A TURÁNI EMBER-ESZMÉNY

 A TURÁNI EMBER-ESZMÉNY

 Írta: Marthosi Mórocz Dénes

 a Magyarországi Turán Szövetség alvezére

 Az egész mindenség a sajátosságok jegyében fejlődik. Minden
természeti tárgynak, a maga családján jellemzőn, megvan a többi természetes csoporttól határozottan megkülönböztető jellegzetes
színe és formája s bizonyos, hogy nem önmagáért, hanem
másokért. A virág a rovaroknak tetszeleg, hogy azok a magukkal
hozott hímporral megtermékenyítsék. A gyümölcs elfogyasztásra
ingerli a vele táplálkozókat, hogy beteljesedjen a mindenség körforgásában részére megjelölt szerep.

 A nagy természet Istennek előttünk rejtve tartott végcélját a természet tárgyainak egymásiránti kelletésével éri el. Csinosítja, ízesíti azokat a táplálkozásuk részére kijelölt csoportok érzékszerveinek megfelelően. A világegyetemben minden az egymásrautaltság körforgását végzi. A földön lévő egyedek is egymás alatt vagy fölött, egymásért vagy egymás ellen élik le életüket és szolgálják a meghajlásra kényszerítő nagy titkot.

 Az ember gőgösen függetleníteni akarta magát a természet
adottságaitól és ezen az úton lassan kikapcsolódott a természet
összhangjából. Megalkotta a maga-elgondolású életberendezését és elképzelte annak feltételeit. Az ember a kezdet elején a külső ellenséges támadások kivédésére csoportokba tömörült és a megismerkedés sorrendjében szolgálatába fogadta a kényelmét és nyugalmát biztosító állatfajokat. A gépi szerkezetek fejlődésével ezekre hárította biztonságának, gyorsaságának és kényelmének munkáját.

 A víz, a tűz, a föld és a levegő fölötti képzelt uralmának gőgjében
az ember részt tulajdonított magának a teremtés munkájából.
Eltekintve a díszállatoktól, az ember az állatoknak csak azokat a
csoportjait tenyészti, melyekre tápláléka és nyersanyaga szempontjából szüksége van. Ma már az ember legveszedelmesebb ellenségei a maga szerkesztette gépszörnyek és a nagy természeti keretből kiesett, ennek ellentmondó társadalmi szokások és berendezések.

 Így jutottunk el ahhoz a mához, mely elméletben hirdeti ugyan a természeti erők kapcsolatát, az ember röghöz kötött voltát, tanítja
a felebaráti szeretetet, a gyengék védelmét, a valóságban azonban a csillogó emberi kultúra és civilizáció felszíne alatt nagyon szegény és nyomorúságos a ma emberének lelke. Sokszor úgy látszik, hogy nincs is a ma emberének lelke: az egész emberiség nagy gyomornak látszik, amely minden rajta kívül esőt el akar nyelni. A mai úgynevezett művelt emberiség tömegképlete a nagy önzés.

 Mindent a haszonért és minden hasznot önzően behajtani, tekintet nélkül az árra, ha azt más fizeti: vérrel, egyébben, nem érdekel! ... Ez a természetellenes „nemzetközi” ember gondolkodási módja s ilyen az etikája: „nekem, mint angolnak, jogom és kötelességem más faj, vagy nemzet kárára és hátrányára is gyarapodnom”.

 Az újat, az emberibbet, az Istenhez visszavezető tanítást Petőfi
hirdette először: a fajtájához önfeláldozóan ragaszkodó s a többi
népekkel szerető testvéries hajlandóságú hőslelkű emberről.

 Minden turáni magyart büszkeséggel tölthet el, hogy sorainkból
hangzott el az újkor nyitánya. Meg kell azonban látni a magasabb
erők akaratát, hogy Petőfi óta egymásba kapcsolódva magyar
hazánk földjéről hangzik a jövő emberideál dala napjainkig.

 Újra virrad fajtánknak és ismét eljön a kor, melyben a turáni népek szebb, emberibb lelkisége irányítóan vehet részt az emberiség helyes irányban való építésében.

 Atilla, 1939. 21. szám