A pápaság hanyatlása

 A pápaság hanyatlása

 A római egyház felfogása szerint Péter alapítója és első püspöke volt a római gyülekezetnek. Ennél fogva a római püspökök Péter utódainak és az egyház fejének hirdették magukat. Az egyházi hatalom mellett az államvezetési hatalmat is maguknak követelték és mindent elkövettek, hogy az államok belső élete az ő akaratuk szerint alakuljon. Hosszú évszázadokon keresztül e téren kisebb-nagyobb sikereket értek el.

 A német királyok nagy Ottó óta nagy hűbér-birtokokat adományoztak a főpapoknak és ők maguk is nevezték ki ezen egyházi tisztségekre. A pápák viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a főpapoknak maradjon meg a királytól kapott nagy fölbirtokuk, de a kinevezésük egyedül a pápától függjön, vagyis, hogy egy ország hűbéres főpapjai egy idegen pápakirálynak legyenek engedelmes szolgái. IV. Henrik és VII. Gergely harcában a pápa győzött.

 A pápai hatalom csúcspontját III. Sándor pápa érte el, aki Európa tényleges ura és parancsolója volt, megalázta kora két legnagyobb uralkodóját, I. (Barbarossa) Frigyes császárt és II. Henrik angol királyt.

 Ekkor már nemcsak Péter utódainak, hanem egyenesen Isten (Jézus) helytartóinak tekintik magukat. III. Ince mondta: „A pápa kisebb ugyan az Istennél, de nagyobb, mint egy közönséges ember.”. Hivatalos működésében büntetlen és csalhatatlan, mindent megítél, de ő senkitől sem ítéltetik meg. Az egyházi és állami hatalom jelképe két kard. A „lelki” kardot az egyház kezeli, a „világi” kardot részben maga is hordozza a pápai államban, részben visszavonásig fejedelmekre bízza.

 Dr. Hargitay Elemér

 (Turáni Roham, 1937. VI. 10.)