úgy segéljen és áldjon meg minket!”
Mikor az eskü elhangzott, megeredt az eső, és így az ég örömkönnye összevegyült Szeged népének a lelkesüléstől kicsordult könnyével.
„Szegediek! – így szólt aztán reszkető hangon, egy könnycseppel a szemében Kossuth – én bízom a Magyarok Istenében, bízom Szeged népének a lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a haza!”
Kossuth ezek után továbbment Hódmezővásárhelyre, Csongrádra, Szentesre, sok más helyre, hogy toborozzon. Amerre ment, mindenütt más és más lelkesítő beszédet mondott. Mindenütt, ahol csak járt, a nép nagy tisztelettel és áhítattal hallgatta. Kossuth kiáltványa nem volt pusztába kiáltott szó, mert visszhangra talált a magyar szívekben. A magyar nemzet fegyvert, kaszát, kapát ragadott, amije éppen adódott és hihetetlen gyorsasággal megalakult a honvéd sereg a haza védelmére. Csodálatos volt a honvédek bátorsága, megfékezhetetlenül rohantak az ellenségre, szuronyt szegezve és rendet vágtak soraiba.
Így rövidesen megérkezett a nagy örömet keltő hír, hogy a Velencei-tónál, Pákozdon a magyar csapatok Jellasics 36.000 főből álló hadát megverték, maga a bán kénytelen volt Bécs felé visszavonulni. Utódhada pedig Ozoránál letette a fegyvert.
A király időközben a magyarságot meg sem hallgatva Lamberg Ferencet nevezte ki királyi biztosnak és a magyar csapatok főparancsnokának. A felizgatott magyar tömeg Lamberget mindjárt érkezésekor felkoncolta. Erre a király a magyarok legnagyobb ellenségét, Jellasicsot nevezte ki Magyarország főparancsnokává és az országgyűlést feloszlatta. Az országgyűlés azonban nem oszlott szét, hanem árulónak nyilvánította Jellasicsot, és mindazokat, akik engedelmeskednek neki. Az országgyűlés az ország védelmére a lemondott kormány helyére honvédelmi bizottmányt szervezett, és ennek élére Kossuth Lajost állította. Ezzel a nemzet és a király között a szakítás megtörtént. Kossuth tettereje azután új meg új felkelő hadakat varázsolt elő a magyar földből, Görgey Artur katonai lángesze pedig hadsereget szervezett a nemzetőrökből, az önkéntes nemes urakból és a jurátusokból.
1848 októberében váltságba került az udvar, mert forradalom tört ki ismét Bécsben. A magyar nép segítséget küldött a felkelőknek, de Windischgrätz Alfréd herceg, erélyes kezű tábornok a lázadást hamarosan leverte.
A dicsőséges vezért az osztrák kormány újból jól felfegyverezte és hazánk ellen küldötte, viszont, hogy V. Ferdinándot ne kösse az alkotmányra tett esküje, az osztrák kormány őt lemondatta és helyette unokaöcsét, az alig 18 éves Ferenc Józsefet emelte trónra. Ezután az új császár Windischgrätz herceget határozottan felszólította, hogy minden erejével a felségsértő magyar nemzetet verje le. Windischgrätz óriási haddal támadt hazánkra. Az újonnan kiállított, gyengén felszerelt magyar hadak a beálló hideg télben nem tudták feltartóztatni a hatalmas osztrák sereget, minden hősies küzdelmük ellenére sem, így kénytelenek voltak lassan hátrálni. A császári seregek bevonultak a Fővárosba. Az országgyűlés kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Ekkor hazánk önvédelmi harca elveszettnek látszott. A nemzet azonban tovább bízott az igazság győzelmében és tovább harcolt. Görgey a főváros megszállása előtt északnak vonult, hogy Windischgrätzet eltérítse az ország belseje elleni útjából. Ez ragyogó haditett volt. Hosszú küzdelmek után Görgey végül a Felső-Tisza vidékére érkezett és itt egyesült a Tiszántúli Hadtesttel. Sajnos azonban az egyesült magyar hadak főparancsnokává Kossuth a lengyel szabadsághőst, Dembinszky Henriket nevezte ki. A lengyel származású fővezér terepismeret hiánya miatt Kápolnánál vereséget szenvedett Windischgrätz hadaitól. Úgy látszott, hogy a magyarság ügye most már véglegesen megbukott, és Windischgrätz is ilyen értelmű jelentést küldött Bécsbe. A harci sikerektől elbizakodott császár ekkor „új alkotmányt” adott ki Olmützben, s ebben Magyarországot tartománnyá süllyesztette le. A magyar alkotmányt hatályon kívül helyezte 1849. márc. 4.én.
A megsértett magyarság ekkor újból kezébe vette a fegyvert és megadta a feleletet a császárnak. Március 5-én máris a magyar honvédek Szolnokot, a fontos átkelő helyet visszafoglalták az osztrákoktól. Ettől kezdve a honvédek egyik diadalt a másik után aratták. Győztek Hatvannál, Vácnál, Nagysarlónál, Tápióbicskénél, Isaszegnél, sőt Komáromot is felmentették az ostrom alól. Görgey Artúr vezetésével Budát május végén szintén visszafoglalták, három heti súlyos harc után. Ez a dicsőséges tavaszi hadjárat megtisztította az ellenségtől az országot. Már az első sikerek után a Debrecenben ülésező országgyűlés feleletül az olmützi alkotmányra, 1949. április 14-én a Habsburg-Lotharingiai házat trónfosztottnak nyilvánította, és Kossuth Lajost Magyarország kormányzójává választotta. Kossuth nem önérdekből, nem hiúságból fogadta el ezt az őt megillető magas tisztséget, hanem, hogy a nemzetnek személyéhez fűzött bizalmával biztosítsa a további sikert. Ez időben hír érkezett arról, hogy Damjanich János a fellázadt szerbeket szétverte és nem sokkal később Bem József lengyel szabadsághős tábornok Erdélyt megtisztította szintén az ellenségtől.
A bécsi kormány már a tavaszi hadjárat első magyar győzelme után belátta, hogy saját erejéből nem tudja leverni a magyar nemzetet. Ezért I. Miklós orosz cár segítségét kérte és ugyanakkor újjászervezte az osztrák sereget is és ennek élére Haynaut, a bresciai hiénát állította.
Paskievics orosz herceg vezetése alatt mintegy 200.000 főnyi sereg tört hazánkra, ugyanakkor nyugat felől Haynau osztrák táborszernagy mintegy 40.000 főnyi hadsereggel indult ellenünk, dél felől pedig Jellasics számottevő hadai közeledtek felénk.
Az óriási túlerővel szemben a vitéz magyar hadak még felvették a kilátástalan harcot, de hátrálni voltak kénytelenek. Buda így elesett! A kormány Szegedre menekült. Bem serege is már nem tudott győzni az óriási túlerővel szemben és Segesvárnál vereséget szenvedett. Ebben az ádáz küzdelemben esett el Petőfi Sándor is a nemzet nagy, költő fia. Bem az ellenséges gyűrűből még ki tudott szabadulni, de Temesvárnál újabb vereséget szenvedett.
Ekkor Kossuth – hogy egy kézben összpontosuljon a főhatalom – lemondott és Görgey Arturt diktátornak nevezte ki 1949. augusztus 11-én. Teljes bizalommal rábízta a nemzet sorsát. Görgey számot vetett a kétségbeejtő helyzettel és, hogy a további hiábavaló vérontást megakadályozza, augusztus 13-án Világosnál Rüdiger orosz tábornok előtt letette a fegyvert.
Az orosz tábornok az osztrákoknál a fővezérek részére kieszközölte a kegyelmet, de a többi tábornokokra, vitéz honvédekre, főemberekre tragikus sors várt, amit sajnos mindnyájan jól ismerünk.
Kossuth, Bem és mintegy négyezer halállal fenyegetett ember Törökországba menekült.
Kossuth valójában nem akarta elhagyni az országot, vállalni akarta a tragikus, közös nemzeti sorsot, de környezete meggyőzte őt, hogy kiváló szónoki tehetségével még barátokat szerezhet a nemzetnek ahhoz, hogy felszabaduljon.
Kossuth hosszú emigráns éveiben egy pillanatra sem szűnt meg dolgozni a hőn szeretett hazáért és a magyar népért. Angliába, Amerikába ment, hogy segítséget szerezzen a nagy célhoz. Mindenütt nagy ünneplésben részesítették a függetlenségi eszme nagy egyéniségét, de komoly segítséget nem adtak.
Szeretett Honfitársaim!
Igaz, hogy ez a harcunk összeomlással végződött, de mindazonáltal büszke önérzet tölthet el minden magyart, hogy népünk szabadságharcát csak két nagy nemzet összpontosított ereje tudott legyőzni. Ez a harc, ez a gigászi küzdelem méltó volt dicső elődeink viselkedéséhez. Hazánk fiai a 48-as időkben is éppúgy, mint annyiszor máskor, életüket és vérüket áldozták minden meggondolás nélkül a magyar szabadságért.
Nem volt hiábavaló a nemezt gigászi küzdelme, óriási áldozata, mert mégis kivívta a magyar nyelv használatát, amin keresztül kifejlődött irodalmunk, ami szintén egyedülálló a világon. Megvalósult az ősiség eltörlése, ami által újra ura lett s tulajdonosa földjének, amivel szabadon rendelkezhetett. és így kifejlődhetett a modern gazdasági élet. A jobbágyság felszabadult és teljes jogú polgárként illeszkedett be a magyar nemzet egységébe, és így félmilliónyi nemesből álló magyar felelős társadalom 13 millió főre emelkedett.
Még egyszer mondom, hogy a szabadságharc hőseinek szent áldozata nem volt hiábavaló, mert saját pusztulásán keresztül biztosította a nemzet további fejlődését.
Most e hőskor két nagy vezérlő személyének mondásával zárom előadásomat, vagyis Kossuth szavaival: „Hogyha mi magyarok hűen ragaszkodunk a hazához, akkor a poklok kapui sem vehetnek erőt rajta.” és akkor mégis valóra válik Széchenyi jelmondata, hogy: „Magyarország nem volt, hanem lesz.”

(ANF, 1988. márc-ápr.)