A hangvilla

 A hangvilla

 2011. március 20-án különleges ünnepnapot tartottunk a Pogány-torony tövében, Budapest III. kerületében a Jutas út és a Kilátó út találkozásánál. Az idei napéjegyenlőséget ünnepeltük a méltó helyen.

 Azt a pillanatot, amikor Földünk mindkét féltekéjén a nappal és az éjszaka hossza megegyezik.

 Idén a márciusi Napéjegyenlőség hihetetlenül erőteljes energiát teremtett. Érezni lehetett ezt ott fenn a hegyormon is. S bár a csillagászati időpont másnap éjjel 23 óra 31 percre esett, mi mégis valamiféle kegyelmi állapot megélői lehettünk.

 Kis társasággal érkeztünk gereblyékkel felszerelkezve, hogy megtisztítsuk az igencsak gizgazos terepet, ezzel is megadva a tiszteletet a torony építőinek, építtetőinek, és a hely szellemének. Az első meleg napok egyike volt ez, s bár még kabátokba burkolóztunk, a munka kellemesen felmelegített mindannyiunkat. A

nap is megmutatta sugarait, és a társaság is egyre bővült. Volt olyan is közöttünk, aki nem is tudott a mi kis rendezvényünkről, csak éppen erre kirándult. Egy zarándok már előre jelezte, hogy kisfia furulyával készül az eseményre. Aztán megérkezett teljesen véletlenül Alex Horsch is a tilinkójával és ősi hangszereivel.

 Először Szigeti Gábor mesélt a toronyról és arról, hogy miért is gyűlünk itt össze most már hagyományosan minden napforduló és napéjegyenlőség alkalmával.

 Majd érdekfeszítő kis előadásokat hallhattunk magyar történelmünkről, vallásunk gyökereiről. Nem volt semmi előre megszervezve, mégis végtelenül meghatóra és kerekre sikeredett ez a másfél óra.

 A kisfiú megszólaltatta furulyáját csodálatos hangokat csalogatva elő, majd Alex tartott egy kis hangszertörténeti előadást, bemutatva

és meg is szólaltatva ősi hangszereinket. S kisvártatva megjelent egy ragadozómadár is az égen, ott körözött a fejünk fellett, végig az ünnep alatt.

 Magasztos hely ez, ahogyan valahol olvastam, hangvilla. Olyan hely, ahol a Forrás a felszínre tör, s ha megfelelően nyitottak vagyunk az otthon melegének, jólétének energiái áradnak szét bennünk. Olyan hely, ahol a tökéletesség lehelete – ha csak pillanatokra is – megérint.

 2010. december 25-én voltunk fenn utoljára dacolva a csontig hatoló hidegben a jégesővel, amit az orkánerejű szél csak még elviselhetetlenebbé tett, s mégis hazatérve valami különleges nyugalom kerített hatalmába. Akkor még nem tudtam, hogy ez a hely szelleme. De most, hogy második alkalommal is ugyanazt éreztem, már tudom, hogy ez szent hely. Olyan hely, ahová egyre több magyar embernek (vallástól, felekezettől függetlenül) ki kell zarándokolnia, és utat kell engednie a ráhangolódásnak, hogy megtapasztalja a Forrás közelségét. A magyarságunk megélésének egyik kiemelkedő, szent helyét, a hangvillát, mely soha sem hamis, amely tiszta hangot ad, olyan alaphangot, melytől biztos léptekkel indulhatunk egy új dimenzió, a tisztánlátás felé.

 Kiss