Atilla születése

 Szőke István Atilla

 Atilla születése

 „Felfeslett az égbolt keleti varrása,
A kíváncsi Napnak nincsen maradása,
Követi szorosan bomladozó hajjal,
Mesés mellényében a gyönyörű hajnal.

 Perdül-fordul s táncol tüzes szenvedéllyel,
Aztán sugdolódzik a távozó éjjel,
Az éj ásít egyet, majd aludni tére,
Csillagokkal hintett piros fekhelyére.

 A Hold is igyekszik, hisz odatart vele,
Ősi úti céljuk, a világ túlfele,
A hajnal s a napfény, bizony onnan jöttek,
Éjjel, nappal, Hold, Nap régen összenőttek.

 Ez a világ rendje, Isten rendelése,
A nagy körforgásnak örök ölelése,
Ez a teremtésnek csábító csodája,
Az életfa égbe kapaszkodó ága.

 Ez az élő törvény, Istennek törvénye,
Élteti a földet a Nap forró fénye,
Az éjszaka csendje, évszakok váltása,
A tengerek, folyók titkos áradása.

 Minden ebből sarjad, az ősi szabályból,
Hegyek, szirtek, csúcsok nőnek ki a tájból,
Fáknak üde zöldje, ligeteknek mélye,
Öreg ösvényt rejtő sziklák meredélye…”

 A vén mesemondó itt járt meséjében,
Amikor szólítás hallatszott a szélben:
„Gyűljetek a tűzhöz, jó öreg tanítók,
Régmúltat idézők, rege szaporítók!”

 Száznyolcan a tüzet ülve körbevették,
A kört élő-fényes koszorúvá tették,
Elmélyülten nézték a vereslő máglyát,
A fölfelé nyúló fátyol-táncú fáklyát.

 Egyikük csak szólalt: „Erős álmot láttam,
Aranyhegyű nyílként szélsebesen szálltam,
Nem magamban voltam, szállt még vessző százhét,
Száznyolc aranyvessző, száznyolc szilaj szándék.

 Ej, de minden nyílhegy egy irányba szállott,
Aztán egy völgy felett nagy-nagy lánggá válott,
S lett hamar belőle szép-szikrázó kardvas,
Fölkapta egy madár, olyanforma nagy sas.

 Nem is sas volt, sólyom, kiterjesztve szárnya,
Sokakat érintett veres-ezüst árnya,
Aztán a „tartott kard” tűzzé fényesedett,
Istenemre mondom, meg is véresedett!”

 Hümmögött a szellő, ahogyan hallgatta,
Néhány öreg „jeles”, fejét csóválgatta,
Később tanakodtak, az eget figyelték,
Üzenetet kapnak, bizony megérezték.

 Lelohadt a máglya, kesernyés lett füstje,
Hej, de különös most az égbolt ezüstje.
Valami történt fent… erők egyesültek?
Elmélkedő vének halk mámorral ültek

 Nem messzire arrébb, a vezér sátrában,
Vajúdott egy asszony s énekelt magában:
„Szerelmetes Isten, érzek csudás dolgot,
Ilyen nagy erőkkel a Föld sose forgott!

 Méhemnek áldása lészen világmentő,
Érzem, hogy segíti Őt majd a Teremtő,
Tudom magzatomnak léte halhatatlan,
A Mindenség lüktet minden mozdulatban!”

 Fönn az ég ezüstjén csillag-fürtök égtek,
Édes-mézes levű dús gyümölccsé értek,
Mennyei gyümölcsök, levük szinte cseppent,
A száznyolc öregnek arca meg se rezzent.

 Mert annak a „körnek” feladatot adtak,
Ahogyan ott ültek egyre csak haladtak,
Gondolatuk útján haladtak a Térben,
Mint, ahogy az élet áramlik a vérben!

 Mentek az Időben nagy várakozással,
Látni az Egészet értő szárnyalással,
Érezni a Létet, a várt megszületést,
Gondozni okosan az éltető vetést.

 S ekkor hirtelen az égen csoda történt,
Hold mellett a Nap állt, mind a kettő önként,
Pedig éjjel volt, az álmodás ideje,
Jelet küldött, jelet, a világnak feje.

 A csillagok hamar különössé váltak,
Surrogtak, lebegtek, cikáztak és szálltak,
Aztán körbevették a két égi testet,
Az Isten már megint, de gyönyörűt festett!

 A száznyolc öregnek felpezsdült a vére,
Hangosan vert szívük egymás ütemére,
A Nap, a Hold ketten fény-nyalábot küldtek,
S közösen a körnek közepébe ültek.

 A ’hamvadt zsarátnok lángoló lett újra,
Lélek és tűz fogta egymást összebújva,
Megnyugodott az éj, rendeződött sorsa,
Széjjelszóródott az összes csillag-morzsa.

 A Nap is eltűnt az égi terítőről,
Csak a Hold mosolygott, csillagok közt- föntről.
A láng csöndesebb lett s egyszer csak elillant,
A száznyolc öregnek szeme könnyé csillant.

 Ez hát a nagy titok- fénykapu nyitása,
Az érkező lélek tisztes fogadása.
Hej, micsoda ünnep ez az érkezőnek,
A szeretet-fények itt az égig nőnek!

 A gyermek sírását ekkor meghallották,
„Mindent láttunk s értünk!”- mindnyájan vallották.
A vezér sátrából érkeztek a hangok,
Isten adott néki földi s égi rangot!

 S megjelent egy táltos, gyermek a kezébe:
„Imhol az Égi Jel, a hunok vezére!”
Fölemelte szépen a kelő Nap felé,
Hát az aranysugár rögvest átölelé.

 Egyből átölelte, a kisded nevetett.
„Világot jobbító szándéknak született,
Vonja igazságba az élő Nap heve,
Légyen”- szólt a táltos – „Atilla, a neve!”

 Öregek, száznyolcan- bólogatva ültek:
„Ég és Föld egybeért, erők egyesültek!”
Szarukürtök búgtak, tárogató rivallt,
S nem hallattak soha, ilyenképp öröm-dalt:

 „Egyszer a Nap s a Hold együtt volt az égen,
A székely majd őrzi ősi címerében,
Ősi címerében együtt mind a kettő,
Ezt a jelet küldte, onnan a Teremtő!”

 Eme történetet régen rótták fába,
Aki nem hiszi, az ne járjon utána,
De aki elhiszi, vésse a szívébe,
Győzedelmes nép a hun Atilla népe.