Dr. literáti Vágó Pál: AZ ELSIKKASZTOTT MAGYAR PARADICSOM 3. folytatás

Ha az Ó-szövetséget elfogadjuk történelmi kútfő gyanánt, meg kell állapítanunk, hogy a szumir emigránsok letelepedése Palesztinában, helyesebben a bibliai Kánaánban, még a lovasok egyiptomi uralma megszűnte, illetve a zsidóknak Egyiptomból történt kivonulása előtt történt.

A Biblia szerint az ígéret földjének nevezett Kánaán birtokbavétele az ott talált őslakossággal folytatott harcok árán történt. A legelső ütközetről Mózes IV.21. alatt így számol be: „Mikor pedig meghallotta a Kananeus ARAD királya, hogy jön Izrael a kémek útján: megütközék Izraellel és foglyokat ejte közülük.” Egyébként Mózes nem volt a koegzisztencia híve. Az ígéret földje megszállásának szabályait Mózes V. 20.13-17 írja elő, amelyek szerint minden olyan város férfi lakosságát, mely önként nem adja meg magát, le kell vágni „a fegyver élével . . . az asszonyokat, gyermekeket és ami lesz zsákmányolni való magadnak prédáljad.”
E humánus rendszabályok azonban csak olyan helységekre érvényesek, amelyek „igen messze esnek az ígéret földjétől, de azon népek városaiban, amelyeket örökségül ad neked az Úr, a te Istened, ne hagyj élni csak egy lelket is, hanem mindenestül veszítsd el őket: Kitteust (hetitákat), az Emoreust, a Kananeust, a Khiveust és a Jebuzeust, amint megparancsolta neked az Úr, a te Istened.”
E „szentírás” a bennszülött lakossággal való elbánás szabályait Mózes IV. 33.53-55 szerint még a következőkben egészíti ki: „Mikor átmentek ti a Jordánon a Kánaán földjére, űzzétek ki akkor a földnek minden lakosát a ti színetek elől . . . ha pedig nem űzitek ki annak a földnek a lakosait . . . akkor akiket meghagytok közülük, szálkákká lesznek a ti szemeitekben és tövisekké a ti oldalaitokban és ellenségeitek lesznek a földön, melyen lakoztok” . . .majd Mózes V.7. 3-7 alatt: „Sógorságot se szerezz ő velük, a lányodat se adjad az ő fiukhoz és az ő lányukat se vegyed a te fiadnak . . . hanem így cselekedjetek velük: oltáraikat rontsátok le, oszlopaikat törjétek össze, berkeiket vágjátok ki, faragott képeiket tűzzel égessétek meg.”
El kell ismernünk, hogy a honfoglalásnak ez a receptje, ha elegendő hatalmi fölénnyel volt végrehajtandó, mindenütt eredményesnek bizonyult. Amerika meghódításánál a keresztények a Bibliával és a tűzfegyverekkel a kezükben ezen jámbor intelmeket mindenesetre a legjobb eredménnyel alkalmazták. Ez az egyik oka annak, hogy miért vesztett tért minden türelmes nép a támadó szelleműekkel szemben, miért került a bibliai Arad példájára a magyar Arad is idegen kézre.
De kiderül világosan, hogy kik ellen irányult a hódítók türelmetlen dühe Mózes V. 17. 2-5 alatt: „Hogyha találtatik közötted . . férfi vagy asszony és elmegy és imádja . . akár a Napot, akár a Holdat, vagy valamelyiket az égnek seregei közül . . akkor vidd ki azt a férfiút vagy az asszonyt a te kapuidba és kövezd agyon őket, hogy meghaljanak.”
Itt nyilvánvalóan a szumir őslakosság vallási szertartásának és magának a népnek üldözéséről van szó. Józsué könyve 11. rész 11-17 verse gondosan felsorolja azon városokat, majd a 12 rész alatt harmincegy „királyságot”, amelynek lakosságát asszonyostul, gyerekestül legyilkolták Mózes parancsának lelkiismeretes végrehajtása szerint. Ezen emberséges hadviselésben Izrael Istene mindenütt csodatevő hatalmával segíti őket, Jerico falai leomlanak a trombiták hangjára, a Vörös tenger kettéválik az átkelő nép előtt és ha kell, a Nap megáll a választott nép kedvéért Józsua felett. Ilyen meseszerű hőstettek után feltűnő Józsua őszintesége, ha könyve 17-ik részének 12. versében kénytelen beismerni, hogy Manassé fiai nem képesek Beth-Sean (Becse) városát és környékét elfoglalni és ezért panaszkodnak Józsuának, hogy miért utalta ki nekik ezt a vidéket, ahol a Kananeusok „akik a völgyi síkon laknak, mindnek vas szekerük van.” Vas-szekerük tudvalévően a szumiroknak volt. Manassé fiai végül is megvigasztalódnak abban a reményben, hogy a környező hegyeket foglalják el és ott idővel megerősödnek, majd meghódítják Becsét is.
Ez a vágyálom nem teljesedik be, mert a Bírák I. Könyve 28. részében arról számol be, hogy Izrael megerősödése után a Kánaánokat csak „megadóztatták” de sem Efraimnak, sem Zebulonnak nem sikerült elűzniük őket és ezért közéjük települtek. Azonban a Kánaánbeliek türelmét itt újból, mint előzőleg Ur városában, előre megfontolt árulással fizették vissza. Nem kell bő magyarázat ahhoz, mit kell értenünk egy fegyveres győzelem nélkül elért megadóztatáson. Ennek csalás, uzsora a neve. Mindenesetre Saul történetéből kiderül, hogy ez a becsei együttélés nem volt barátságos.
Már a fenti idézet is arra utal, hogy Kánaán izraelita megszállása alatt és után is további szumir beszivárgás történt és ennek hatása alatt Izrael északi részének, a későbbi Galileának lakossága a judabeliektől, tehát az autentikus zsidóságtól lényegesen elütő sajátosságokat vett fel. Mindenekelőtt utalnunk kell arra, hogy abból a tényből, hogy Szumir minden városának meg volt a maga Istene, korántsem következik, hogy Szumir népe többistenhívő lett volna. De miután a városok különálló politikai egységek voltak, azonban a vallási gyakorlat a politikai gyakorlattal Szumirban elválaszthatatlan egységet alkotott, ebből szükségképpen következett, hogy minden város egyúttal különálló közösséget alkotott.
Azonban az a tény, hogy az egyes ékjel az egyetlent, de ugyanakkor az egyetlen, oszthatatlan Istent jelentette, ez a tény világosan mutatja, hogy a Szumir hitében világosan élt az örök mindenható egy Isten fogalma, akinek lényege azonos létünk legnagyobb titkával, az Élettel.
ELU ISTANU az ÉLŐ ISTEN, az ÉLŐ volt ennek a hitnek a megvallása, akinek a város államok Istenei, vagy a természeti erők Istenei csupán helyi és alkalmi megnyilatkozásai voltak. A magyar ember ma is az. „ÉLŐ ISTENRE” esküszik és ősvallásunk e legszebb sajátságát világosan igazolja a bizánci rétor, Theophilaktos Simokkata, aki szerint a „turkok” – ezek alatt bennünket értett – tisztelik ugyan az égitesteket és a természet erőit, de csak az eget és a földet teremtő Egyistent imádják.
Szumir fénykorában UR-NAMMU uralkodás alatt (Kr.e. 2065-2040) UR városában létesült lépcsős torony melletti hatalmas méretű templomban talált liturgikus szövegek határozottan egyisten hitről tanúskodnak. Figyelemre méltó, hogy UR-NAMMU nevéhez fűződik a világtörténelem legelső törvénykönyvének megalkotása. Ennek rendelkezései szerint szolgáltatták az igazságot Szumir bírái. Az eddig tévesen HAMURABI-nak tulajdonított legelső törvénykönyv sokkal későbbi eredetű (Kr.e. 1728-1686).
Káldea népe az Isten nevének rendszerint csak az első meghatározóját, az ÉLŐ-t használta, amelyet minden szemita nép, amely a szumir hatás alá került, átvette. Így vették át a szíriaiak az ÉL-t, vagy ELOH-t, a babiloniak az ILU-t, az arabok az ALLAH-ot. Bobula hívja fel a figyelmünket, hogy egyedül a magyar volt az, amely az ISTEN szót a maga fonetikus tisztaságában megőrizte. Nagyon érdekes, hogy a Megváltó az utolsó fohászát a keresztfán ÉLI-hez intézte: „ELI ELI lama sabaktani”.
Biblia istenneveinek JÓ-val való összetételét számos árja teológus tévesen a Jehova lerövidítéseként magyarázza. Ennek magyarázata a magyar jó – benus – szóban rejlik. A bibliai JÓÉL pontosan a magyar JÓISTEN-nek, a JÓAPÁNAK felel meg.
Ez a szóátvétel maga is arra vall, hogy Galilea izraelita népe még Szalmanasszár betörése előtt is már szumir vért vett fel. Amosz próféta idejében (Kr.e. 770) Galilea héber népe még tudatában volt annak, hogy ők elzsidósodott turániak, amidőn a nevezett próféta így kiált fel: „Nem olyanok vagytok-e ti előttem oh Izrael fiai, mint a Kusiták fiai” (Amos 9-7.)
Ez a szó Izrael, mesterséges szóösszetétel és ÉL harcosait jelenti, miután az IZRA nem más, mint a magyar HARCI megfordítása, írja Pálfi Károly. Egyes szavak idegen nyelvbe történt átültetésének gyakori jelensége a szó megfordítása. Ilyen például a magyar ÖREG megfordítása az ó-görög GEROS-ban. Az ÉL harcosainak jelentősége nyilván abban rejlik, hogy a Szumirból beszivárgók a saját Él Istenük nevében harcoltak a déli judabeliek JAHVE hite ellen. A Galilea és Juda közti ellenszenv a zsidó történelem legelső eseményeiben jelentkezik már.
Innen van, hogy Galilea és Juda közt már Szalmanasszár betörése előtt nemcsak kulturális, de jellembeli lényeges különbség volt, amely Galilea és Juda közt állandó háborúskodásnak és már Dávid korában is olthatatlan gyűlölködésnek forrása volt, amely a Megváltót is a keresztfáig üldözte. Saul, a bibliai zsidóság egyetlen igazi nemzeti hőse, a valóságos izraeliták gyermeke volt, amiként Galilea ős hébereit nevezni illenék. Egyszerű pásztorfiúnak született, de népének igazi királya, hadvezére és hőse volt egy személyben. Megvédte Judát a filiszteusok betörései ellen, az első sorban harcolt fiaival a háborúban és a gilboai vesztett ütközet után, hogy a megalázó fogságot elkerülje, a saját kardjába dűlt. Saul holttetemét a filiszteusok másnap Bethsán kerítésére (sáncára) kifüggesztették (Sámuel I.31-10), Bethsánt azonban a hódító Nagy Sándor Skythopolisnak nevezi, amiből kiderül, hogy a bibliai filiszteusok szittyák voltak.
Ilyen jellemvonásokat hiába keresünk kortársában, a zsidó Dávidban. Az állítólagos nagy hős, aki Góliát legyőzésekor megfutamítja az egész filiszteus hadsereget, sírva menekül Absolon fiának lázadásakor és házának őrzését tíz ágyasára bízza (Sam. II. 15-16) és a polgárháború kimenetelét egy idegen városban rejtőzve várja meg. A harcokban máskor sem vesz személyesen részt. Ezt a veszélyes szerepet zsoldosaira bízza, amikor azonban arról értesül, hogy csapatai elfoglalták HABBA városának kútját, sietve ott terem és mint vérbeli ÁVO-s ősapa, az elesett város népét „ pedig mely benne vala, kihozatá; és némelyiket fűrész, némelyet vasborona alá, némelyet fejsze alá veté; némelyét pedig mészkemencén vitt által (vagyis elgázosítja!) és így cselekedék az Ammon fiainak minden városával.” (Samuel II. 12-31.)
Legvitézebb vezérét, a hittita URIAS-t (Óriást) megvesztegetett alvezéreivel a harc hevében magára hagyatja és ilyen módon vereti agyon, mert feleségét, a szép BETSABÉ-t fürdés közben meglesi és elcsábítja. (Sámuel II. 11-15.) Nabal hirtelen meghal, amint ennek felesége ABIGAIL-ra szemet vetett, (Samuel I. 23-25; 37-38) Isbosethet a vitéz Saul fiát, Izrael törvényes királyát orgyilkosokkal téteti el láb alól, de ezeket, hogy a tettének tanúja ne maradjon, kivégezteti. Végül Saul egész nemzetségét felkötteti. Ilyen eszközökkel szerzi meg Juda uralmát Izrael, tehát az egész zsidó nép felett.
Nem Krisztus, de az antikrisztus jelleme sötétlik előttünk Dávid történetében és a zsidó szellemi igába fogott keresztény papok szomorúténykedése, mint pl. Győrffy atya a Hídverők 1959. évf. 13. számában azon állításomra, hogy Krisztus zsidó származása még az evangéliumból sem bizonyítható, minthogy Máté evangéliumának 1. rész 18. szakasza világosan megállapítja, hogy József nem volt a Megváltó természetes atyja, görcsös igyekezettel azt bizonyítja, hogy a Megváltó anyja Mária, mint a családjának egyetlen utóda örökösödő leány volt és Dávid házából származott, aki azért ment Józseffel együtt Betlehembe, hogy mint családja törvényes képviselője írassa be magát az Augusztus császár által elrendelt népszámlálásba.
Máté evangéliumának idézett szakasza ezeket mondja: „A Jézus Krisztus születése pedig így vala: Mária, az ő anyja, eljegyeztetvén Józsefnek, mielőtt egybekeltek volna, viselősnek találtaték a Szentlélektől . . . . József pedig, az ő férje, mivelhogy igaz ember vala és nem akarta őt gyalázatba keverni, el akarta titkon bocsátani.”
Feltűnő, hogy az evangélista e szakasz előtt nagy gondossággal felsorolja József családfáját, háromszor tizennégy ősén keresztül Ábrahámig, Máriáról azonban hallgat.
Mindez azonban nem bizonyság arra nézve – írja Győrffy – mintha Krisztus Urunk nem származna Dávid nemzetségéből. Mária ugyanis örökösödő leány volt, aki testvérek hiányában atyja örökébe lépett és törvényesen képviselte a családját.
Hogy Mária örökösödő leány volt, ezt Győrffy Lukács 2, 3-4 következő soraira alapítja: „Felméne pedig József is Galileából . . . Dávid városába, mely Betlehemnek neveztetik . . . hogy beírattassék Máriával, - aki néki jegyeztetett feleségül és várandós vala.” Győrffy azt állítja ezzel kapcsolatban, hogy az összeírási törvények szerint csak olyan nők írattak be, akik örökösödő leányok voltak, azonban a törvény ide vágó szakaszának idézetével adósunk maradt. Feltehető, hogy az összeírásra kötelezett felesége, mint ennek jogutóda és örököse köteleztetett a beíratásra. Rómát pedig polgárainak vagyoni állapota és nem származása érdekelte.
Még homályosabb Győrffy második bizonyítéka, amely szerint Lukács 3. része 23-28 bekezdés alatt közölt származási lista Mária származási listája volt, amely az ősök sorában magában foglalja Dávidot is. A 23. vers azt mondja: „Maga Jézus mintegy 30 esztendős volt, mikor tanítani kezdett, ki – mint állítják vala, József fia volt, ez pedig a Hélié.” – Itt következik Héli Máriának tulajdonított származási listája, amely magában foglalja Dávidot is. Az evangélium azonban egy szóval sem állítja, hogy Héli származási listája azonos Mária származási listájával, hanem ellenkezőleg Józsefről állítja, hogy a Héli fia volt, amiből az következik, hogy a Héli származási listája semmi esetre sem volt Máriáé, hanem Józsefé. Ezt az ellentmondást a keresztény theológusok azzal a köntörfalazással kerülik meg, hogy Hélit – kinevezik József vejének, mert József atyja Máté szerint nem Héli, hanem Jakob volt. Így aztán az evangélium ellentmondásainak meglehetősen önkényes magyarázatából sikerült kiizzadni azt, ami bizonyítandó volt.
Erkölcsi érzékünket és kegyeletünket mélyen sérti, ha valaki az üdvözítő származását mindenáron egy közönséges bűnözőre akarja visszavezetni, holott a Dávidtól való leszármazás kétes dicsőségét maga a Megváltó utasítja vissza: „ És felele Jézus és mondá, amit a templomban tanít vala: mi módon mondják az írástudók, hogy Krisztus Dávidnak fia? Hiszen Dávid maga mondotta a Szentlélek által: Monda az Úr az én Uramnak: ülj az én jobb kezem felől, míg nem vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul . . .” „Tehát maga Dávid nevezi őt Urának, mi módon fia hát neki? És a nagy sokaság örömest hallgatja vala őt.” (Márk. 12. r. 35-37) Ugyanezt mondja Máté 22. rész 43-46 alatt. Erről azonban Izrael érdekképviselője, Győrffy páter hallgat.
Az isteni csecsemő, akinek a bölcsőjénél a három „napkeleti mágus király” megjelent, Kelet gyermeke volt. Ez a legmélyebb vérségi magyarázata annak, amit Padányi: „Kelet és Nyugat között” tanulmányában állapít meg. (Lásd: az „Egyetlen menekvés” c. művének 173. oldalát . . „micsoda alapon vindikálhatná magának Nyugat a közvetítő szerepet a kereszténység és a magyarság között? . . nem Nyugatnak van közvetíteni valója mifelénk, hanem mi vagyunk képesek közvetíteni kereszténységet Nyugat felé, mert nincs még egy olyan népi kategória a nyugati világban, amely akkora mértékben vette volna át a kereszténység fogalmát, mint éppen mi: Nyugat nélkül, sőt Nyugat ellenére”!
Mert ennek a kereszténységnek a paradicsoma a Mi paradicsomunk, ennek a Krisztusnak Anyja a mi Boldogasszony Anyánk, ennek a kereszténységnek a hitvallása az Ó-szövetség”-től megtisztított Krisztushit!
A lovasoknak az a része, amely az Egyiptomból történt kivonulásuk után Palesztinában maradt, ottani uralmát még évszázadokon át egészen a nagy asszír hódító Tiglat-Pileszárnak Kr.e. 738-ban történt megjelenéséig fenntartottam ámbátor az Ó-szövetség szerint az Egyiptomból visszatért, Kánaánt elfoglaló zsidók ezeket ismételten kiirtották, mindamellett ezek csodálatosképpen mindig megmaradtak, sőt tovább uralkodtak. Igaz, hogy időközben jelentékeny vért vettek fel a turáni hititáktól, de mint uralkodó nép, viselték háborúikat a RÉTENU-ban betört II. Ramszesz fáraó (Kr.e. 1298-1238) és III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166) ellen. Krisztus előtt 1250-ben – írja Csobánczi – II. Ramszesz lépett háborúba a Keitákkal (hittitákkal) és olyan biztosra vette a győzelmét, hogy még a harcba indulás előtt a karnaki nagytemplom falain megörökíttette a győzelem hírét. Azonban a háborút az egyiptomiak elvesztették, de az előre felvésett győzelmi feliratot elfelejtették levakarni. A békeszerződés okmányait úgy az egyiptomiaknál, mint a hittitáknál megtalálták. C.W. Ceram „Narrow, Black Mountain” Londonban kiadott történelemkönyve 172. oldalán ismertette II. Ramszesz hadjáratáról írt egyiptomi költemény egyik versét, amely a harc közben bajbajutott fáraóról szólt: „Most, amikor a király maga mögé nézett, látta, hogy 2500 harci szekér elvágta övéitől. A nyomorult Hatti király katonái és a Hatti király számos országból való szövetségesei: ARADUS (Arad), MESE, PEDES, KESKESH (Kecskés), IRUN, KISVADNA (Kisvárda), CHEREB (Cserép), EKERET, KADESH és REKE vették körül őt . . .”
E nevek világosan megmutatják miféle nép volt az, amely RETENU földjét immár több évszázada védte. Uralmuknak az asszírok vetettek véget. Kr.e. 772-ben, mint írtuk, IV. Szalmanasszar feldúlta RETENU északi részét, lakosságát – amelyet a zsidók maguk sem tartottak tisztának, elhurcolták. A pusztítást folytatta II. Sargon, aki a hittiták birodalmát semmisítette meg (Kr.e. 722). Az ország magyar fajú lakossága menekült, amerre bírt, részben a Kaukázus alatti Káldeába (Szubartuba), részben a Boszporusz ill. az Égei tenger mellé. Szubartu káld népe Taurus hegyvonulat védelme alatt mindvégig diadalmasan áll ellen a gyűlölt asszír hatalomnak és az ő nevükhöz fűződik annak a méd és skytha szövetségnek a létrehozása, amely Kr.e. 612-ben az asszír uralom végleges megdöntésével Ninivét lerombolta és Babilon dicső, de rövid életű új káld uralmát helyreállította.
Azonban helyesen állapítja meg Pálfi Károly őstörténész, hogy a skíthák (hiksosok) egy része visszamaradt, vagy az asszír vész elmúltával visszatért palesztinai szállásföldjére, aminek az a bizonyítéka, hogy Nagy Sándor Palesztina meghódításakor a Nazaret szomszédságában levő BETSEAN-t (Becsét) SKYTHOPOLIS-nak, azaz szittyavárosnak nevezte el. – Egyébként RÉTENU a nevét annak utána változtatta meg, hogy a görög rabló hadjáratok folytán nagyobb rokon PELAZG menekült népcsoport lepte el RÉTENU földjét, ami a híres görög történészt Herodotost (484-425) ottjártakor arra indította, hogy e földet Pelazgiának, lakóit görög fantáziával filiszteusoknak nevezze el.
A felsorolt, kétségkívül magyaros városnevekkel kapcsolatban helyesen jegyzi meg Csobánczi, hogy ezek „az ősrégi városnevek a mai magyar nyelv élő fogalmai és azt bizonyítják, hogy az a nép, amely e városokat alapította és elnevezte, abból a turáni nagy családból származott, amelynek a magyar egyenes leszármazottja.”
Ez a feltevés valószínű. Mindamellett nem olyan egyszerű annak magyarázata, hogyan őrizhették meg ezek, akik több, mint háromezer esztendő véráztatta útján érkeztek Kisázsiából a Kárpátok ölébe, ősi szállásterületeik emlékét? Még rejtélyesebb a kérdés, ha figyelembe vesszük a Pálfi Károly őstörténész „A magyar nemzet ősvallása” c. munkájában összeállított táblázatot, aki nem kevesebb, mint 103 város és 9 tulajdonnevünkről mutatja ki ezek kisázsiai eredetét.
Csak egy magyarázata lehetséges. Őseinkben nemcsak szumir hitregéjük emléke élt világosan, de annak életformáját is megőrizték. Valamint szumir minden városa önkormányzati egységet alkotott, amelynek élén a Patesi az egek urától nyert mágikus hatalmával viselte népének a gondját. Ezek a felsorolt városok is az egész nemzet egy-egy hallatlanul időálló sejtjét alkották, amelyek mágusaik vezetése alatt a legnagyobb megpróbáltatások idején is megőrizték szerves egységüket. Ezek a magyar nemzet évezredes vándorútján megőrizték szerves egységüket és hagyományaikat és minden új honfoglaláskor lehetőleg az ősi táj jellegének megfelelő helyen, annak neve alatt foglaltak szállást. Ezt a szokást, egyébként az új kor gyarmatosító, főleg angol és francia népei is követték, akik előszeretettel keresztelték gyarmatbirodalmaik városait az anyaország városainak emlékére.
Az egész Kisázsiát felölelő ez ősi városnevek igazolják szittya őseink birodalmának óriási területét. Csak miután az asszír, majd a görög erők és Rómának légiói a pártusok neve alatt ismert őseinket lépésről-lépésre szorították vissza az ősi SZUBARTU szállásterületére, ürítették ki ezek kisázsiai szállásterületüket, hogy erőiket a Kaukázuson túlra helyezzék át. A leírt események teljesen igazolják Padányit, aki őseink útját SZUBARTU-tól a honfoglalásig ugyanannyira meggyőző logikával, mint szemléltető művészettel írta le.

* * * * * * * *

Ez a világtörténelemben egyedülálló tény, hogy őseink a szumir hatalom összeomlását követő három évezred ismételt honfoglalásainak folyamán is megőrizték nemzettudatuk folyamatosságát, a Teremtés örök törvényeit áhítattal követő hitregéjük eredménye volt.
Honfoglaló őseink e csodálatosan szép és tisztaerkölcsű hitvallás védelmében, Istenhitük és nemzettudatuk egységének erejének, mint Európa legnagyobb katonai hatalma jelentek meg a történelem színpadán. Nemzeti hitvallásunk és hagyományaink felcserélését idegen hitvallással nyomon követte őseink nemzettudatának elhomályosodása. Az, amit őshitünk helyébe Nyugattól kaptunk, az elsikkasztott magyar paradicsom idegenérdekű, zsidószellemű talmi torzképe volt. „Valahol utat tévesztettünk” – írta Ady is látnoki felismeréssel, a történelmi kútfők tanúvallomásait megelőzve.
Őshitünk elhagyása Géza fejedelem végzetes elhatározásának eredménye volt, aki hallgatva második, német nevelésű feleségének, Adelhaidnak és Adalbert püspöknek tanácsára hozzájárult ahhoz, hogy István fiát a vérszerződés megszegésével a törzsfők tanácsának mellőzésével idegen, német erők bevetésével emelje trónra. Ezzel Magyarország olyan útra tért, amelyről nem volt többé visszatérés.
Történészeink István művét, aki atyja tervét hajtotta végre, birodalomalkotó dicsfényben mutatják be, és érdeméül tudják be a „laza” törzsszövetséget felváltó „szilárd” központi királyi hatalom megteremtését. Azonban e konvencionális mellébeszélésnek a történelem tényei ellentmondanak. Nincsen tudomásunk arról, hogy a magyarság „megtérítését” megelőző időben az országot „laza” központi hatalomjellemző tünete: a pártviszály, testvérharc gyötörte volna, amely megbéníthatta volna az ország hadviselési készségét és rontotta volna az ország külhatalmi súlyát. Ha az egyes törzsek önálló katonai vállalkozásokat hajtottak is végre, ez mindenkor a fejedelem tudtával történt és főképpen Bulcsú hadjáratai egyúttal az ország érdekeit szolgálták. És nincs tudomásunk arról, hogy az őshit korában a fejedelmi szék betöltése véráldozatot, sőt testvérgyilkosságot követelt volna. A törzsfők tanácsa, amelynek meghallgatására a fejedelmet a vérszerződés harmadik pontja kötelezte, a fejedelmi hatalom utódlására Árpád véréből a legméltóbbat alkotmányos rendben, testvérharc nélkül jelölte ki. Az ősi rend felszámolása már István korában három Árpádházi sarj: Koppány, Vászoly és Heinrich (Imre) herceg életét követeli. Koppányt a csatárhegyi ütközetben István zsoldosa, Wasserburgi Wezlin vágja le. Vászolyt a Gizella királyné kíséretében bejött német lovagok fondorlatos vádja alapján végzik ki. Ennek fiai az Árpádház életben maradt három tagja: ENDRE, BÉLA és LEVENTE külföldre menekülnek. Imre herceget a német urak társaságában ugyanaz a történelmi vadkan öli meg, mint később nemzetünk nagy fiát, Zrínyi Miklóst.
E véres események rávilágítanak a németérdekű hittérítés céljára. A cél Árpád egyenes ági leszármazottainak kiirtása után a magyar trón betöltése a német császár engedelmes bábja által. Ez átmenetileg sikerült is, amidőn István halála után (1038) István végrendelete szerint a velencei vazallus fiát, István unokaöccsét, Pétert koronázzák királlyá, aki az 1045-ös hazaáruló országgyűlésen aranyos lándzsa átadásával jelképesen hűbéresküt tesz a jelenlévő védnökének, III. Henriknek, akinek fegyveres ereje helyezte vissza Aba Sámuel felkelése után trónjára. A német tankönyvek ez időponttól kezdve Magyarországot, mint a német-római császárság vazallusát említik. Ezt a lesújtó tényt nem lehet semmiféle birodalom-alkotó glóriával megszépíteni.
Az István halálát követő állandósult trónviszályokban kiderült, hogy a történészeink által hangoztatott erős központi hatalom nincsen sehol. Miután a trónbetöltésnek alkotmányosan szabályozott rendje megszűnt, minden Árpád-herceg a Géza kora óta állandósult szokás szerint idegen erőkre támaszkodva kívánja jogát érvényesíteni. Az idegen hit felvételével megfordult a kocka: az őshit korában a magyar hatalom védelmi harcait idegen földön vívták, most a magyar föld lett az idegen erők pusztító mérkőzésének színtere. Az igazságot szemérmesen elkendőző történészeink a nyugati kereszténységhez történt csatlakozásunkat azzal is dicsőítik, hogy a honfoglaló ősök nyugati „kalandozásait” a nemzetet elvérzéssel fenyegették és Géza ezt bölcsen belátva illeszkedett bele a nyugati közösségbe. Történészeink elhallgatják, hogy ennek az 1000 év előtti koegzisztenciának pontosan fordított volt a következménye, mint az, amit a nyugati orientáció teoretikusai benne látni szeretnének: a vérontás most már az állandósult testvérharcban, hazai földet dúló idegen erők segédletével még nagyobb méreteket öltött.
István halála után az első négy koronás királyunk (Péter (1038-1041), (1044-1046), Aba Sámuel (1041-1044), I. Endre (1046-1060), I Béla (1060-1063) e testvérharcokban lelki erőszakos halálukat. A belső nyugalmat Szent László (1077-1095) ellenfelével, árpádházi Salamon német erőivel vívott véres harcok után képes egy időre helyreállítani. Azonban utóda, Kálmán király (1095-1116) ellen lázadó öccse, Álmos herceg négy ízben hívott az országba idegen erőket, ami végül is a bölcs, de beteg királyt annyira kihozta sodrából, hogy Álmost fiával – a későbbi Vak Bélával együtt megvakíttatta. E meghasonlás folytatódik Imre (1196-1204) és II. Endre (1205-1235) között, majd IV. Béla és fia, V. István között.
Ez volt az állítólagos erős királyi központi hatalom szomorú története. Ennek az állandósult, az őshit korában ismeretlen meghasonlásnak volt a következménye, hogy minden árpádházi királyunk, az egyetlen V. István kivételével idegen uralkodók lányával kötött házasságaikkal, sőt, idegen népcsoportok betelepítésével igyekszik hatalmát alátámasztani testvérei, vagy a saját népe ellen. Az idegen arák kíséretében bejött szerencselovagokból alakult az a nemzetidegen főúri kaszt, a nyugati keresztény feudális életforma további átkos öröksége, a nemzet meghasadása a kiváltságokkal kedvezményezett nemesi rendre és jogfosztott jobbágyokra. Ez a magyarázata – a Gellért püspök által – István szájába adott, Imre fiához intézett „intelmeknek” : „gyönge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű uralom.”
Ennek pontosan az ellenkezője igaz. A nemzeti és a hitélet egysége a legnagyobb konzerváló erő. Ez tartotta fenn a zsidóságot 2000 éves diaszpórájában is egységesen, mint nemzetet, mi pedig nemzeti vallásunktól megfosztottan vesztettünk teret a nemzeti egyházuk által védett szlávokkal és főleg oláhokkal szemben. Ezt a nemzetbontó ármányt az egyházi oldalról méltatlanul leminősített Kun László királyunkon kívül – aki édesanyja kun anyatejével együtt szítta magába az elvesztett őshit nosztalgiáját – egyetlen árpádházi királyunk sem vette észre. Ez a nemzetbontó tanács vezetett a honfoglaló ősök vérén szerzett föld királyi kegyekkel történt szétadományozásához, idegen népcsoportok rendszeres betelepítéséhez, egy önző, nemzetidegen főúri rend kialakulásához, a nemzet meghasonlásához, Mohácshoz, ezer év könnyéhez és megaláztatásához és végül . . . . Trianonhoz !!!

Forrásmunkák:
1./ Badiny Jós F.: El descubrimiento del idioma sumer.
2./ Dr. Bobula Ida: A sumer-magyar rokonság kérdése. Editor Esra, 1960.
3./ Marschalkó Lajos: Világhódítók. Süli L.81. Fulham Park Gard. London
4./ Werner Keller: „Die Bibel hat Recht” Econ Verlag, Düsseldorf 1955.
5./ Hajdú Péter: „Finnugor nyelvek és népek.”
6./ SUMIR-MAGYAR TUDOMÁNYOS TÁRSASÁG, Buenos Aires 1964. irata
7./ Leonard Wooley: Ur of the Chaldees
8./ SZENT BIBLIA ford. Károli Gáspár, New York. American Bible Soc. 1952.
9./ Badiny Jós: Dos Conferencias, El Pueblo de Nimrud.
10./ Badiny Jós: Altaic Peoples Theocracy
11./ Samuel Noah Kramer: The Sumerian, their History, Culture and Character
12./ Pálfi Károly: A magyar nemzet ősvallása, Bpest, 1941.
13./ Badiny Jós: A megtalált magyar őstörténelem
14./ André Parrot: Les Ziggurats et Tour de Babel.
15./ Houston St. Chamberlain: Die Grundlagen des XIX-ten Jahrhunderts.
16./ Martin Gemoll: Israelitenund Hyksos, Leipzig. 1913.

(A Nap Fiai, 1968. márc.-ápr.)
(folytatjuk)