A történelmi és faji gondolat

 A történelmi és faji gondolat

 Írta: Batu

 Ez a két eszme csatázik mindamaz írásokban, amelyek a Magyarság és a Szabadság hasábjain látnak napvilágot Pethő Sándor és Kodolányi János tollából; de ugyane két gondolat tusázik Szontágh Jenő felsőházi és gr. Sigray Antal képviselőházi tag fölszólalásaiban is.

 Pethő Sándor volt talán a legelsők egyike, aki a Magyarság hasábjain, kezdetben mint főmunkatárs, utóbb mint főszerkesztő, segített a Bethlen-kormányzat „szabadelvű” kormányzatának beavatkozásával sikeresen megrendített turáni gondolatot még tovább megingatni – legalább is a kishitűek lelkében. Ő volt az, aki már 1931-ben, a Nemzetpolitikai Társaság német-osztrák magyar vámegyesülési kérdését tárgyaló ülései egyikén óva intette az új nemzedéket a vérsejtek „misztériumának” túlságos feszegetésétől. Ez a jövendő magyar nemzetiségi politikában szerencsétlen dolog volna. E kifejezést azután: „vérsejtek misztériuma” minden fajellenes magyar hangadó tényező átvett és e szerencsétlen fogalomhoz és még szerencsétlenebb
kifejezéshez áradatszámra gyártotta a különféle elmélet-rendszereket, mint az együgyű szabó a talált fületlen pitykéhez a magyar dolmányt.

 Ezután már továbbragadtatta magát Pethő a politikai elméletfaragás tüzes szekerén és 1934 tavaszán már az „új empire”-ról tartott idegen köntösbe öltöztetett, erősen idegenvédő előadást, ahol szembefordul a faji gondolattal, „amelyeknek mítoszába” kényszerítik Németországban a keresztény vallásokat is. Majd kimondja szentírásként, hogy a magyar Szent Koronának „kollektív jelentősége” van, amely sohasem ismerte a faji és negyvennyolc óta nem ismeri az osztálykülönbségeket sem. Aki Magyarországra a faji eszme túlzásait be akarná hozni, annak le kellene mondania történeti aspirációiról, a velünk évezredes életközösségben élt nemzetiségekről, nemzetünk történelmi rendeltetéséről. Ugyanez év nyárderekán is, hasonló értelmű
vezércikkben, ugyane gondolatsorozatot fejtegeti és támasztja meg, most már Kossuth-idézetekkel is, odajutva okfejtései során, hogy: „Inkább államterületi épség esetleges állam szuverenitási
csonkasággal – bár most ez a veszély a legkisebb mértékben sem fenyeget többé – mint ezeréves birodalmunk szétbitangolása, amiért cserébe azt az árnyék-függetlenséget élvezhetjük, amelynek most birtokában vagyunk.”

 Mielőtt tovább tallóznánk a Pethő-iskola növendékei történelmi
szemléletrendszerében, az eddigiekre a következőkben válaszolunk: sohasem látott még emberfia családot, családi tekintélyt és erőt a benne élő férfi, nő és gyermekei egyéni és összerejének figyelmen kívül hagyásával; hasonlókép nem tud mutatni emberfia-történetbúvár olyan nemzetet, amelyben nem egy fajta az úr, hanem ahol két, vagy három, sőt négy dudás
játssza a vezetőszólamot. De ha ilyesmi meg is történik: ember legyen, aki ezt végighallgatja. Még jó, ha csak az emberek szaladnak szerteszét az ivóból és a bútorok nem kerekednek
talpra, hogy tovairamodjanak.

 Minden nemzet a benne élő és parancsoló faj függvénye. Ha erős a faj: rend és erő sugárzik az államról, mint a magyarság szállásairól Árpád, Mátyás korában. Ha megroppan a magyarság ereje: meginog az állam alapja is, fölüti fejét a szertehúzó, bomlasztó nemzetiségek mindennemű, de bölcsen és részünkről struccmódra leplezett érvényesülési törekvése: önmagunkat álltatjuk a farkasokra báránybőr-mentét aggatva.

 Minden állam függvénye az őt létesítő és alapjellegét adó fajnak. Nem tudunk és nem is akarunk államot elképzelni, ahol mindenféle elem egyforma jogú, mert ez már a haldokló szumír állam életét tükröztetné, ahol az árja, turáni és sémita egyforma jogú ”államalkotó” tényező volt, a turáni elem pusztulásáig, ami a szumír birodalom halálát is maga után vonta.

 Nincs az a történész-emberfia a föld kerekségén, aki olyan „nemzeti államot” tudna mutatni, ahol az államhatalmon még csak két külön törzs vagy faj osztozik. Az ilyen állam már nem nemzeti, hanem szövetséges (föderatio) államrendszer, amilyen
pl. Svájc, amelyet azonban nem saját polgárai ereje, hanem a három szomszéd nagyfaj (és nagyhatalom) kölcsönös féltékenysége tart életben. Mindaz, amit mai szemmel a Szent Korona tanában „kollektív”-nak vagyis közös érdekűnek látnak, azt a mai megroppant erejű és öntudatú magyarság saját maga kivetítésének kell tartanunk, amelyik már irtózik attól a gondolattól, hogy mégegyszer kérlelhetetlen (sovén) magyar merjen lenni saját hazájában és hódító uralmi gondolatot merjen táplálni.

 Tehát: ország faji uralom nélkül fönn nem állhat, és faj nem maradhat meg országalkotás nélkül, ezek egymást kölcsönösen feltételező gondolatok. És ahol az uralkodó faj ereje megtörik és idegen veti meg a lábát országában, ott az uralkodó faj állama is meginog, széthull, amint szét kellett hullania a magyar államnak is. Ezt egésszé azonban nem úgy lehet összekovácsolni, hogy a bitorlókkal megegyezünk, hanem csak úgy, ha sarkunk alá tiporjuk.

 Hiába berzenkednek egyesek, csak vissza kell térni a faji gondolathoz: a magyar fajt újra megerősíteni, amit csak a Vérszerződés szellemében lehet elvégezni. Mi államterületi épséget csinálunk teljes államfüggetlenséggel és turáni magyar főuralommal. E nélkül a végpusztulás felé rohanunk. Mindezt a honfoglaló turáni magyarság ösztönösen érezte és ha nem is fogalmazta meg Méhely-féle világossággal e szándékát: mindezt
a Vérszerződés, Aranybulla és Verbőczy alkotásai ösztönösen, nem kevésbé erősen – éreztették is.

 Vajon merte volna-e valaki Árpád, III. Béla, Mátyás államának magyar-turáni fölényét és kizárólagosságát csak egy pillanatig is kétségbe vonni anélkül, hogy ketté ne hasították volna. Azért is nem találkozunk a középkori Magyarországban a faji uralom kidomborításával, mert azt mindenki természetesnek tartotta
annál is inkább, mert Mátyás korában Magyarország az akkori államfogalmak szerint európai nagyhatalom volt, ötmillió lakossal.

 Pethő tehát egész iskolát alkotott, amelynek egyik nem éppen jeles osztályzatot érdemlő tanítványa Sigray Antal gróf, aki a habsburgi uralmi gondolatért ugyancsak Pethő nyomdokain haladva elveti a faji gondolatot, majd azzal érvel a Habsburgok
mellett, hogy ha a Hannoveri családot az angolok 200 éves uralkodásuk után nemzeti királyi családnak ünnepelték, akkor 400 éven át uralkodott Habsburgoktól se tagadják meg a nemzeti jelleget. Mi pedig azt válaszoljuk erre: a Hannoveri család 1-2 emberöltő után teljesen elangolosodott, de a Habsburgok 400 év után se tudtak elmagyarosodni, mert a turáni vérségű házasságoktól az idegen vérség ösztönével húzódoztak.

 A Habsburg hangulatkeltés kitűnő szervezettségére vall az, hogy
Sigray után négy nappal Szontágh Jenő felsőházi tag is nyilatkozott a magyarság keverék faj voltáról, mondván, hogy ez nem szégyen. Hát igaz, hogy nem szégyen, de annál nagyobb baj; de nem annyira az, hogy a magyarság a finnugor és török-tatár vérség keveréke, mert hiszen e két faj az ősmongol faj két hajtása, de sokkal nagyobb baj a német-észak-germán és mediterránsémi beszüremkedés a finnugortörök-tatár, végeredményben mégis csak egységes vérébe. Bizony a hazát foglalni tudó ősmagyarság, az angollal szemben, egyike volt a legegységesebb örökítésű fajnak, amint azt Méhely megállapította. Hogy az azutáni és jelenkori magyar van olyan keverék, mint az angol: ez igaz, sőt még inkább keveredett, mert nem sokára néger vért is fogunk kapni, ha a párisi magyar ifjú nőink jónak látják majd erről gondoskodni. Ebben azonban nemhogy köszönet vajmi kevés lesz, hanem inkább annál több
átok és pusztulás.

 Végül, meg kell mondanunk Kodolányi Jánosnak is, hogy I. István sohasem teremtett magyar kereszténységet, amint azt ő a Szabadságban hirdetgeti, mert a kereszténység alapjellege nemzetközi, tehát nem lehet magyar; éppúgy a hitújítás sem lehet magyar alapszellemű, mert ez is nemzetközi mozgalom volt. Hasonlókép fából vaskarikát emleget, amikor bizonygatja, hogy latin-török szellemű kisnemesi műveltség élt végig a középkoron, mert bizony csak keverékműveltség volt az, sok némettel, ennél is terhelve voltunk a latin, francia, olasz mellett, ami semmiképp sem vált javunkra és csak megtért turáni vérségünknek volt tulajdonítható.

 Turáni Roham 1935. IX. 30.