Hohenlohené Dr. Toronyi Etel most megjelenő könyvéből: A MAGYAR ŐSVALLÁS
A magyarok ősvallását előttem már sok jeles író, költő próbálta összeállítani és egységbe foglalni a szájhagyományok, a lantosok, az igricek, a kobzosok megmaradt dalai nyomán és krónikásaink írásai alapján, de a nyelvtöredékekből, egyes kútforrások hiteles alapján nem tudtak megfelelő képet alkotni őseink valláskultuszáról.
A magyarság ugyanis minden ősi hitvilágát felcserélte a római katholikus tantételes vallással, teljesen új útra tért. Szent István, első apostoli királyunk szakított a régi, tradíciós szokásokkal és törvénybe hozta, hogy csak az új vallás szabályait szabad követni és szigorúan megtiltotta az ősi pogány istentiszteletet. Megszüntette a szent máglyák gyújtását, az áldozatok bemutatását a Magyarok Istenének, a sámánok, a mágusok, a táltosok rituális szertartásait, a zengzetes férfi karddalokat, amelyek dicsőítették a kardnak szerencsét adó Hadurat.
Így a magyar pusztákon és a magas bérctetőn elhamvadtak a rőzselángok, elhalkultak a kobzosok, az igricek, a regösök éneki, amelyek a Magyarok Istenét, a hősök csodás tetteit ritmikus versekben dicsőítették.
Mindazonáltal az elhamvadt máglyák hamuja alatt mégis izzott a ZSARÁTNOK és midőn egy-egy pogányhiten megmaradt törzsökös magyar, illetve a hét vezér egyik, vagy másik sarja fel-fel szította a hamu alatt lappangó parázs tüzét, amelynek lángja magasra csapott, akkor királyaink- – akik már az új vallás alázatos követői voltak, – a lázadók vérével oltották el a pogány áldozati tüzek utolsó lángra lobbanását, amelyben elégtek népünk ősi hagyományai, a magyar ősi írással, a rovás írással írt himnuszai, hőskölteményei, mondái. Az új hit zsolozsmái végleg elnémították a régi pogány dalokat. Tehát nemcsak ősi vallásunkat, hanem regéinket, mondáinkat, eposzainkat adtuk cserébe a Szent Koronáért, ami nem csak új vallást jelentett népünknek, hanem új államformát is.
Nincs nemzet, nincs nép, amelyik olyan sokat áldozott volna a keresztény hitért, mint a magyar. Történelmi könyveinket lapozva, mindenki „sin ira et studio” minden elfogultság nélkül megállapíthatja, hogy viszont, amikor már hazánk fiainak lelkében gyökeret vert az új vallás és annak tantételei, akkor az új hitért, a kereszténységért, a magyar mindig kész volt küzdeni, vérét ontani, sőt meghalni. Maroknyi népünk hősies áldozatait a keresztény vallás védelmében, összetett kezekkel, elismerő szó nélkül nézték Európa nemzetei, keresztény nagy szomszédaink, sőt, nem egyszer odadobták nemzetünket martalékul a ránk törő pogányoknak, hogy ameddig azok marakodnak rajtunk, addig őt időt nyerve, fegyverkezzenek önnön védelmükre.
Nyugateurópa kiváló fiai, akik a Szent Föld visszaszerzéséért harcoltak és a kereszténység fennmaradásáért küzdöttek, azoknak a neveit arany betűkkel írják fel a világtörténelem lapjaira. Így vált a halhatatlanná Bouillon Gottfried, Oroszlánszívű Richárd, Barbarossa Frigyes, a keresztes hadjáratok nagy vezérei, úgyszintén az ellenreformáció kimagasló alakjai, Miksa császár, Wallenstein Albrecht és Tilli, a harmincéves háború jeles vezérei, akik ugyan nem a pogányokkal mérték össze erejüket, hanem csak a katholikus vallás hitújítói ellen küldöttek. Az ő neveiket, tetteiket mindenkinek kötelező ismernie, de ki beszél és ki tud arról, hogy milyen áldozatot hozott II. Endre (1205-1235) király, aki, hogy hadat tudjon vezetni a Szent Föld visszafoglalására, a keresztény Velencének elzálogosította déli vármegyéinket fizetésképen, hogy hadseregét a velencei gályák átszállítsák Ázsia partjaira.
Egyetlenegy egyháztörténész sem említi meg IV. Béla (1235-1260) magyar királyt, aki a véres kardot körbevitette az ország területén, hogy harcba szólítsa hazánk népét Dzsingisz kán elsöprő hadaival szemben, hogy megvédje a kereszténységet, annak ellenére, hogy a Nagy Vezért egy szavával, egy gesztusával le tudta volna kenyerezni, ha kérésének eleget tesz és szépséges, mély keresztényhitű leányát, Szent Margitot feleségül adja a pogány vezérnek és szabad elvonulást enged neki Róma, a katholikus vallás fellegvára, vagy a keresztény Nyugat felé. A Kérés megtagadása miatt a mongol bosszúálló hadak feldúlták egész hazánkat, felégették városainkat, falvainkat, kiirtották lakosságunk nagy részét. Nemzetünket a végpusztulástól csak az mentette, meg, hogy Dzsingisz kán hirtelen elhunyt, és ezért a többi mongol vezér kivonult országunkból, hogy új fővezér választására gyűljenek össze az ázsiai pusztákon.
A földön egyetlenegy keresztény pap se hívta fel a figyelmét a híveknek arra, hogy miért is kondulnak meg a keresztény templomok harangjai délben, a világ minden táján.
Ezt nem érdemes tudni, mert hiszen ezért csak nagy Hunyadi és vitézeinek vére ömlött, midőn a pogány töröktől elfoglalt és sanyargatott várost, Nándorfehérvárt, a nyugati kereszténység bástyáját felszabadította 1456-ban.
Vagy ki tarja számon, hogy a „legkeresztényibb király”, a francia I. Ferenc, Nyugat-Európában hatalmi hegemóniáját biztosítsa és fenntartsa, a cogñaki-ligába vonta be a török Szultánt is és annak harci támogatását kérte a hatalmát fenyegető V. Károly császár ellen, nem törődve azzal, hogy az oszmán hadak le fogják rohanni Európát, megsemmisítik a keresztény kultúra alkotásait, és a kereszt helyett a félholdat fogják kitűzni a templomok ormaira. Csak a magyar fogott fegyvert a kereszténység megvédéséért a túlnyomó törökkel szemben, annak ellenére, hogy II. Szulejmán nekünk felajánlotta a békés jobbját arra az esetre, ha átengedjük vonulni csapatait hazánkon, hogy meg tudja közelíteni hadával a Habsburg örökös-tartományokat és megdöntse a keresztény centrális Habsburg uralmat.
Mi visszautasítottuk a Szultán békés ajánlatát, mert féltettük Európát, féltünk, hogy a mohamedán török támadások hullámverésében el fog mosódni a keresztény kultúra, és az égbetörő gótikus templomok zúgó harangjai helyett a mecsetek karcsú tornyaiból a mohamedán dervisek fogják imára hívni a híveket. Így élő pajzsként állt ki a magyar a végek várfokára kereszttel és karddal a kezében, hogy visszaverje Mohamed vallású vértestvéreit, hogy megvédje a keresztény vallást és a keresztény kultúrát.
Tomori „büszke” vezér, a kalocsai érsek, II. Lajos királyunk és nemzetünk dísze, virága nem halt volna meg 1526-ban és nem lett volna „nemzeti nagy létünk nagy temetője, Mohács”, ha elfogadjuk II. Szulejmán török szultán békés ajánlatát, és átengedjük vonulni hadait Nyugat felé, hogy megközelítse és közvetlen megtámadhassa a Habsburgok sasfészkét, Bécset. De mi ellenálltunk és a „töröktől a rabigát vállainkra vettük” és 150 évig nyögtünk alatta.
Megfeledkeztünk önmagunkról a kereszténység védelmében és „elhulltanak legjobbjaink a hosszú harc alatt”, ősi kultúránk emlékei betemetődtek a vér- áztatta magyar földbe. Az önkéntesen vállalt kereszthordozás, a gyötrelmes Golgotajárás után a magyar nemzetnek elpusztultak, megsemmisültek ősi emlékei, csak egyes szájhagyomány, vagy közmondás maradt, amelyek az ősi vallásunk tisztaságára és magas Egy Isten hitére utalnak.
A sok viszontagság és nemzeti tragédiák után mégis fennmaradt egyes krónikásaink tollából egy-egy adat és a magyar nép ajkán még ma is élő, szertefoszló hagyományokból és mondákból próbálom vallásfilozófiai rendszerem alapján rekonstruálni az ősi magyar vallást.
Először is megállapítható, hogy a magyar nyelvben kikristályosodva találjuk még a pogány korból az „Isten” szót, mint az örök Teremtő, Alkotó, Mindenható megjelölését. Biztosan állítható, hogy az Isten szó a pogány korból maradt, mert a magyarság a latin nyelvű papoktól tanulta és vette át a keresztény vallást és így, ha a magyar nyelvben már akkor nem lett volna szó a Mindenható megjelölésére, akkor a Deus latin szó valamelyik változatásból alakult volna ki a magyar nyelvben a legfőbb Hatalom megjelölésére a szó. Állításom bizonyítására ide mellékelve közlöm 1183-120-ből maradt magyar nyelvű legrégibb nyelvemlékeinket, amit a Pray Kódex nevű misés-könyvben találtak. Ezen nyelvemlék egy halotti beszéd, amiben az Isten szó háromszor fordul elő.
A Pray Kódexet a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi még ma is Gnart Hung 387 jelzés alatt.
Tehát, ha a „Deus” latin szót már akkor le tudták fordítani magyar nyelvre, az Isten szóra, akkor ez fényes bizonyítéka annak, hogy a magyar nyelvben ősidők óta megvolt. Az Isten szót gyakran a magyar nyelvben az Úristen szóval váltjuk fel. Az Isten szó elé helyezett „Úr” szó azt igazolja, hogy az Isten Úr mindenek felett. Tehát őseink nyelvi hagyatékából tisztán kimutatható, hogy magyar őseink Egy Isten hívők voltak. Ezt az állításomat igazolja továbbá az a tény, hogy egyetlen egy ősi nyelvhagyományunk, vagy szólás-mondásunk sem beszél vagy tesz említést kisebb hatalmú, vagy az Úristennel ellentétes hatalmú istenről.
Meg kell említenem, hogy az Úristent a magyar még az Ég-Ura névvel is jelöli. Az „ég” szó a magyar nyelvben kettős értelmű, az egyik a mennyboltot, a másik pedig az égni ige kijelentő mód, jelen idő, harmadik személynek alakja és azt jelenti, hogy valami ég. Ez a kettős értelem viszont határozottan arra mutat, hogy őseink az izzó Napot égni látták és így az egész mennyboltot később egyszerűen „ég” szóval jelölték, mivel az égni látszó tűző Nap egész napon és egész éven keresztül uralja a mennyboltot. Így az ÉG-URA kifejezés tehát nem más, mint a Nap megjelölése, amely viszont megszemélyesítője az örökkön uralkodó Úristennek.
Anonymus és Kézai Simon krónikásaink arról írnak, hogy pogány papjaink, vagyis mágusaink, illetve táltosaink mindig a szent máglyák lángjaiban égették el az Istennek felajánlott áldozatot.
A szent tüzek, mint ahogyan már az előző fejezetben kifejtettem, – véleményem szerint minden népnél a Nap földi mását jelentették és a papok ezért dobták tűzbe az áldozatot, hogy ezen cselekedetükkel kifejezzék azt, hogy engesztelésül vagy dicsőítésül mutatják be azt a Nap-Istennek, vagyis jobban mondva az Egy-Istent szimbolizáló Napnak.
Meggyőződésem szerint a nomád népeknél annyira elterjedt, úgynevezett „tűz-imádás” mint a Nap tiszteletéből származik, úgy a perzsáknál, a magyaroknál és más népeknél. E szerint nyugodtan kijelenthető, hogy a tűz-imádás, mint vallástípus megjelölése teljesen helytelen, mert ezen vallások mind a Nap-tisztelők, illetve Egy-Isten imádók közé sorolhatók. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a tűz-imádás, vagy tűz-tisztelet különböző népeknél más és más formában jön elő és a legtöbb esetben a ma élő természeti népek ezek kultuszok gyakorlása közben teljesen elfelejtették, hogy a tűz-imádat a Nap-imádatból és ezen keresztül az Egy Isten imádatból származik.
Ez az égő Nappal és Tűzzel való szoros szövetkezés a magyar ember minden életszakaszában: a születésnél, a házasság-kötésnél és a temetésnél megismétlődik.
Az ősmagyaroknál az újszülöttnek először is a törzsbe való felvétele lett megünnepelve. A táltos, vagyis a törzs, vagy nemzetség papja, hajnal tájban összehívta a nagy család tagjait a szent berkekbe, ahol tüzet szított és máglyát rakott fölé. A rőzsék lángját behintette illatos olajokkal és varázs-füvekkel. Az összegyűlt csoport felé fordulva hangos szóval szólította az újszülött apját, hogy lépjen a szent máglya elé gyermekével. Az atya kezében az újszülöttel a máglyatűz pappal szembeni oldalán tisztelettel megállt, majd a táltos az újbóli felszólításra a tűzön keresztül átadta a gyermeket a papnak, aki egy pillanatra az újszülöttet a máglya felett tartva a felelő Napnak bemutatta, hogy a tűz füstje áthassa a gyermeket és egyesítse lelkét a Nappal, az Isten legmagasztosabb szimbólumával. Ugyanekkor fennhangon kért a Mindenható Úrtól áldást a magasban tartott gyermekre. Azután a főpap a nép felé fordult és kijelentette, hogy a gyermek a család, nemzetség és törzs tagjaként el lett fogadva és a gyermek a család mellé egyéni nevet kapott. Priscos görög történész feljegyzése szerint a Hunok az újszülött gyermeket a törzs közösségébe úgy avatták be, hogy a máglya szent tüzében a főpap egy vasdarabot hevített és amidőn az pirosra izzott, a gyermek arcára nyomta azt. Priscos rector ezen szertartás okát sehogy sem tudta megmagyarázni, hanem azt tételezte fel, hogy a hunok azért alkalmazták ezt a brutális szertartást, hogy amidőn a gyermek férfivá serdül, akkor a rút, sebhelyes arcától az ellenség megrémüljön. Ezen borzalmas sebhely nyomát – mondja a szerző – szakállnövesztéssel tüntették el és csak a harc előtt borotválták le a szőrzetet az arcukról, hogy rémületet keltsenek az ellenségben. Véleményem szerint tévesen állapította meg ezt a következtetést a sorok feljegyzője, mert a hunok, mint ahogy azt már kifejtettem, szintén a Nappal azonosították az Egy Istent és annak az állandó földi mását náluk is, mint a többi turáni népeknél, a tűz képviselte és minden valószínűség szerint ennek a tűzbélyegzésnek a célja az lehetett, hogy ezzel vélték magukat az Isten védelme alá helyezni. Ebből a hun szokásból származhat a tűzkeresztség fogalma, amit a keresztény világ ezzel a névvel jelölt, a hunok előretörése idején. Ma már értelmét és lényegét elvesztette ez a kifejezés és a tűzkeresztség alatt általában azt értik, amikor az ifjúság átesik az első harcon.
Az ember életének második legnagyobb mozzanata a házasságkötés. A magyar ember ősidőktől kezdve egyszer választott élettársat magának és a legtisztább egynejűségben élt. Nejét feleségnek, vagyis fele-segítségnek nevezte és vagyona feles társának tekintette. Hitvesének is hívta, mivel közös hit szerint kötötték menyegzőjüket. Maga a menyegző szó is azt jelenti a magyar nyelvben, hogy az éggel, vagyis a mennyel hozzák kapcsolatba a házasságkötést. A házasságkötés fő motívuma a tűztánc, vagyis a menyasszony többször átugrálta, hogy a szent máglya füstje az ifjú pár lelkét egybe forrassza és házasságukat megszentesítse.
Ennek az ősi magyar hagyománynak emlékét őrzi, szerintem még ma is az a helyi népszokás, hogy a menyasszonyt gyertyával kísérik az esküvőre és a házasságkötés után a vőféllyel és más egybegyűltekkel a menyasszony égő gyertyával a kezében járja a menyasszonytáncot. Egy ősi magyar kifejezésünk is erre a tűztáncra mutat vissza, midőn a takaros fiatal asszonyra azt mondják és úgy dicsérik, hogy valóban „tűzről pattant menyecske”. Ugyancsak az ősi tűz-tiszteletre mutat vissza az a magyar kifejezés is, hogy a vőlegény, amikor menyasszonykérőbe megy, akkor a látogatást „háztűz-nézésnek” nevezik. Más magyar vidéken olyanképpen marad meg az ősi tűzzel való kapcsolat, hogy az ifjú férj a menyasszonyt nem a küszöbön át emeli be a házba, hanem a ház előtt rakott rőzse-tűzön keresztül emeli át a jövendőbeli asszonyát. Általános szokás az faluhelyen, hogy az ifjú asszony parazsat visz régi otthonából az új házba.
A magyar nép harmadik legjelentősebb életmozzanata a temetkezési rítusa bizonyítja leginkább kikristályosodott hitvilágát és a túlvilági életben biztos tudatát. Az ősmagyarok meg voltak győződve, hogy a test halála után egy újabb lét következik, ami igen hasonlít a földi élethez, szinte tükörképe annak. Erre a hitükre abból tudunk következtetni, hogy az ősmagyar feltárt sírok csoport-temetkezéseinél általános, hogy a fővezér baloldalán fekszik a felesége és a felesége után következik más kedves hozzátartozója, gyermeke, testvére és vitéz katonája, a jobb oldalán pedig távolabbi rokonai, vagy kisebb rangú vitézei. Viszont Ipolyi Arnold leírásából biztosan tudjuk, hogy a földi életben a feleség ült a családfő jobbján és ezután következett a nagy tisztességben álló vendég és közeli családtag. Tehát a temetési forma az élet tükörképét vetíti elénk. A magyar sírokban éppúgy, mint a sumér sírok mélyén nagy általában megtaláljuk a fémtükröket. Így feltételezhető, hogy a tükör nagy tiszteletben ált és vallási misztikumnak egy emblémája volt. A japánoknál még ma is nagy tiszteletben áll a tükör és mágikus erővel ruházzák fel azt. A keleti vallások ismerői, kutatói és magyarázói különösnek és érthetetlennek nyilvánítják egy egyszerű sima tükörnek, mint értéktelen pipere tárgynak a tiszteletét. A jelenkor japán vallás gyakorlói valóban nincsenek tudatában a tükör ősi, eredeti mély hitvilágot kifejező értelmének. Szerintem pedig a tükör tiszteletének a lényege kézenfekvő. Ugyanis a tükör által a lét és nem-lét olyanan közel kerül egymáshoz, hogy szinte megfoghatóvá válik. Önmagunkat csak a tükrön keresztül tudjuk anyagtalanítani és szinte a végtelenségbe, az anyagtalan transcendens világba áthelyezni. A tükör által a reális világot egy megfoghatatlan és testetlen világba tudjuk áthelyezni. Minden valószínűség szerint a tükör a túlvilági élet szimbólumaként szerepel a japánoknál és egykor a magyarok, sumérok és más turáni népeknél. Semmi esetre sem a hiúság kifejezője és a túlvilágra költözött egyén tetszelgési vágyának kielégítésére szolgáló eszköz a sírok mélyén a tükör, hanem a túlvilági élet, az anyagtalan világban való továbbélés kifejezője. Ezért kerül balra mindaz, ami a földi életben jobbra volt.
Lehel magyar vezér szava is arra utal, hogy a magyar nép lelkében biztos tudatként élt a túlvilág hite, amikor III. Konrád német császár csapdájába esvén azt hatalmas kürtjével agyonütötte: „Gaz áruló, menj előttem és szolgám leszel a túlvilágon!”
A magyar ősök hittek abban, hogy az Úr az erényeket a halál után megjutalmazza. A magyar elődök legnagyobb erénye az ősök tisztelete volt, valamint a honszeretet, a bátor kiállás, a rettenhetetlen harci készség. Szerintük a túlvilágon boldog csak az lehetett, aki a honért, a nemzetség fenntartásáért halt meg a csatamezőn. A magyar krónikások egyöntetűen megemlékeznek arról, hogy ha fejedelem, vagy főember nem csatában, hanem betegségben, ágyban, párnák közt hal meg, akkor hozzátartozói megsebezték az elhunytat és úgy tették a ravatalra. Ezt a szokást pedig azért követték, hogy a Hadisten kegyesen fogadja az elhunytat a túlvilágon. A halott hozzátartozói nagy fájdalommal búcsúztatták az elhunytat, megszaggatták ruháikat és megsebezték arcukat. Ha fejedelem hunyt el, akkor hős katonái vállon körbe vitték a nagy vezért, meg-megállván a legfontosabb, legjellegzetesebb helyeken, ahol életében szokott tartózkodni. Azután folyók partjához közel eltemették, vagy máglyán elhamvasztották. A temetés után a sír fölött számtalan fehér lovat áldoztak, aszerint, hogy az elhunyt fejedelem volt-e, vagy közember, és halotti tort ültek. A fehér ló áldozása még a keresztény korban is gyakori jelenség volt. A magyaroknál fogságba esett gót fejedelem haragosan jegyzi fel, hogy megtagadták tőle a ló-áldozatot. Viszont a magyar krónikások mind megemlékeznek arról, hogy Árpád fejedelem sírja felett több, mint száz fehér lovat áldoztak fel és ezt az áldozatot megismételték többször halálának évfordulóján. Századok múlva a nemzet egy fehér házat emelt a honfoglaló nagy fejedelem hantja fölé, hogy ott tartsák meg az évenkénti megújuló áldozatot és áldomást. Az 1848. év idejében élt legnagyobb magyar költő, Arany János azt írja a híres „Tetemrehívás” balladájában, hogy „a barátoknak fájt a hőst vérében látni és nem harc mezején elomolnia.” A magyar történelem följegyez több esetet, hogy a nagy vezér halála alkalmával hűséges barátja, vagy szolgái önként mennek a halálba, hogy megosszák szeretett vezérükkel a sír magányát és ridegségét. Feljegyzések maradtak arról is, hogy a feleség férjével együtt eltemetteti magát, fehér lóháton ülve éppen úgy, mint halott férje, vállalva az élve eltemetés kegyetlen borzalmait. A magyar nép gyászában nemcsak a leverő fájdalom, az elválás gondolata, a bánat jutott kifejezésre, hanem a hitvesi hűség, a baráti együttérzés, az alattvalói tisztelet és az áldozatkészség, ami nemcsak a jószág feláldozásával jutott kifejezésre, hanem sokszor az öncsonkítással és néha önként vállalt halállal is.
A vezérlő fejedelem elvesztése nem egy nap gyászát jelentette, hanem az egész nemzet heteken keresztül bánkódott a fejedelem elhunyta felett. A nők a nagy halott mellett napokon és éjszakákon keresztül őrködtek és hangos zokogással és sírással búcsúztatták el az elmenőt. A férfiak pedig mély sebeket ütöttek a testükön, hogy a gyász ne csak egy sóhajtás legyen, hanem hosszantartó fájdalom is. Nincs nép, nincs nemzet, amely az alattvaló hűséget olyan megrázón tudta volna kifejezésre juttatni, mint a szkíta közösségből származott magyar elődök.
A lenyűgöző gyász tompa sötétségén mégis átszüremlett egy fénysugár, hitüknek az a nagyszerű tétele, hogy az elköltözött tovább fog élni egy nagyszerűbb, tisztultabb létformában, amit a magyarok azzal jutattak kifejezésre, hogy a halottal eltemették, vagy elégették a legkedvesebb tárgyakat vagy eszközeit, amire az elhunytnak a túlvilágon szüksége lehet.
A csillagászati tudomány fejlődésével azt az álló csillagképet is kezdték tisztelni, amiben a Nap megjelent a tavaszi Napéjegyenlőség hajnalán és ezen csillagkép földi mása a vallási kultusz központjába került. Azután pedig megkezdődött ennek az állatnak míthikus ábrázolása, mondákba, mesékbe való beszövése és míthikus nagyhatalmú lény megszemélyesítése. Ugyanis az én vallásfilozófiai szisztémám segítségével sikerült a vegyesen ránk maradt, egyidejűeknek látszó mondákat, meséket, kultuszokat, a míthikus állatok figyelembevétele alapján időrendi sorendbe állítanom. Eljutottam ilyen módon ahhoz az érdekes megállapításhoz, hogy a magyarság köreiben igen sok évezreddel ezelőtt a szarvas, majd a későbbi időkben a turul madár, végül pedig a ló állott a míthikus tisztelet fókuszában.
Véleményem szerint a 42-ik szélességi foktól felfelé élő nomád népek a zodiákus kör egyik csillagcsoportját – eltérően a délebbre élő népektől – szarvasnak nevezték el, mivel ezen élő népeknél abban az időben a szarvas játszotta a legnagyobb szerepet, mivel éppen úgy szolgált nekik tejével, húsával, bőével, agancsával, mint teherhúzással.
Így kézenfekvő, hogy az északi szélesség a 42-ik szélességi foktól magasabban élő pásztornépek „szarvasnak” nevezték el azt a csillagcsoportot, amit más népek ma Skorpiónak hívnak, a kínaiak pedig Sárkánynak.
Tehát ezek a nomád pásztornépek, amikor a Nap a tavaszi Napéjegyenlőség idején ezen szarvas zodiákus jegyében jelent meg, akkor a szarvas volt a szent állat, ami képviselte a Nap földi mását és ezen keresztül az Egy Istent.
Ezen feltételezés figyelembevétele alapján a történelemi kor előtti ember nem véletlenül rajzolta homályos barlangjának falára a szarvast, hanem azért, mert míthikus hatalmat tulajdonított neki és felsőbb hatalommal bíró lénynek tekintette.
(ANF, 1994. 7-8.)
- A hozzászóláshoz belépés szükséges
- 4655 olvasás