Baráthosi-Balogh Benedek: Szumirok, szittyák, ősturánok - Állam, társadalom, ember

A mezopotámiai államok theokratikus monarchiák. Az egész világ az Istené, melyet ő adott az uralkodóknak, akik így az államnak egyházi és világi fejei. Az Istennel szemben ők képviselik az alattvalókat s felelősek neki alattvalóik jó voltáért. Hatalmuk korlátlan, de az uralkodók, legalább az ősrégi korban, komolyan vették, hogy alattvalóik testi és lelki szükségleteiről gondoskodjanak.

Valószínű, hogy a legősibb társadalmi szervezetekben az egyházi és világi hatalom egy kézben volt. A népesség szaporodásával, esetleg a hatalommal való visszaélés következtében, történhetett meg a szétválás, még pedig a lakosság támogatása mellett. Term észtesen, hogy az egymással szembekerült világi és egyházi hatalom kénytelen volt megbékélni, mert a papok befolyása még mindig nagy maradt a népre, viszont a nép elégedetlenjei örömmel támogatták velük szemben a világi uralkodót. Mivel a királyi hatalmat isteni megbízásnak tekintették, a világi uralkodók kénytelenek voltak az isten által való megbízatást jelképező szokásokat és hagyományokat követni és végrehajtani. Ezt pedig a papok nélkül nem csinálhatták meg. Nem tudjuk, hogy a legősibb szertartások miből állottak. De a bábeli királyok idejéből már tudjuk, hogy az istenszobor kezeinek a megragadása volt az isteni megbízatás elfogadásának elismerése. Assziriában Istar istenasszony hadi kocsija lovainak gyeplőjét kellett, hogy megragadja az uralkodó. A királyi méltóság elv szerint mindig a király elsőszülöttjére szállt. Új uralkodócsalád csak úgy kerülhetett a trónra, ha sikerült magát törvényesen elismertetni. Másképp bitorlónak tekintették. A legtöbb király szerető, gondos atyja volt népének s mindenkinél látjuk a törekvést, hogy jó emléket hagyjon maga után. Akárhány ősrégi uralkodó volt, akit az utókor istenei közé sorozott. Talán ebből fejlődhetett ki a szémi kornak az a szokása, hogy egyes uralkodókat már életükben isteneknek neveztek s ezek istenként tiszteltették magukat. Az az alapja a történelemben szereplő többi nagy emberi szellemek megistenítésének is.
Az ország közigazgatására természetesen Mezopotámiában is számos hivatalnokra volt szükség. Az apró város-királyságok idejében talán csak a király udvartartásának ellátására szorítkoztak azok a hivatalnokok, akikből később udvarmesterek, miniszterek, várnagyok, szertartásmesterek stb. lettek. Ahogy az istennek áldozatokat kellett vinni, úgy a világi uralkodónak is tartoztak alattvalóik bizonyos adományokkal. Ezek egy rész természetbeni munka (robot) volt, más része pedig terményekben, vagy más értékekben való adó. A birodalom egységesítésekor az egyes városok, vagy vidékek helytartókat, királyi megbízottakat nyertek. Sokszor maga az uralmát vesztett régi uralkodó lett ilyenné. Úgy látszik, hogy a meghódított városok és országocskák több-kevesebb autonómiát kaptak, amelyet féltékenyen őriztek. A királyi hivatalnokok az udvartól kapták fizetéseiket, természetbeni járandóságokban. A közt szolgáló alkalmazottakat a fenntartók fizették. A tisztviselők sorsa ebben a korban nem volt valami rózsás. Erre enged következtetni a sok fennmaradt panaszos levél. Találtak olyan, az uralkodóhoz intézett folyamodást, melyben az elkeseredett hivatalnok ezt írja: „Nem akarok éhség és élelem hiány miatt családostul elpusztulni.” Az állam és az udvar fenntartására nagy összeg kellett. Ennek előteremtésére szolgáltak az adók. Aratáskor, birkanyíráskor, szüretkor kellett ezeket, először természetben leróni, később pénzzel megváltani. A robotot középületek, várfalak, csatornák és gátak kijavítására, új csatornák és utak készítésére használták fel. Érdekes, hogy fogyasztási és forgalmi adók is voltak. Az adót a már ekkor nagyon népszerűtlen adószedők hajtották be. Szumirul az adószedőt maskim-nak nevezték, ami, ha rossz tréfát akarunk csinálni, magyarul azt jelenti, hogy mars-ki.
Hogy az adófizetést szigorúan vették, arról tanúságot tesz a reánk maradt nagyszámú adósürgetés. Később divatba jött, hogy az adókat bérbe adták, ami az államnak nagy könnyítést, az adófizetőnek azonban nagy keserűséget jelentett. Gazdasági válságok idején, már a legrégibb korokban is elengedték az adót, vagy annak egy részét. A későbbi gyenge királyok ezt az elengedést párthívek szerzésére használták. Az egyenes, fogyasztási és forgalmi adókon kívül még pótadók is voltak. A rakpartokon való helyfoglalásért, a városkapukon való áthaladásért, a bazárokba való belépésekért stb. mind külön adót kellett fizessenek.
A honvédelem ősi állapotairól nagyon kevés adat maradt fenn, ezek is jórészben nem írások, hanem rajzok és szobrok. Ezekből azt látjuk, hogy a katonaság gyalogos volt s a lovas harci szekér csak Kr.e. 3000 évvel jött divatba. A legrégibb időkben talán az uralkodó és a közvetlen szolgálatában lévők voltak a honvédelem állandó fegyveresei. Nagyobb veszély esetén valószínű, minden fegyverfogható védelemre kelt. Az uralkodó, hogy hatalmát biztosíthassa, mindenesetre arra törekedett, hogy minél több fegyverese lehessen. A célból a tulajdonában lévő földekből a legkiválóbbaknak részt juttat, olyan föltétellel, hogy azért szükség esetén kötelesek személyesen fegyvert fogni a hon és a király védelmére. Ezáltal magának hű s bármikor igénybe vehető harcosokat nevelt s egyúttal megteremtette a hűbérrendszert. A hűbéres köteles volt személyesen hadba állni. Ha mást küldött, halálbüntetés várt reá s hűbérét az kapta, akit maga helyett küldött. A szémi korban, mikor a nagy uralkodók a hódítás terére léptek, állandó sorozásokat is tartottak. De az nincsen még teljesen bebizonyítva, hogy általános hadkötelezettség is lett volna. A háborúban elesett hűbéres vagyonát fia örökölte, ugyanazon kötelezettségekkel. Ha fogságba esett, városa vagy temploma köteles volt kiváltani. Erre a célra nem volt szabad a hűbér birtokot eladni, vagy lefoglalni.
A képes ábrázolásokból inkább a felvonulásokat látjuk, mint a hadi technikát. Pedig tudjuk, hogy mindig a legnagyobb gonddal előkészített haditervekkel dolgoztak. Legérdekesebb a vár ostromokat ábrázoló relief képek. A győzelmet ábrázoló képeken legtöbbször azt látjuk, hogy a diadalmas katonaság lemészárolja az ellenséget. A háborúban elejtett ellenség fejéért külön utalom járt. Így majdnem boldog lehetett az a katona, vagy az ellenség kezére került másféle ember, akit rabszolgának hurcoltak el. Ugyanezek a képek arról is meggyőznek bennünket, hogy ennek a kornak a humanitása sem volt különb a mindennapi és mindenkori emberiségénél. Nekik minden egyest külön kellett legyilkolni, a mai modern háborúban százakat és ezreket pusztítottak el, vagy tettek nyomorulttá egyetlen pillanat alatt.
A szumir kor külpolitikáját a békességes szomszédi viszony jellemzi. A legősibb feliratokban találjuk följegyezve: „Méssz és elveszed ellenséged földjét, jön és elveszi földedet az ellenség”. Úgy látszik, hogy ez az alapfelfogás csak akkor kezdett megváltozni, amikor az egyeduralomra való törekvés kora elérkezett. A külfölddel való érintkezésre a nagyiparossá és nagykereskedővé fejlődött Mezopotámiának múlhatatlanul szüksége volt. Látjuk is az akkori ösmert világ hatalmasaival való békés vagy ellenséges érintkezését. A ránk maradt egész csomó diplomáciai írásban az uralkodók testvéreknek nevezik egymást. Ajándékokat küldenek és kérnek egymástól a barátság megerősítésére s a nagyobb biztonság kedvéért még egymással össze-vissza is házasodnak. Érdekes egy Egyiptomban fönnmaradt ilyen szerződés szövege: „Testvérek vagyunk, bármelyikünk ellenségeinek ellenségei, barátainak barátai leszünk.”
Ha átírásokban is, de már a legrégibb időkből egész csomó törvényt ismerünk. Ezek közül négy töredékünk van az ősi szumir korból. Az első töredék a mostohaszülők és mostohagyermekek viszonyait szabályozza, aztán a férj és feleség közötti viszonyt rendezi s végül a bérbevett rabszolga halála, eltűnése, vagy megbetegedése esetére intézkedik. A második töredék a leányrablásról s a pásztorok kezén elveszett jószágokért járó kárpótlásról rendelkezik. A harmadik és negyedik a háztulajdonosnak a szomszéddal szemben fennálló felelősségéről, a szökött rabszolgákról, a hűbér-tulajdonról s a hitvesek és a gyermekek örökösödési jogáról intézkedik. A későbbi törvénygyűjtemények az egész perrendtartást fölölelik. Kevés helyünk miatt kénytelenek vagyunk megelégedni a főbb jogesetek felsorolásával. Tulajdonjog s ennek megsértése, lopás, betörés, dolgok és személyek elrablása, tűz-, víz-, legelőkár, tiltott favágás, hűtlen kezelés, sikkasztás, házasság, eljegyzés, örökösödés, örökbefogadás, családi és személyi jog, rabszolgák, szerződési és bérleti viszonyok, stb, stb. A mezopotámiai jogrend alapfelfogása az, hogy a sérelmet elkövetőjének terhére számítja. A büntetések nagyjában olyanok, hogy ugyanazt a kárt okozzák, amilyet az illető elkövetett. Szemet szemért, fogat fogért. Ha a tulajdonjog ellen követtek el bűnt, először kártalanítani kellett a károsultat, aztán büntetésül ugyanannyit kellett fizessen, mint amennyi kárt okozott. Ha valaki hamis kárt vallott be, szintén kétannyi büntetést fizetett, mint amennyivel csalni akart. Súlyosbító és enyhítő körülmények náluk is voltak. A szémi korban a lopás annyira elharapózott, hogy az addigi kisebb büntetés helyett halálbüntetéssel sújtották. Mindenkit bűntette színhelyén büntettek meg. A betörő tolvajt nemcsak betörése helyszínén végezték ki, hanem rendesen ott is temették el. Tűzvész alkalmával, ha tolvajláson értek valakit, bedobták a tűzbe. Ha a gyermek szülőjét megütötte, levágták a kezét.
A rendes bíráskodást bírók végezték. Az önbíráskodás a legszigorúbban tilos volt. Bizonyítékok elsősorban az írásos okmányok, azután a tanúk. Ha ezekkel nem lehetett az igazságot kideríteni, akkor isten ítéletet alkalmaztak. A hamis tanú ugyanazt a büntetést kapta, mintha hibás volna abban, amiben tanúskodott. Az istenítélet, vagy esküből állt, vagy vízpróba volt. A vízpróbára küldöttek egyszerre merültek víz alá, aki hamarabb felbukott, az volt a vesztes.
A tárgyalásokat nyilvános helyeken, templomok, paloták udvarán vagy ezek kapujában tartották. A kimondott ítéletet rögtön írásba foglalták és a jelen volt hatósági személyek pecsétjükkel látták el. Mai fogalmaink szerint a büntetések nagyon szigorúak voltak. Pénzbírság, botozás, kézlevágás, nyelvkivágás, fülcsonkítás, sőt szemkiszúrás is járta. Halálbüntetés is sokféle volt. Elégetés, karóba húzatás, vízbefojtás. A szumir földön alig találjuk nyomát ezeknek a szigorú büntetéseknek. Az eddig előkerült iratokból a legsúlyosabb büntetés a botozás és fülcsonkítás volt. Úgy látszik, hogy a kegyetlen büntetések a szémiekkel jöttek. A bírót szigorú törvények kényszerítették az igazságosságra, igazságtalan bírót tizenkétszeres büntetéssel sújtottak s örökre megfosztották bírói hivatalától.
Az ős szumirság társadalmi megoszlását nehéz meghatározni. Úgy látszik három osztály volt. Ezek közül a szabadoknak és a rabszolgáknak helyzetével teljesen tisztában vagyunk. A szabadok talán az európaiak nemes osztályához hasonlíthatók. Teljes jogot csak ők élveztek az államban. Mikor a szémi hódítások bekövetkeznek, a szumirok egy nagy része megtartja szabad voltát. A hódítók maguk is szabadok lesznek. A rabszolgák sorsa ugyanaz, ami egyebütt is volt. Jogfosztottak, nem rendelkeznek semmi vagyonnal s a szabadokkal szemben soha nem lehet egyenrangúakként fellépniök.
A két osztály között találjuk a muskénu-nak nevezett osztályt, mely nem volt rabszolga, de nem is élvezte a szabadok minden jogét. Szabadon űzhetett földművelést, ipart vagy lehetett hivatalnok, vagyont is szerezhetett, úgy hogy igen sokszor jobb állapotba került, mint a szabad. Az európai nemes csak politikai, vagy erkölcsi bűn miatt veszíthette el nemességét. Mezopotámiában ezen kívül a szabad, adóssága fejében is elveszíthette a szabadságát, sőt még rabszolga sorba is juthatott. A rabszolga jogtárgynak tekintetett. Mint ilyen, és mint tényleges érték, sokszor még saját gazdájával szemben is védelemben részesült. Ha rabszolganő szabad emberhez ment férjhez, ő és gyermeke is szabadok lettek. Ha rabszolga szabad nőt vesz feleségül, nem lesz szabad ugyan, de gyermekei szabadoknak tekinthetők, mondja az egyik törvénycikk. Ha a szumir időkben a rabszolga elvehetett szabad asszonyt, akkor valószínűleg nem lehetett annyira alárendelt, mint a szémi hatás idejében. A rabszolga, ha gazdája beleegyezett, megválthatta magát s ezzel egy másik társadalmi osztályba került. Sok esetet tudunk, hogy rabszolgák, különösen a templomoktól kölcsönvett pénzzel, váltották meg magukat. A törvény határozottan elősegíti a rabszolgáknak ilyen módon való szabaddá tételét. Ha ellenben a rabszolga megszökött, a legszigorúbb büntetéssel sújtották. A rabszolgák bizonyos jellel voltak ellátva, amelyet a felcserek tettek rájok és tudtak eltávolítani. Ha egy felcser a megszökött rabszolga jegyét eltávolította, kézlevágással büntették. Minden rabszolga anyakönyvezve volt. Így nyilvántartásuk és személyazonosságukat könnyen megállapíthatták.
A mezopotámiai család a szumir időkben talán az ősvilág legideálisabb családjának mondható. Alapját a pártiálkális színezetű egynejűség képezte. A család feje a családapa, akinek fősége kétségbe nem vonható. A családfő mellett, mint egyenrangú fél állott felesége. Ő volt a ház asszonya s családjával szemben ugyanolyan kötelezettségei voltak, mint a férjnek. Úgy a családban, mint a családon kívül a nő ugyanolyan jogokkal bírt, mint a férfi. Ez a kijelentésünk olyan modernül hangzik, hogy ha történelmi adatok nem igazolnák, el sem hinnénk. Pedig még a feleség megjelölésére is ugyanaz a szó szolgált, mint a férjére: dan, ami hitvestársat jelent. Házasságkötéskor a férfi a nő szülőjének ajándékot adott. Ez arra mutat, hogy valamikor talán a szumiroknál is a vételházasság volt szokásban. Az asszony a házasságba vitt hozományával szabadon rendelkezett. Máskülönben is nagy szabadságot élvezett. Házi dolgain kívül üzleteket köthetett s a társadalmi életben szabadon használhatta föl anyagi javait. Törvényelőtti állását bizonyítja az, hogy tanúként éppen úgy szerepelhetett, mint a férfi.
Nem szabad elhallgatnunk azt a mindennapi szokást, hogyha a feleség gyermektelen volt, rendesen második feleséget vett a férj, hogy ne maradjon örökös nélkül. A második feleségétől származott gyerekek az első feleség gyermekeiként számítottak. A szémi korban a házasságkötés és a házasfelek egymáshoz való viszonya is változáson ment keresztül. Majdnem azt mondhatjuk, hogy a babiloniaknál és asszíroknál rideg adásvételi szerződéssé alakul a házasság. Ha a férfi lefizette az asszonyért járó összeget, akkor az apai ház hatalma alól a férj hatalma alá került. A zsidók az egész mezopotámiai kultúrát szeretik úgy feltüntetni, mint zsidó ősiséget, zsidó tulajdont s e felfogás miatt vetik meg a világ minden más fajú népét úgy, hogy a talmud szerint még embernek sem tekintik őket. Pedig az az egyetlen tény, hogy a zsidó feleségének még ma, 6-7 ezer év múlva sincs annyi joga, sem a családjában, sem a zsidó társadalomban, mint amennyi a szumir nőnek volt, elég megdönteni ezt a nagyzoló hitet. Itt még az a kifogás sem jöhet számításba, hogy a zsidó asszony később és idegen hatás alatt veszítette el egyenjogúságát, mert a bibliában végtől-végig alárendelt szerepet játszik a nő.
A papnők, mint említettük, férjhez mehettek, de nem volt szabad, hogy gyermekük legyen, ezért már házasságukkor egy második feleséget vittek magukkal, akik helyettük gondoskodtak a család fenntartásáról. Ilyen esetben a házassági szerződésbe, mind a két asszony nevét beleírták.
Már az elválásnál az asszony joga kevesebb, mert amíg a férfinak a nem tetsző feleséget joga volt szülőinek visszaküldeni s ezek, ha a hozományt visszakapták, kötelesek voltak őt visszafogadni, addig az asszony csak peres úton válhatott el s váló okul csak a teljes elhanyagolás szolgált. Ha vádja nem bizonyult igaznak, a halálbüntetésig terjedhető súlyos büntetést kapott. Az asszíroknál már a nőnek az a joga is megsemmisült, ami a babiloniaknál még fennmaradt a szumir hatás következtében. Egyik asszir törvény szerint a férj megverheti, megbotozhatja, fülét szétroncsolhatja feleségének s mindezekért büntetése nem esik. Az is érdekes, hogy az asszíroknál két fajta feleséget különböztethetünk meg. Az egyik, aki a férj házába költözik, a másik pedig, aki a szülői háznál marad s a férfi csak látogatóba jár hozzá. Ugyancsak Asszíriában nagyon elterjedt volt az úgynevezett sógorházasság szokása. A meghalt fiútestvér feleségét köteles volt ennek öccse elvenni. Ezáltal is előállhatott a többnejűség. A szumiroknál örökös csak vérszerinti leszármazott lehetett. A házastársak egymásután nem örökölhettek. Az özvegy a hagyatékból visszakapta hozományát, ezenkívül holtig, vagy újra való férjhez menéséig ellátási igénye volt. Ha az asszony gyermek nélkül halt el, hozományát a család visszakövetelhette. Ha azonban gyerek volt, akkor a hozomány a gyermeké maradt. A fiúgyermekek egyenlőleg osztozkodtak az apai vagyonból, a lányok azonban csak hozományra számíthattak. Az anyai vagyont viszont a leányok kapták. Ha a leány valamely papi rendbe lépett, úgy apja, mint anyja részéről kijárt neki a köteles örökösödési rész. Ha az apa halálakor még nőtlen fiú volt, úgy az örökségből először levonták azt az összeget, amelyet feleségéért kellett fizetni.

(folytatjuk)