Dr. Dér Ferenc : A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET POGÁNYLÁZADÁSAI ROMANTIKA NÉLKÜL

(Noha a szerző nem minden megállapításával értünk egyet, de azért ezt a tanulmányt mégis leközöltük, mert némely kérdésben bővíti ismereteinket e korszakról. A Szerk.)

„Magyarországon, ahol régen beigazolódott már, hogy az egykorú írásos források száma nem gyarapítható újabb kutatások révén, (sőt, némileg apad, ha forráskritikailag tisztázzák egynémelyik eredetiségét vagy hamis voltát), továbbá, ahol a nyelvtörténeti kutatások e korszakot illető tanulságait már önnön szférájukon belül régen nem lehetett tovább kamatoztatni, megérett minden arra, hogy korszerű, tudományos módszerekkel feltárt tények világossága oszlassa el a magyar őstörténet romantikus ideológiájának éji homályát.” (1) E gondolatsor lényegében egyfajta, a magyar történelemmel és közgondolkodással szembeni adósság törlesztésére hí fel. Kétségtelen, hogy historikusaink – fölfogásuk, orientáltságuk, társadalomszemléletük és lehetőségeik által meghatározottan – az elmúlt másfél – két évtizedben tettek előrelépéseket a témát illetően. A kutatások hazai eredményei, a megjelent publikációk nem csak érdekesek, hanem ama „homályoszlató világosság” terjedése szempontjából igen értékesek is. A „Napjaink” olvasótáborának érdeklődését minden bizonnyal fölkelti itt következő ismertetésem az úgynevezett „pogánylázadások” koráról szóló, – igen nagy forrásanyagot feldolgozó – egyik jelentős munkáról (2), amely sajtos és minden eddiginél újszerűbb bepillantást enged a XI. századi magyarságtörténetbe. Terjedelmi okokból sajnos nem vállalkozhatom többre, mint kompilációs jellegű, mintegy szemlézgető vázlat közzétételére.

Kristó Gyula, a szegedi egyetem tanszékvezető professzora a magyar állam kialakulási folyamatának kezdetét – a korábbi nézetekkel szemben – már Géza fejedelem idejére teszi. Hivatkozik a marxista történetírásra, amely nyomatékosan emeli ki, hogy „Géza kemény és sikeres harcot vívott a lázadó vezérek, azaz: a magul részhatalmát a régi nemzetségi ideológia jelszavaival tovább fenntartani igyekvő arisztokrácia ellen”. Majd tovább: „Míg a polgári történetírás Koppány és Gyula mozgalmaiban elsősorban e vezéreknek a kereszténységhez fűződő személyes viszonyát vizsgálta, addig a marxista történetírás e lázadások leverését Gézának a törzsfőket megsemmisítő politikája folytatásaként, végeredményben államszervező harcokként értékelte.” A szerző ezután kifejti: az újabb kutatások tükrében szintén mint államszervező harc ítéltetett meg Istvánnak Ajtony ellen folytatott, 1003-ra datált háborúja. A marosi vezér a rávonatkozó tekintélyes mennyiségű szakirodalom tanúsága szerint egyáltalán nem tekinthető a magyar történetírás „mostohagyermekének”.
Ajtony társadalmi hovatartozását illetően a tanulmány közli: érdekes és eredeti elgondolásokat tett közzé Kulcsár Péter (3), aki azt igyekszik bizonyítani, hogy „Ajtony birodalma az István korában uralkodó viszonyokhoz képest eléggé fejlett, feudális állam volt, amely egyenlő félként szerepelt István államával szemben.” Tételének alapját az képezi, hogy szerfölött kitágítja Ajtony hatalmának területi hatósugarát. Ezzel egyrészt – Ajtony erejét mennyiségileg alátámasztandó – egy fél Magyarország nagyságú Ajtony „államot” alkot, másrészt – mintegy Ajtony potenciáját minőségileg demonstrálva - miután Bihart is Ajtony területéhez kapcsolta, az 1075. évi, garamszentbenedeki oklevél Biharra vonatkozó, meglepően fejlett társadalmi viszonyokat tükröző adatait Ajtony „államának” magasabb rendű struktúrájából magyarázza. E premisszákból már logikusan adódó következtetés szerint „Ajtony nem mint a reakciós erők képviselője került szembe Istvánnal, hanem mint vele egyenrangú feudális uralkodó . . .” Kristó Gyula szerint azonban – saját kutatásaira alapozva – kétségbe vonja Ajtony feudális uralkodói mivoltát.
Ajtonyt legyőzték. A fölötte aratott győzelem öröme nem lehetett sokáig mentes a gond felhőitől, – írja továbbiakban Kristó – 1030-ban István fiatal Magyarországa még sikeresen szembeszáll II. Konráddal, és csatát nyer az expanzív német feudalizmus ellen, de a következő évben a halál fiatalon elrabolta István fiát, a trón várományosát, Imre herceget. István új jelöltje Péter volt, akit a hadsereg élére állított. E jelölés felszínre hozta az addig – nyilván – a mélyben feszülő ellentéteket. Mindezekről az Imre halála utáni eseményekről hivatalos udvari historikusok, a dinasztia mindenkori uralkodó ága érdekében író és átíró magyar krónikák csupán zavaros, de korántsem határozott politikai tendencia nélküli beszámolókat őriztek meg. Ma már világos, hogy Péter jelölése időben megelőzte Vazulék megmozdulását, melyről István úgynevezett „kisebbik legendája” tartott fenn adalékokat, illetve hogy a két esemény között logikai kapcsolat van. Helytelen azonban – a szerző megítélése szerint – a végső, alapvető okot Vazul félreállításában és sértődöttségében keresni. A források – szűkszavúságuk ellenére – adnak némi betekintési lehetőséget a Vazul-probléma kulisszái mögé. Mindenekelőtt kétségtelennek tűnik, hogy Péter jelölése nem kapitális ok, hanem csak ürügy volt Vazuléknak a szembefordulásra Istvánnal. Az indíték mélyebben, Vazul pogány velleitásában keresendő. (4) S hogy Vazul István elleni merénylet-kísérlete nem csupán egyéni sérelmeiben, hanem éppen a félreállítása kapcsán felszínre törő egyéb ellentétekben leli magyarázatát, azt jól bizonyítja az, hogy négy ember szövetkezett István megölésére, azaz Vazul akciója nem egyéni. Az sem közömbös, hogy a merénylők az udvar legelőkelőbbjei. Ez a tény pedig két irányban ad lehetőséget lényeges következtetések levonására: egyrészt azt jelenti, hogy a királyi udvarnál tartózkodó Vazul akciójában a hozzá hasonló helyzetű (tehát nagy hatalmú és pogány érzelmű) előkelőkre, azaz – a feltevés szerint – a törzsi-nemzetségi arisztokráciának látszólag a király előtt behódolt, belsőleg azonban oppozícióban maradt részére támaszkodott. Olyan réteg lehetett ez, mely elkerülte a lázadó vezérek (a Géza alatt megtört törzsfők és az István által levert Koppány, Gyula, Ajtony – talán még mások) – sorát, látszólag meghajolt a hatalmában egyre növekvő István előtt, de valójában – még a királyi udvarban is – vezér maradt; az első kedvezőnek vélt pillanatban lázadó vezérré vált. Bizonyos vonatkozásban nyitott kapukat döngetünk, – folytatja a szerző –, hiszen az már fölfedett tény, hogy István apja öccsének, Mihálynak a családjában – úgy látszik – a lázadó vezérek hagyománya élt tovább. Ez vezethetett ahhoz, hogy unokafivérét, Vazult megvakíttatta és megsüketíttette, hogy így az uralkodásra képtelenné tegye.

Folytatás köv.
Jegyzetek:
(1) Hoffmann Tamás: „Régi dicsőségünk . . .” Gondolatok Bartha Antal könyvéről. Valóság, 1969. 1. sz.
(2) Kristó Gyula: Megjegyzések az ú.n. „pogánylázadások kora történetéhez.” Acta Universitatis Szegediensis de Nomante. Acta Historica. Tom. XVIII. Szeged, 1965.
(3) Kulcsár Péter: A magyar államszervezés néhány problémája, István és Ajtony harca. Acta Universitatis Szegediensis. Sectio Historica III. Szeged, 1958.
(4) Vazul kereszténységének illetve pogányságának kérdése ma is igen vitatott a magyar történeti irodalomban.

Napjaink, 122. sz. 1988.