Homommay Ottó János: A rideg valóság (részlet a könyvből) A TURÁNI ÁTOK = KERESZTÉNYSÉG (6.)

Az előbbi fejezet következtetésit levonva megállapítható, hogy a mi turáni átkunk tulajdonképpen maga a kereszténység! Mert valójában mi ez az átok?
1. A nemzeti meghasonlás
2. A nemzeti egység hiánya, a különböző idegen vallási és politikai nézetek elkötelezettségéből eredően.
3. Fentiekből eredően, magyarnak a magyartól való elidegenülése.
4. Ezen elidegenülés oly mérvű fokozottsága, melyben egyik magyar a másikat minden lelkiismeret-furdalás nélkül képes meggyilkolni, ha annak vallási vagy politikai elkötelezettsége más, mint a sajátja.
Ilyen lelki elfajulás után nemzeti tudatról, magyarságtudatról beszélni nem lehet, mert a különböző, idegenből származó eszmék elkötelezettjei nem magyarságuknak, de ez idegen eszmék érdekeinek váltak a képviselőivé, amely esetben a valóságos magyar nemzeti érdek az idegen nézetek között elveszett. Ennél nagyobb átok pedig egy nemzetet sem sújthat!
Ez az átok abban a pillanatban kezdte meg beteljesedését rajtunk, amikor I. István királyunk e keresztényi útra tért az egyéni abszolút királyi hatalmának elérésére. Ettől a pillanattól kezdve válik magyar a magyarnak halálos ellenségévé és ez az állapot ezer év óta tart közöttünk mind a mai napig. Ezt az átkot viszont magunkról mindaddig levetni nem tudjuk, ezt átok súlyától szabadulni nemcsak mint nemzet, de mint egyén, szabadulni nem fogunk, míg annak magját ki nem írtjuk magunk közül. Történelmileg, politikailag – erkölcsileg – ily lezüllött állapotban nemzeti szabadságról, nemzeti önállóságról, felemelkedésről és megmaradásról nem is álmodhatunk. Elsősorban saját keresztény eszmevilágunkat kell kigyomlálni, mint az átok eredőjét. E judeokereszténység már születése pillanatában se tartogatott semmi jót számunkra nemzeti jövőnket illetően, ami ma már cáfolhatatlan ezeréves véres, gyakorlati bizonyítékaink alapján. Akinek ezer év bizonyítéka nem elegendő, azon még a Magyarok Istene sem tud segíteni. Sem Jehova, de semmilyen istenség. Nemzeti züllésünk elkezdődött e „szent” királyunk hatalomátvételével és ezer éven át csak mind mélyebbre süllyedtünk. Katolikus történelemtanításunk, de minden mai judeokeresztény történelemmagyarázatban felhozott „augsburgi vereség” ma már nem érv e nemzetárulás igazolására. E keresztény világnézet behozatala után Árpád-házi királyaink I. István példáját követve, teljes kihalásukig véres harcok árán tudtak csak hatalomra jutni az országban és uralkodóházunk teljesen átvedlett a nyugati keresztény mintájú királyságok gátlástalan hatalmi versengéseire. A kevertvérű Árpádház kihalása után egyetlen tisztavérű magyar uralkodónk nincs! Még az uralkodói, régi jogfolytonosság is megszűnt velük, nehogy véletlenül valahogy vissza tudjunk térni a régi útra, a nemzeti felemelkedés útjára egy valóban magyar uralkodóval. Voltak ugyan királyaink, kik több önállóságra törekedtek, de e törekvések között a nyugati hatalmaktól való egyéni függőségi viszony csökkenését akarták elérni csupán. Katolikus krónikáinkban legnagyobb vészként a tatárjárás szerepel. De ha a tényeket közelebbről megvizsgáljuk, kiderül, hogy ezek a nyugat felé tartó tatárok tulajdonképpen szövetségünket keresték. Tudták rólunk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk. Csak azt nem tételezték fel rólunk, hogy kereszténységünkben olyan mélyre süllyedtünk, hogy e vérségi, keleti segítséget visszautasítjuk. Az eredeti tatár célokban és nyugati tervekben nekünk magyaroknak szerep volt szánva. Itt volt a nagyszerű alkalom, hogy az akkori győzhetetlen testvéri katonai erő szövetségében egyszer és mindenkorra lerázzuk magunkról a kereszténység, ezzel a nyugat igáját örök időkre. De „jámbor keresztény” IV. Bélánk inkább a „muhi sírba” vitte a „nemzet színe javát”, természetesen papi tanácsra. Jó keresztényi szokások szerint előbb a királyhoz igyekvő tatár követeket a csanádi érsek álnokul vadállati kegyetlenséggel lemészároltatta, nehogy véletlenül Béla királyunk esetleg ráálljon a jó ajánlatra. S kire sújtott a tatárok büntető keze, mint a nemzetre. Ezért a tatárok nem is hibáztathatók. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az itt említett „nemzet színe java” nem a valóságos nemzetet alkotó jobbágyból került ki, hanem az akkori feudális földesúri, többnyire idegen származású elemekből és egyházból. Ezek érdeke volt, hogy magyarországi birtokaikban megmaradhassanak, tehát számukra a „tatárjárás” valóban végveszélyt jelentett. Az elriasztott, megfélemlített alsóbb néprétegek mint sem tudva a valóságról, a „kutyafejű” tatárok közeledtére messze elfutottak, mert kereszténységükben már nem emlékeztek arra, hogy néhány nemzedékkel előtte, őseinket is ugyanilyen „kutyafejűnek” jellemezte a nyugati krónika. De e tartárjárás pusztítása is egy hatalmas történelmi kérdőjel. Csak a muhi pusztát és környékét nézzük meg közelebbről. Ha itt valóban „egy nemzet süllyedt el”, mint ahogy azt a krónikáink feljegyezték, hol vannak a sírok? Ha valóban oly nagyméretű volt a gyilkolás, valamilyen tömegsírnak, csontoknak, fegyvereknek maradnia kellett volna e szörnyű tragédia után. A nyers igazság az, hogy régészeink mind a mai napig ezen a vidéken nem hogy tömegsírokat, de még egy elrozsdásodott kardnak, fegyvernek a maradványait sem tudták sehonnan kiásni. De egy ilyen nagy csata után feltételezhető az is, hogy a győzelmes tatároknak is voltak halottaik még az előkelőkből is. Akkori tatár szokások szerint a csatában elesettek fölé hatalmas, földből hányt „kurgán”-ban (tatárhalomban) temették el katonai pompával. Hol vannak ezek a „tatárdombok” által őrzött sírok? Régészetünk erre mind a mai napig választ adni nem tudott! De nagyon lehetséges, hogy nincs is válasz, mert a katolikus krónikák szavahihetősége következtében az egész „tatárjárás” története nagyon is kétes. Nagyon, finoman hallgat ez a történetírás arról a tényről, hogy amint a tatárok keleti határaink felé közeledtek, „ami biztos, az biztos” alapon nyugatról már betörtek keresztény szomszédjaink az országba pusztítva, rombolva, gyújtogatva mindent, ami útjukba került, „nehogy a tatárok kezébe kerüljön”. De a szándék valójában a magyarok kiirtását tükrözi. Ezek a pogány tatárok a krónikák szerint „kicsalogatták” a parasztokat az erdőből és a rejtekhelyekről, hogy szántsanak, vessenek és végezzék nyugodtan munkájukat a földeken, melyek már újból saját tulajdonukká váltak. A krónikák szerint IV. Béla király hamisított pecsétes levelét mutogatták a parasztnak, hogy őt búvóhelyéről kicsalják. Tételezzük fel, hogy ha a tatárok „hamisítani” tudtak egy magyar nyelvű levelet – mivel a nép csak magyarul tudott -, akkor a tatároknak feltétlenül kellett tudniuk magyarul. Az sem valószínű, hogy e „tatár dúlta” országban csak egyetlen levelet „hamisítottak” volna és csak azt hordozták volna körül „búvóhelyről búvóhelyre” „kicsalogatás” céljából. Ehhez nagyon sok levél kellett volna. Ha viszont sok ilyen levelet „hamisítottak”, azokat másolni kellett valakiknek. A „foglyul ejtett” paraszt írni nem tudott, így a tatárok segítségére sem lehetett ebben. Tehát a tatárok között kellett magyarul író-olvasó „tatárnak” lennie. Ha ezek a tatárok magyar nyelven írtak, akkor viszont kellett magyar írásnak is lenni, mert „latinul írt magyar szöveg” nem létezhet. Tehát a parasztnak csak magyarul írott levelet lehetett felolvasni és a felolvasónak is nélkülözhetetlen a magyar nyelvtudás, mert a felolvasása után a kételkedő parasztok „kérdéseket” is tehettek fel, melyekre nem „tatárul”, de magyarul kellett válaszolni. E sokszámú levélből hogy, hogy nem maradt meg egy sem? Valószínű hogy azért, mert ilyen levél nem volt. De aki írás nélkül „csalogatja” ki a parasztot a búvóhelyéről, annak feltétlenül magyarul kellett „csalogatni”.
Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a tatárok magyarul megmagyarázták a parasztnak, hogy „idegen uraid elűztük, ugyanolyan szabad lettél, mint honfoglaló eleid, visszaállt a régi rend, nyugodtan mehettek földjeitekre, melyek visszajutottak jogos tulajdonotokba.” E hódító tatárok, keleti történészek által ránk hagyott írott forrásai alapján, egészen más természetű lények voltak, mint a mi „emlékeink” szerint. Eme források szerint a tatárok a vezetőréteget esetleg legyőzték, de még itt is inkább személyes párbajokat kedveltek, hogy az „ellenségből” minél több maradjon meg a csata utánra. A keleti krónikák sehol nem jegyezték fel, hogy e pogány tatárok a falvak népét irtották volna ki, vagy halomra gyilkolták volna a lakosságot. Mongólia közepéből, vagy Kínától a Kárpát-medencéig igen hosszú az út. Az Aranyhorda sehol ilyen nyomokat nem hagyott maga után a történészeknek, vagy a régészeknek. Miért éppen a mi esetünkben változtatták volna meg régi szokásaikat? Mire Dzsingisz kán elérte a „minden tatárok kánja” címet, rengeteg háborút kellett végigharcolnia, de a legyőzött népeket sehol ki nem irtotta, de birodalma részévé tette azokat az általa kinevezett vezetők uralma alatt. Jóllehet nálunk a nyugati papok lemészárolták a tatár követeket, meg még sok más hasonló „erkölcsös” keresztényi dolgokat is cselekedtek a nép urai, de ne tételezzük fel a világot meghódító tatárságról azt az ostobaságot, hogy mindezeket a tényeket ne ismerték volna. Mivel hadviselő nép, a tatárság hadvezérei tisztában voltak azzal az egyszerű, logikus stratégiai követelménnyel, hogy egy messze távolban harcoló haderőnek a jövő évekre is lesz szüksége élelemre saját maguk és az állataik számára. Ezt az élelemmennyiséget pedig ők maguk nem képesek megtermelni harcban való lekötöttségük miatt; tehát feltétlenül életben kell hagyni a földművelő lakosságot, hogy ezt a nélkülözhetetlen élelmet neki évről-évre kitermelje. A tatárok sem tudtak a jövőbe látni, és nem tudhatták, hogy nemsokára vissza kell fordulniuk keletre a főkán halála utáni uralkodóválasztásra. Ezért „hosszútávon” kellett tervezniük létük alapját, az élelemtermelést is bármely meghódított országban.
„Bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába;
Szertenézett s nem lelé honát e hazában.”
- írja Himnuszunk kesergő költője. Ne feledjük, hogy az „üldözött” itt nem a paraszt volt, hanem az idegen uralkodó főúri-főpapi osztály. A kereszténység majdnem két és félszázados uralma ez új feudalista rendben a parasztnak olyan „otthont” hagyott, amilyet bárhol megtalált. Vagyis földkunyhókat csak otthagynak is, egy másik helyen újat ásnak, építenek egy-két nap alatt.
Míg a tatárok oly „kegyetlenül irtják a magyart”, addig a keresztény nyugati segítség abban nyilvánul meg, hogy az országot kirabolják. Messze bent a keleti végeken kezdik meg a „visszavonulást” a nyugati keresztény „magyar” hadak. Mivel a paraszt ugyanolyan jószág, mint a ló vagy a marha, vagy elhajtják a parasztot, vagy inkább ott helyben megölik őket „kegyeletből”, nehogy a „tatárok gyilkos kezére jussanak”. Mire e nagy visszavonulás véget ér, „kegyes” IV. Béla királyunk is a németek foglya. A krónikák szerint teljesítette hivatását, feláldozta a „nemzetet” a „művelt keresztény Nyugat védelmében”. S e hálás Nyugat hűségéért meg is fizetett. Koronáját is elvették, mindenéből kifosztották. Egyszer már meg kellene írni e „szörnyű tatárjárás” igaz történetét is, mert annyi itt az ellentmondás, mint magában a kereszténységben együttvéve. Történelmünk egyik legértékesebb alakja IV. (Kun) László királyunk esete. Végre akadt egy királyunk, akiben megpezsdült az ősi vér, de egy önálló Magyarország kibontakozni még sem tud a rengetek belső intrika és a vagyoni viszályok miatt. Mire eljut arra a pontra, hogy valahogy a kereszténység ellen tudna fordulni hazája felszabadítása érdekében, egyszerűen meggyilkolják. Nem a „pogány kunok”, mert azoknak nem hozott semmi jót László halála. Ezt még az elemi iskolások is tudják. De a tatárjárást követő idők gyorsan felelevenítik a „szentistváni hagyatékot”, a „soknyelvű és erkölcsű” országgal kapcsolatban és be kell telepíteni az országot idegenekkel a tatárok „pusztításai” után, Az idegen feudalista hatalom egyre jobban erősödik az országban az idegen uralkodókörök jóvoltából, mert Magyarország már nem más, mint a nyugati kereszténység gyarmata. Idegen királyaink követik egymást a trónon, míg végre eljutunk Hunyadi Mátyásig. Apja, Hunyadi János óriási birtokait veszélyezteti a török előrenyomulás. „Két pogány közé” kerül ő is. Minden igyekezete hiábavaló, mert elutasítja a felajánlott török szövetséget és inkább a „nyugati kereszténység védőjévé” vált. S e védelem valóban kivérezteti az országot. E védelemért megkaptuk a déli harangszót! Fia, Mátyás már jobban politizált és megkísérelte, amit ember megtehetett. De hiába volt a „fekete sereg”, Kinizsi Pál és a többi hősök. A visegrádi füge őt is eltávolította az élők sorából és a nyugati keresztény terjeszkedés útjából. Minden török ajánlat elutasítása után a „nemzet színe virágát” ismét eltemetik a mohácsi sírba.
A nyugati kereszténység és a keleti iszlám meghúzza az akkori idők „lófarkú függönyét” és a török nem vonul tovább nyugatra. 150 esztendőre három részre szakad az ország. Felháborodva írják a katolikus és más keresztény krónikák, hogy a „hitehagyott” paraszt inkább a pogány török uralma alá szökik a „szabad” nyugatról, mert ott emberibb sors várja.
Itt kell hangsúlyoznunk a kereszténység velejéig romlott nemzet-ártó szerepét a Mohácsot megelőző időben, a Dózsa György vezette „parasztlázadással” kapcsolatban. Jóllehet, hogy e valóságos nemzeti szentünk és mártírunk emlékét e keresztény mesélő történelem minden eszközzel el akarta homályosítani, de emléke kitörölhetetlen a magyar történelemből. Jellemző e keresztény nemzetvezetésre”, hogy a kibírhatatlan jobbágysorsból kitörni akaró paraszt, amikor végre fegyvert fog emberi jogaiért, a „kereszténységet féltő” uralkodó osztály nem a török ellen vonul, hanem lemészárol 30.000 parasztot. Dózsát jó keresztényi szokás szerint a legszadistább módon tüzes trónra ültette, tüzes vasabronccsal „megkoronázzák”, míg a kiéheztetett híveit kényszerítik a még élő vezérük testébe harapni és nyers húsát megenni. „Keresztényi szeretet”! Az egyszerűbbeket csak „kegyelettel” karóba húzzák. Zápolyának jobban tetszik és kecsegtetőbb az erdélyi egyeduralkodás, mint a „keresztény nemzet” megmentése. De krónikáink ezután 150 évig átkozzák a törököt, de Zápolyát sehol. Akinek e krónikák szerint e nemzeti pusztulásunkat köszönhetjük. De valójában neki köszönhetjük-e?
Ez a legyilkolt 30.000 jó magyar hiányzott a mohácsi csatamezőről 12 én múlva.
Ezután a nemzetirtás után (1514-ben) születik meg törvényhozásunkban a legnagyobb szégyenfolt, mely természetesen csakis egy keresztény elméből származhatott: a Werbőczy-féle hírhedt Hármas könyv. Ennek 62 törvénycikke a parasztnak a sorsát a teljes rabszolgaságig szigorította meg és jóformán csak annyi jogot engedélyezett számára a „keresztényi testvéri szeretet és az evangéliumok tanítása” alapján, hogy családjával együtt bármikor éhen halhatott. De a kereszténység újabb rémségeket tartogat számunkra. Jön Luther Márton és a reformáció. A reformáció hozott ugyan bizonyos fejlődést, de a nemzet valóságos fenntartóján, a paraszt sorsán semmit sem változtatott. Legnagyobb hátránya minden eredménye ellenére az volt, hogy a magyarságot ismét „meghasonultatta”. A több emberi jogokat ígérő reformáció felé hajló magyar most már halálos ellenségévé vált a „pápista” magyarnak. Egyugyanazon judeokereszténység Bibliájára alapozva újabb lelki hasadás osztotta meg a magyarságot. Most már a pápista magyar nyugodtan mészárolhatta a kálvinista magyart és fordítva. Mindkettő Jézus nevében! Jó keresztény hagyományok alapján élve elégetni az eretnekeket keresztény erénynek számít. Mindegy, hogy férfi, vagy nő, vagy csecsemő. Az eretneket magjával együtt kell elégetni, hogy ne szaporodjon. Ismét a katolikus egyház jelenik meg a színen egy főpapjával, aki Pázmány Péter személyében megszüli a magyar ellenreformáció „Bibliáját”. Ez ellenreformáció ismét sok vért követel, magyar vért!
Ezután „felszabadít” bennünket a keresztény Nyugat, mert a török nagyhatalom meggyengült. De e „felszabadításban” sokkal rosszabb volt a krónikákban említett „tatárjárásnál”, mert e „felszabadításban” teljesen kivérzik az ország emberanyagban és gazdasági javakban egyaránt. Most már van pápista magyarunk, protestáns magyarunk, császárhű magyarunk, törökhű magyarunk, erdélyi magyarunk, s valahol mindezen felszínes megkülönböztetésekén jelzők alatt van egy halálra kínzott parasztságunk. A valóságos nemzetünk, akiről a krónikák meg sem emlékeznek, mert az ő érdekei mit sem számítanak e „nagy eszmék” harcainak viharában. E korok is szülnek hősöket, de nem is akármilyeneket. Hőseink hol a Habsburgok, hol a törökök oldalán, hol önálló vállalkozásokban harcolnak mindenki ellen, mert az eszmeileg, szellemileg naponta változó érdekszövetségek következtében oly teljes a zűrzavar, hogy ember, vagy történész legyen a talpán, aki e korban kiismeri magát. Azért az élet nem áll meg. De a vér folyik tovább. Ismét és mindig csak magyar vér.
Végre van Habsburg uralkodónk. Nyugalom nem alakulhat ki a köznép szörnyű elnyomása és kirablása miatt a betelepített császári seregek által. Ennek következtében megkezdődik a kuruc kor. Jön Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem, akit csak pusztán az események sodornak éppen arra a „vesztes” magyar oldalra, ahol az ő sorsa is beteljesedik, mint neves elődeié: a Zrínyieké, Frangepánoké, Thökölyé és sok más ezer és ezer jobb sorsra érdemes magyaré. De a Habsburg gyarmatosítás szilárdan megveti lábát és hazánk teljesen gyarmati sorba süllyed egy kever nemzetiségű néppel, megszámlálhatatlan anyagi érdekeltségű irányba elkötelezett szektás keresztény népességgel, versenyt futva a Habsburgok kegyekért. Aki csak egy kicsit is félrelép, vagy akinek a császárhűsége kétséges, annak birtokai máris a besúgók martalékává lesznek. Maga pedig örülhet, ha ép bőrrel külföldre menekülhet és ott nyomoroghatja le életét. Vannak, akik a vesztőhelyekre kerülnek, mások a császári börtönökbe, de a „hűségesek” élvezik a császári kegyeket és Majtény után kialakul egy abszolút Habsburg-hű új uralkodó osztályunk. Aki nem „hű”, annak egyszerűen fejét veszik. S ez az uralkodó osztály örökli nálunk a felvilágosodás korába szökkent Európa szellemét. A francia forradalom után a lassan kialakuló új polgári reformeszmékkel átitatódott a magyar jobbágyság és az a rétegünk, mely a „nemesség” címszó alatt maradt fenn történelemkönyveink lapjain. Túléltük keresztény történelmünkben azt a korszakot is, amikor Magyarországon halálbüntetés terhe mellett tilos volt magyarul írni és nyomtatni, mert a hivatalos nyelv az egyház nyelve, a latin volt, vagy a német. De minden terror és börtön ellenére a magyar őstalajból megszületik nálunk a XIX. századfordulóra a magyar szellemiség igazi modern virágzáskorát meghozó nemzedéke. Új reményeket, új nemzeti öntudatot ébresztő gárdája költőink, íróink a nemzet, a nép igazi magyar prófétái.
Ha valahol, akkor nálunk valóban igaz az a mondás, hogy „minden nép a történelmével nagy, vagy annak ellenére”. Mi sajnos történelmünk ellenére 800 esztendős judeokeresztény uralom után még tudott e nemzet egy olyan értelmiségi, szellemi vezetőréteget kitermelni, amely a XVIII. században és a XIX. század elejére új remények tüzét tudta gyújtani a magyarság lelkében nemzeti tudatásnak újraélesztésével. Sajnos a keresztény dogmák még nagyon rabságban tartják a lelkeket, korlátozzák a teljes szabadságra való törekvéseket, de a szikla már ott van, ami a század közepére lángba borította nemcsak Európát, de hazánkat is.

(Homonnay: „A rideg valóság”, p.159-179)