Dr. literáti Vágó Pál : AZ ELSIKKASZTOTT MAGYAR PAPADICSOM 2. rész

Nimród hódítása tehát az egész világtörténelem folyamatát meghatározó tett volt és így érthető, hogy emléke a Közel-Kelet minden népében tovább élt és él Irak arab népének az emlékezetében ma is, akik a történelmi Babilon közelében fekvő Borsippa város romjaiból kiemelkedő hatalmas ZIGGURAT (lépcsős) torony romját BIRS-NIMRUD-nak nevezik.

Ugyancsak NIMRUD emlékét hirdeti a mai KOSZUL melletti NIMRUD és a 2300 m magas NIMRUD TAD hegycsúcs is. Fogalmat alkothatunk magunknak az ókori emlékmű hatalmas méreteiről André Parrot: „ZIGURATS-et TOUR de BABAEL” c. műve 36. oldalán feltüntetett rajzból, amely szerint a rom adataiból rekonstruált 7 emeletes torony első emeleti alapzatának oldalhossza 82 m, és a torony teljes magassága kerek 50 m lehetett. A hét emeletnek asztrális jelentősége volt, mert minden emelet a hét égitest egyikének volt szentelve. A romrészek színeiből meg volt állapítható, miszerint az első emelet színe a Saturnust jellemző fekete, a másodiké a Vénuszt jellemző fehér, a harmadiké a Jupitert jellemző sárga, a negyediké a Merkúrt jellemző kék, az ötödiké a Marst jellemző vörös, a hatodiké a Hold tiszteletére ezüst, a hetediken emelt szentély a Nap tiszteletére arany lemezekkel borítva arany színekben ragyogott.
Még hatalmasabb méretű 92 x 92 m alapzatú volt a Babilon romjaiból kiemelkedő lépcsős torony, amelyet többen a bibliai bábel-toronnyal azonosítanak.
Számunkra, a magyarokra ennél fontosabb, hogy Nimród emlékét a finnugrista történetírók által megbízhatatlannak minősített középkori krónikáink is megőrizték. Mint ismeretes, népi emlékezetünk szerint Nimród két fia, Hunor és Magor messze földön vadászva egy fehér csodaszarvast vett űzőbe, amely őket a Meotisz őserdejébe csalta és ott eltűnt szemük elől. A tanácstalan vadászok egy tisztáson az alán rokonnép királyának két csodaszép fürdő lányára bukkantak, akiket ősi leányrablás szokása szerint nőül vettek. E kettős frigyből született a hunok és magyarok két testvérnépe.
Ez a szép monda allegorikus formában igazolja, hogy szumir származásunk a honfoglalást követő első századokban, a krónikák keltekor még világosan élt népünk emlékezetében. Azonban ami eredetien magyar volt, annak az idegen szellemben nevelt történészeink nem adták meg a tudomány rangját megillető elismerést. Ezt „pogány”-nak minősítették, ami egyszersmind „műveletlent” is jelentett. Talán inkább hiszik el, ha a fent említett Calmet: „Commentari in Genesim” c. könyve II. kötetére hivatkozom, aki megállapítja, hogy a Tigris és Eufrátes folyók forrásánál fekvő HUNOR város az ott fekvő, a görögök által COLHIS-nak nevezett várossal azonos, az EVILÁTH földjén fekszik, amely föld HUNOR és MAGOR szülőföldje. Hogy e szülőföld meghatározásában még pontosabb legyek, hivatkozom arra, hogy a név-adományozásban nagylelkű görögök által Eufrátesnek nevezett folyó – ezt a nevet Esdra is átvette – eredeti szumir nevén BARANA (!) volt, amelynek emlékéből honfoglaló őseink jellegzetes mássalhangzó lágyítással BARANYA-t csináltak.
A Nimród által meghódított mezopotámiai síkság volt a szumir kultúra tulajdonképpeni szülőföldje. Ezt a tényt a feltárt leletek óriási tömege igazolja. Ennek a kultúrának elválaszthatatlan jellemzője minden városban lépcsős torony – helyesebben lépcsős piramis volt, a régészek eddig 25 kiemelkedő tornyot fedeztek fel – ugyannyira, hogy mindenütt, ahol a régészet ilyen lépcsős-torony emlékét tárta fel, biztosan állíthatjuk, hogy azon a helyen szumir eredetű, vallásos kultusznak hódoltak.
De honnan ered ez a kultusz?
Sok adat mutat arra, hogy a szumirok hegyvidéki őshazájukban, SZUBARTU-ban vallásos szertartásaikat hegytetőkön végezték. Később hivatkozom a megváltónak a szamarai asszonnyal a város melletti kútnál folytatott párbeszédére, amely alkalommal az asszony azt mondja: „A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak: és ti azt mondjátok, hogy a Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell” (János ev. 4-20). De a legmeggyőzőbb indoklása a lépcsős-tornyok emelésének a szumir közélet mélységes valláserkölcsös természetében rejlik, amelyben úgy a mindennapi élet minden gyakorlati ténykedése, mint a vallásos szertartások rendje a csillagos égboltozatnak a Teremtés örök törvényeit hirdető kozmikus rendjéhez igazodott. A szumir hitvallásnak lényege KITA ANTA DIM „miként a mennyeken, azonképpen a földön is” eszmében foglalható össze. Eszerint a mindenható AN (Éganya) a csillagok járását meghatározta, leszállt a Földre, isteni hatalmat adva földi helytartójának, a nemzet uralkodójának, hogy alattvalóinak az életét a csillagok járásának az üteméhez igazítsa. Az uralkodót, a PATESI-t, aki egy személyben volt a nemzet királya és főpapja, a szumirok a földi életben nem tekintették Istennek – ellentétben a szemita tirannusokkal és Róma császárával – ő mint Isten felhatalmazottja végezte uralkodói feladatát, de halála után, mint Isten lépett be a szumir pantheonba, akinek a lelke valamely csillagképben foglalta el örök otthonát. NIMRUD, akinek a nevét B. Jós a szumir NIMRU-ból, a „hatalmas párduc”-ból származtatja, kinek lelke halála után, aki hatalmas vadász vala az Úr előtt, a keletiek hite szerint az Orion csillagképben foglal helyet, amely tényleg a „vadász” képét mutatja. Csak halála után kapta a magyarnak megfelelő „d” helyhatározót, ami magyarul „a vadász csillagban levőt” jelenti.
De az a tény, hogy NIMRUD neve a szumir párducból keletkezett, magyarázza meg egyúttal, hogy miért kedvelték a keletiek a párducbőrt fegyvereik, harci készültségük díszéül. Ismerünk szumir domborművet, amelyen a rohamot vezénylő király hadiszekere párducbőrrel van díszítve, de innen származik őseink díszöltönyének „kacagánya”, a válra-vetett párduc-bőr is.
A III. Béla királyunk idejében épült esztergomi romkápolna feltárásakor Zsolnay László és Lettrich Edit régészek megállapították, hogy a kápolna falfestményei többrétegűek. A legkorábbi rétegben, a szentélyt övező falakon két oroszlán alakja helyezkedett el. Nevezettek az oroszlános freskókkal nem tudtak sokat kezdeni. B. Jós Ferenc azonban a közölt lelet felülvizsgálatakor a szumir-magyar rokonság bizonyítása tekintetében azt a perdöntő felfedezést tette, hogy ezek az ábrák azonosak az uralkodó hatalmát kifejező azzal a babiloni táblával, amelynek az eredetijét a British Múzeum 86.378 szám alatt őrzi. 13
Az oroszlán jellegzetes, félre nem ismerhető ábrázolásban, jobb mellső lábát emeli, jobb hátsó combján rozetta látható, farka a sörényből indul ki és ostorszerűen végződik, oldalán pedig négy ékjel látható: „Ezek mind olyan elemek – írja B. Jós Ferenc – melyek kizárólag Szumiriából erednek és egyedül a szumir ékírással írt táblákon örökítettek meg . . . Kétségtelen, hogy az oroszlános festmények a kápolna építésekor kerültek a szentély falaira, tehát III. Béla uralkodása alatti ősi uralkodói szimbólumnak tekinthetők, mely az Árpádház uralkodói jelvényét mutatja be. Ugyanezt az oroszlános ábrázolást fedezhetjük fel a IX. századból származó fejedelmi jogar kristálygömbjének három oldalán is”. Miután az uralkodó kétségtelen jelvénye a jogar és ezen is a jobb lábát emelő oroszlán, vagyis az esztergomi ÁRPÁD- címer királyi állata látható, semmi kétségünk nem lehet arra vonatkozóan, hogy ez valóban az uralkodás szimbóluma . . . Ezek is kétségtelen világosságot derítenek az Árpádház származására. Bebizonyosodik, hogy élt bennük a szumir őshaza minden öröksége és vonatkozása. Ugyanis az esztergomi oroszlános címer nem más, mint a szumir uralkodók királyi szimbóluma s így az a tény, hogy ezt az Árpádok használták, származástudatukat fényesen bizonyítja. Tegyük hozzá, hogy ez a tudat élt bennük mindaddig, ameddig ezt a címert István király német hittérítőinek befolyására át nem festették és vele együtt származástudatunk minden tényét tűzzel-vassal nem irtották.
Az esztergomi oroszlán szumir eredetének legsúlyosabb bizonyítéka az oroszlán jobb hátsó combján látható rozetta, amely a legtökéletesebb formában a megtermékenyített nőnemű pálmavirág kelyhét ábrázolja, miképp ezt Jose Pijoan Summa Artis pompás könyvének II. köt. 345. oldalán kifejti.
B. Jós Ferenc ehhez az ábrához annyira érdekes magyarázatot fűz, hogy nem tekinthetek el annak szószerinti idézésétől: „Mezopotámiában csak két fa létezett, a törpefenyő és a datolyapálma. Miután a pálmát öntözni kellett és a terület vízszegény, a szumirok sok nőnemű pálmát ültettek, amely a datolya gyümölcsöt termi és csak egynéhány hímneműt, melynek hímpora a gyümölcs-virág megtermékenyítéséhez szükséges. Virágzáskor aztán a hímnemű fák virágzó fürtjeit lenyesték és odakötözték a nőnemű fákhoz – miképpen Herodotos leírja – és így hímporral mesterségesen megtermékenyítették a nőnemű fák virágait. A nőnemű pálmák virágának mesterséges megtermékenyítése a szumirok nagy felfedezéseként van a történelemben megörökítve. A szumir mithológia szerint őket a „meggondolatlan EA Isten” tanította meg, aki az istenek tudományát a halandókkal közölte. (Ugyanez az „indiszkrét” EA figyelmeztette UTNAPISTIN-t, a szumir özönvíz bárkását a vész közeledtére.) A megtermékenyítés nagy munkáját eleinte csak EA és az égiek végezték el, azután – EA felfedezte a titkot – és így a „földi halandók” képesítve lettek az égiek egyik hivatásának teljesítésére. A földieknél azonban a király elsőrangú kötelessége volt – EA-t helyettesítve – a megtermékenyítésről gondoskodni, hiszen a nép élete függött ettől . . . Így a megtermékenyítés aktusa vallási rítus lett – ahol a templom-szentély oltárának arany pálmafáját a vallási szertartás keretében a király szentelte meg, míg odakint a földeken a nép valóban elvégezte a hímporral történő mesterséges megtermékenyítés mezőgazdasági feladatát.
De miután a datolya-pálma Magyarországon nem terem meg, nyilvánvaló, hogy annak virágát, az oroszlánon feltüntetett rozettát, amely az őshit korában lényeges szerepet játszott az ősi szertartásban, őseink a Kalami-Káldeai őshazából hozták magukkal.
„EA kötelessége itt a földön az uralkodóra hárult, aki nemcsak EA földi hatalmát vette át, hanem a szumir pantheonban levő rangját is. Ugyanis a szumir pantheonban az egyes ékjel az „egyetlen Isten”, az EU ISTENU jelzője. Második: BABBAR (bíbor) vagy más néven „SAMAS” vagy NAB (P) jele két ék. Harmadik: a Hold babiloni neve SIN, régebben NANNAR, jele három ék. Negyedik EA a Föld és az édes vizek Istene. Jele négy ék, éppen úgy, mint ez az Árpád címer oroszlánján látható.”
„Sir Leonard Wooley, az UR-i királysírok titkainak felfedezője megállapította, hogy a szumirok legfontosabb ünnepe a földi termények, az álaltok és az emberek termékenységének a biztosítását szolgálta, ahol az Uralkodó az Isten szerepében mutatkozik be.
A babiloni asztrológia a VIRGINS-t, a Szűz csillagképét az Oroszlán hátsó lába tartozékának tekintette. A babiloni táblákon rengeteg feljegyzés van a Vénusznak – az ÉG KIRÁLYNŐJÉNEK – az Oroszlán és a Szűz csillagképbe való érkezéséről. A Vénusz e helyzetét a babiloni asztrológia szerint egy szerencsés periódusnak, jó termés jelének tekintették. A már említett British Múzeumban őrzött tábla szövege Vénusznak az EU csillagképbe való jutását a SARPANITUM megszentelésének nevezi. Vagyis a Sarpantium csillagát, az oroszlán combján levő Virginist beragyogja a nálánál erősebb Vénusz. Ez az időpont a tavasz kezdetén van, melyen az uralkodó a templom szentélyében jelképesen megtermékenyítette a pálmavirágot. Ezzel vezette be az uralkodó a tavasz ünnepét.
Az élet visszatérését jelképező újesztendőnek ezt az ünnepét zene és tánc kíséri. Közben az utcákig terjedő mozgalmas tivornya kezdődik, egy ősi álarcos karnevál, szünetel a munka, állatbőrökkel és állati álarcokkal leplezett zenészek, mint mű-oroszlánok, medvék, rókák vonulnak fel, amint a pecséthengerek ábrázolják, hogy ezzel is hódolatukat fejezzék ki TAMUZ és ISTAR nászának, akiket a hellén mitológia Dionisos és Afrodité alakjaival helyettesített. 14
Ennek a mítosznak az emlékét tükrözi vissza az esztergomi Árpád címer, amelynek oroszlánja az uralkodó hivatásának és kötelességének égből nyert üzenete.

* * * * * * * * * *

Minthogy a szumir hitvallás szerint az államfő az Isten nevében rendelkezett, akinek legfőbb tisztje volt a nép életét a termékenység által biztosítani, amidőn a tavasz ünnepén a csillagok állásának megfelelő időpontban adta ki a parancsot a datolya-pálmák mesterséges megtermékenyítésére, az ős-szumir társadalom kozmikus törvényeken nyugvó teokratikus állam volt, amelynek minden polgára feladatát egy isteni rendelésben megnyugvó önkéntes rendben végezte. Úgy látszik, hogy ez a társadalom boldog volt, de miként mi is akkor ébredünk boldogságunk tudatára, amidőn az már elveszett, e boldog rend emléke is évezredekig élt az utókor nosztalgiájában, az „Elveszett paradicsom” emlékében tovább. Amint Ovidius is megénekli a korszakokról írt gyönyörű költeményében:
„Area prima sat est
Aestas, que vindice nullo
Sponte sua, sine lege
Fidem, rectum que colebat . . .”
(Aranyos volt az első kor
amely minden kényszer nélkül
önként, törvény nélkül
volt hű és igazságos.)

Mivelhogy a Szumir közélet a csillagok járásához igazodott, érthető, hogy Dél-Mezopotámia, helyesebben KALAM meghódítása és URUK, UR, LAGAS (Lugos), KIS, NIPPUR városainak Nimrud által történt megalapítása után hiányát érezték a magaslatoknak, részben, hogy azokon csillagászati megfigyeléseket végezzenek, részben, hogy azok legfelső emeletére helyezett szentélyben vallásos szertartásaikat elvégezzék. A görög és római történetírók feljegyzései szerint e lépcsős gúlák gyakorlati célja a csillagászat volt, amint pl. Diodorus Siculus határozottan állítja, hogy ezek a lépcsős gúlák tekintélyes magasságúak voltak és csillagászati megfigyelés céljait is szolgálták.
Így tehát e lépcsős tornyok nélkülözhetetlen velejárói voltak a szumir eredetű vallásos gyakorlatnak és az a tény, hogy Babilonnak ugyanúgy, mint Asszíria minden városának meg volt a maga ZIGGURÁT-ja, eredeti szumir nevén E-TE-ME-EN-AN-KI = épülete menny és földnek (KI = Föld), egyúttal az ország mitikus elnevezése mutatja, hogy szumir vallásos kultusz egész Mezopotámiát meghódította, de amint ki fogjuk mutatni, meghódította Galileát, a Megváltó szülőföldjét is.
Hogy e lépcsős tornyok építése szumir eredetű, ez cáfolhatatlanul derül ki KIS romjaiban, a legelső PATESI korából ( Kr.e. kb. 3500) talált pecséthengerről, amely egy lépcső-torony építését ábrázolja. Ennek a domborműnek képét André Parrot Asszirológia könyve II. táblájának „b” ábráján ismerteti. E dombormű bal oldalán királyi díszben egy alak ül, előtte egy munkás egy feltehetően habarccsal telt vödröt emel, további kettő vödörrel a fején az épülő torony felé halad és a negyedik vödör tartalmát a toronyra önti, míg a torony ellenkező oldalán egy pallér-féle alak a munkát vezényli. E kép jelképesen és naivan jelképezi az építkezést (melynek emberi alakjai a torony magasságának felelnek meg), amely nyilván a baloldalon ülő nagyúr parancsára történik. Módfelett érdekes, hogy a torony csúcsa feletti vízszintes vonal az „égi óceánt” jelképezi, amelyen az égi hajós evezős bárkája úszik, aki nyilván ki akar kötni a torony csúcsán, hogy a termékenyítő esőt a földre öntözze. Véleményem szerint e jelképes ábrázolása szumir őshaza emlékezetéből fakad, ahol a hegytetőn áldozó ősök megfigyelhették, hogyan borítja az „égi óceán” fellegeivel a hegytetőt, hogy termékenyítő esőjével az Ég áldását hozza a Földre.
A leghíresebb lépcsőtornyok között érdemes megemlítenünk URUK, EN-LIL szent városának ZIGGURÁT-ját, amelynek templomaljából nem kevesebb, mint 100 ezer ékírott tábla került elő. Ez a város Szumir Vatikánja volt és tekintélyével a döntőbíró szerepé töltötte be az egyes városállamok közt felmerült vitákban.
Minthogy a ZIGGURÁT-ok a szumir vallás tanúinak tekinthetők, ezek elterjedése tűzi ki a szumir kultusz elterjedésének határait a Földközi tengertől Iránig. Ez a vallás átlépte a Zagros hegységet, amint ezt ELAM fővárosának, SUSA-nak romjaiból kiemelkedő, aránylag jó karban levő ZIGGURÁT-ja mutatja.
De ha ezeknek a lépcsős tornyoknak az építését egy síkvidékre költözött, előzetesen hegyhátakon végzett vallásos kultusz folytatása ösztönözte – mint erre más őstörténészek is utalnak – akkor a közép-amerikai lépcsős tornyok, amelyek elrendezésükben és stílusukban – a torony főmetszetében a toronycsúcson elhelyezett szentélyhez vezető lépcsőikkel – szakasztott másai a UR-NAMMU tornyának – nem Közép-Amerikában születtek, ahol a mezopotámiai tornyok születésének a feltételei hiányoztak. Ezek tehát a szumir kultúra bámulatos méretű hatáskörének eredményei, és arra vallanak, hogy a szumir emigránsok eljutottak Amerika földjére is, és ez ellentmond a magyarság amerikai őshazájáról szóló elméleteknek.
Ha ezekről többet mondani nem tudunk, ez ismét az aranyvadász európai kulturbarbarizmusnak az eredménye, amely az ő buta, egocentrikusküldetésének türelmetlenségével egy virágzó őskultúrát pusztított el, annak felbecsülhetetlen feljegyzéseivel együtt.

* * * * * * * * * *

Mint említettük – ez a vallás terjedt el a Megváltó szülőföldjén, Galileában is, amelynek zsidó elnevezése GALIL HA GOYIM – vagyis idegenek földje. Ezt a tényt állapíthatjuk meg a Bibliának „Királyok könyvé”-nek II. könyv, 17-ik részéből.
A 17-ik rész 6. verse beszámol arról, hogy Salmanaszar 3 évi ostrom után bevette SZAMARIA városát, aztán elhurcolta Izrael fiai és ezeket a GÓZÁN folyó mellett, valamikor a Médek városaiban telepítette le. A próféta szerint ez természetesen azért történt, mert a 9. vers szerint Izrael fiai olyan dolgokat cselekedtek, amelyek ellenére voltak az Úrnak (a zsidó hitnek), és magaslatokat építettek maguknak városaikban, sőt a 10. vers szerint faragott képeket emeltek minden magas halmon és minden zöld fa alatt (akárcsak a honfoglaló őseink) és e szertartásos helyeken – nyilván a magaslatokon, a 16. vers szerint meghajlottak „az ég minden seregei” – értsd a csillagok előtt. A 18. vers szerint az Úr megharagvék Izraelre: „elveté őt színe elől, és semmi, semmi nem maradt meg, hanem csak Juda nemzetsége egyedül.”
Szalmanaszar nemcsak hogy szétszórta Izrael – Palesztina északi részének – népét az óriási asszír birodalomban, hanem még az elhurcoltak helyére a 24. vers szerint más népet is telepített. A fajtörténelem-tudomány megalapítója, Houston Chamberlain „A 19-ik század alapjairól” írott művében annak bizonyításánál, hogy Krisztus nem lehet zsidó, mert egész Galilea sem volt az, eljutott a Biblia idézett szakaszáig. Annál a kérdésnél, hogy miféle nép lehetett ez az újonnan odatelepített és mindenféle nemzetiségű lehetett maga Krisztus, hirtelen abbahagyja a Biblia olvasását, mert abból sehogy sem akar kiderülni az, amit germán szíve óhajtott, hogy Krisztus nem lehetett más, mint árja, sőt nordikus, legrosszabb esetben görög, mert a nagy művészek is kékszeműnek és szőkének festették Krisztust.
Abban teljesen igaz van Chamberlainnek, hogy Krisztus semmi esetre sem lehetett zsidó, de minthogy ez a lakosságcsere az asszír uralom idejében történt, a legkevésbé sem valószínű, hogy az asszírok a palesztinai száműzetésbe a saját uralkodó népüket küldték volna, de még kevésbé valószínű, hogy a palesztinai telepítéscéljából Európába rándultak volna ki görög vagy germán telepesekre vadászni. Hogy miféle népség volt az, amelyet IV. Salmanaszar Galileába telepített, a derék Chamberlainnek csupán tovább kellett volna olvasnia a 24. verset, megtudhatta volna, hogy a győztes kényúr „Babilóniából, Kutából, Avából, Hámátból telepítette ezeket és beszállítá őket „Szamara városaiban az Izrael fiai helyett, akik birtokukba vették Szamaria tartományát és annak városaiban laktak.” A Biblia félreérthetetlen tanúvallomása szerint az új telepesek KUTIAK, a legyőzött szumir népből származó pásztorok és földművelők voltak.
Ez a lakosságcsere az ó-kori közlekedési viszonyok mellett huzamosabb ideig tarthatott, ami alatt az elhagyott vidéken a 25. vers szerint elszaporodtak az oroszlánok, amelyek „többet megöltek az új telepesek közül.” Ezek ezt a csapást annak tulajdonították, hogy nem ismerték az Isten helyi tiszteletének a módját. Ez is nagyon érthető volt a részükről, hiszen Mezopotámia, főként az ősi Szumir városállamokból állt – akárcsak Hellas – ahol minden városnak megvolt a maga Istene. Ezen nincs sajnálni való, hiszen manapság is hosszú listára nyúlnék azon keresztény városok felsorolása, amelyek mindegyikének megvan a maga külön védőszentje. Ezért követeket küldtek Asszíria királyához, mondván „a pogányok, akiket ide hoztál . . . nem tudják e föld Istene tiszteletének a módját . . . azért parancsola Asszíria királya” – 26- ver szerint „mondván”: „Vigyetek oda egyet a papok közül, akiket onnét elhoztatok . . . és tanítsa meg őket ama föld Istene tiszteletének módjára.”
A Biblia tehát lekötelező nyíltsággal magyarázza meg, hogyan lettek Szamária, helyesebben Galilea lakói zsidó hitűek, noha vérségileg épp oly kevés közük volt a zsidósághoz, mint a moszlimhitű bosnyákoknak az arabokhoz. Mindamellett a Biblia idézett fejezete telve van szemrehányásokkal, hogy tisztelik ugyan a zsidók Urát, de – a 29. vers szerint – azért mindenik nép külön isteneket csinált magának és behelyezték azokat a magaslatok házaiba, amelyeket a szamaritánusok építettek . . . Így tisztelték az Urat és szolgálták az ő isteneiket is, ama népek szokása szerint, akik közül elhozták volt őket (33. vers) . . így cselekedtek az ő fiai és unokáik is, amint az ő eleik cselekedtek a mai napig. A Megváltó idézett párbeszéde a szamarai asszonnyal igazolja, hogy Galilea népe mind a Megváltó koráig is a szumir vallásnak hódolt.

* * * * * * * * * *

Hogy a szumir nép KALAM politikai összeomlásával korántsem tűnt el, hanem északi irányban elvonult, ezt nemcsak a babiloni kétnyelvű korszak bizonyítja, de még inkább az a tény, hogy a szumir nép jelentékeny része – talán többsége – már eleve elutasította azt a gondolatot, hogy a szemiták politikai szolgálatába álljon. Babilont elkerülve a kis és nagy ZAB folyók közötti termékeny síkságon telepedett meg Babilontól északnyugatra (lásd a térképet, 28. old.) és itt életformát cserélt. Lóra ült és az eredeti földmíves paraszt-népből átalakult lovas-katonává és megalapította ASSZUR – assza – urat, lóvárost jelent, lévén assza a lónak szabír és ősmagyar elnevezése. A LÓ szó, az onogur törzsekkel kötött vérszerződés után az onogurból került a magyarba.
Padányi a „Dentumagyaria” zseniális fejezetében: „Az új történelmi faktor a ló” – írja le mesteri kézzel ennek a „KASSZU” néven feljegyzett társadalomnak történelemformáló szerepét a Közel-Keleten. Ők voltak a harci szekér kezelésének és gyártásának a specialistái: Kezdetben ők szállították a győztes babiloniaknak a harci szekereket, ők állították az ezek vezetésében gyakorolt legénységet, de megerősödve GANDÁS uralkodójuk megdönti Hamurabi dinasztiáját és ettől kezdve kerek 600 éven át KASSZU uralkodók kormányozzák Babilont.
Az uralkodócsalád azonban Babilon szemita környezetében érzelmileg elszakad népétől – ezt a folyamatot jól ismerjük a budai Várpalota bridge party-jaiból – aminek következménye az lett, hogy a Babilon katonai bázisát képező kasszu nép elszakad Babilontól és megalapítja az asszír nagyhatalmat.
A kasszuk kiválását Babilon szemita elemei palotaforradalomra használják fel, akik az utolsó kasszu uralkodót letaszítják trónjáról és helyére szemita dinasztiát ültetnek. „Az új szemita vezetésű Babilónia szuverenitása azonban csak néhány évtizedekig tart” – írja Padányi. „Az asszírok megszállják Bábelt, elkergetik a szemita uralkodót s ezzel az egykori hűbér-úr 1001-ben volt vazallusának, Asszíriának vazallusává süllyed.”
A babiloni szemita palotaforradalom adja meg a babiloni maradék káld népelemnek a lökést tömeges elvándorlásaikra, mágusaik vezetésével SZUBARTU-ba a VAN és az URIMA tavak mellé, ahonnét majd a káld-szittya-méd hármasszövetség diadala, az elszemitásodott NINIVE lerombolása után Kr.e. 612-ben térnek vissza Babilóniába, az új babiloni reneszánsz megalapítása céljából.
Nem lehet célom, hogy belekontárkodjam Padányi mesterművébe, aki ragyogó logikával írja le azt az útvonalat, amelyet SZABIR őseink az asszír-babiloni hatalmak mérkőzésének hatása alatt követtek, amelynek folyamán őshazájukban, az Araxes menti SZUBARTU-ba tömörültek. Az alábbiakban csupán Padányi kiegészítésére szorítkozom, nevezetesen azon nyomok feltárására, amelyet ősi rokonaink a Palesztinán át Egyiptomba vezető mellékhadszíntéren hagytak hátra.
Azon eseményekkel egy időben, amelyek a Kasszuk által KUR-TEN-IZ-nek nevezett katonai hatalom kialakulásakor történtek, a szumirok eredeti települési helye az Araxes menti Szubartu hatalmas skita (szittya) birodalmi központtá alakul, amely hatalmát északi irányban a Kaukázuson túli szarmata síkságon a TANAIS (Don)-ig, sőt átmenetileg a Thráciáig is kiterjeszti, a Kaukázus déli oldalán pedig a Homeros által Pelazginának nevezett Palesztinán át Kr.e. 1675-ben Egyiptomba nyomul. Hogy miféle nép volt ez az egyiptomi hieroglifek által hyksosoknak nevezett hódító hatalom, erről az alább felsorolandó városnevek tanúskodnak: Padányi mutatja ki a Dentumagyaria 188. oldalán, hogy a görög-római történészek által a „skytha” gyűjtőfogalommal megjelölt népek ős-szumir származék és öt rokon családba oszthatók. Ezek: dáh, hun, avar, úz és szabírok.
Lukácsy Kristóf: „A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei” c. könyvében örmény, arab és perzsa kútfőkre hivatkozva igazolja, hogy a skyták, sakák, kusok: hunok voltak. A magyarok e hun-népek egyike és a skyta népek egy nyelvet beszélő népcsalád volt.
Martin Gemoll őstörténész és bibliakutató 11 „Izraeliták és hikszoszok” című művében a KOS-iakat a Kaldeaiakkal – vagyis a szumirokkal – azonosítja és arra utal, hogy a káldiak ősidők előtt a Kaukázusról vándoroltak Mezopotámiába. Gemoll következtetését a bibliai hagyományokra építi, amely szerint Noé fiainak elterjedése az ARARÁT-ból indult ki, de miután az ARARÁT, illetőleg a Kaukázus és Mezopotámia közötti térségben a káldiak jelenlétét még több, mint egy évezred múltán is igazolta XENOPHON, aki a görög-perzsa hadjárat idején a görög haderőt követve ezekkel beszélt és ezekről, mint vitéz hegyi népről emlékezik meg, akiket a hatalmas Cyrus sem volt képes uralma alá hajtani, kétségtelen, hogy a bibliában említett káldiak a Xenophon által említettek ősei voltak.
Gemoll a további okoskodását a bibliai ARPAKSAD név boncolgatására alapítja, aki a Genezis 10. része, 10. verse szerint két évvel a vízözön után született. E név értelmezésében a bibliakutatók eddig nem tudtak megegyezni – írja Gemoll. Flavius Josefus zsidó történész Ant.I.6, 4, alatt ARPAKSAD-nak tulajdonítja a Káldi birodalom megalapítását, akik szerinte eredetileg arpaksadiaknak neveztettek. Ez az állítólagos káld birodalom nem lehetett messze Armeniától – írja. Gemoll – és ezért kézenfekvő lenne ezt az országot a Ptolemeus (VI.1,2) által említett örmény ALBAK-al azonosítani. Ez jól illenék ARPAKSAD-ra, mert ugyanott volt URARTU az örmény káldok földje. Az ARPAKSAD szót többen az ARPAH és a héber KESED szó összevonásából származtatják, amely héber szónak az arab URFAT a szinonimája, amely határvidéket, településhelyet jelent és így ez a vitatott biblikus szó a káldiak földjét jelentené.
Gemoll magában helyes következtetése ismét jellemző példája annak, hogy káld-szumir vonatkozású feljegyzéseket nem lehet a magyar nyelv ismerete nélkül helyesen értelmezni. A bibliai SAD nyilvánvalóan a magyar SÁG-nak felel meg és ez mint ilyen, tényleg egy néptörzs települési helyét jelenti, mert éppen úgy, mint ahogy beszélünk JÁSZ-SÁG-ról, KUN-SÁG-ról, mint a jászok és a kunok szállásföldjéről, ez a bibliai szó nem jelenthet mást, mint ÁRPÁD-SÁG-ot, vagyis Árpád népének szállásföldjét, amelyet Gemoll kiterjeszt egész Mezopotámiára.
Gemoll hivatkozik Diodorus II-re, aki szerint a skyták eredetileg az ARAXES mentén laktak – akikről fentebb állapítottuk meg, hogy szumirok voltak – birodalmukat a Kaukázustól északra a Donig és ideiglenesen Thrákiáig, a Kaukázustól délre, egészen a Nílusig terjesztették ki és Asszíriát adófizetésre kötelezték. Pompejus Trogus pedig feljegyzi, hogy miután VEZOSIS fáraó hadat indított a skyták ellen, ezek az egyiptomiakra megsemmisítő vereséget mértek és ezeket a Nílus mocsaráig üldözték. Gemoll ezek után több súlyos érvet sorol fel annak bizonyítására, hogy az egyiptomi hieroglifeken hyksosnak nevezett nép a szittya (skyta) volt.
Hogy ez a nép magát KOS-inak tartotta, már elnevezéséből is következik. Neve – írja Szöllösy – Pálfi Károlyt idézve a róluk megemlékező szemiták nyelvi törvénye szerint alakult át „hikszosszá”. Az egyiptomiak a kosiak jelzésére a „hikos” szót használták, amely úgy jött létre, hogy a „kos” szó elé odaillesztették a szemita „ha” névelőt, utána pedig az árja „s” többes ragot illesztették és az így alkotott hakosis szavat „hikszosz”-ra fordították.
Hogy a hikszoszok tényleg kosiak voltak, ezt több Nílus-menti helynév bizonyítja. Ilyen KUS helységnév, amelyet Apollopolisra görögösítettek. Ilyen maga a KUSH tartomány. Dr. Kósa Barna több Nílus-menti magyar nevet sorol fel, aminők: MATAR város, ma KAIRO, MAGHARA, MATARTA, MAZARA, MADAR, ARPAN, ADDA, BASO, BOKORY, BALASSA, KATA, KASHAB( Kaszab) MAADI, TUR, TABARI (Tábori) stb.
Nem kevésbé érdekes Gemollnak a bibliai Exodus – vagyis a zsidók egyiptomi tartózkodásának a magyarázatára vonatkozó szakasza. Gemoll szerint a zsidók egyiptomi tartózkodása szorosan összefüggött a hikszoszok uralmával és tekintettel arra, hogy ezt az időszakot több őstörténész egybehangzóan az 1675-1500 időszakra helyezi, ez az időszak jól egyezik azzal a korszakkal, amelyet az ószövetségi hagyományok adnak meg a zsidók egyiptomi tartózkodásának időszakául. Gemoll szerint a turáni lovasok nyomába és ezek védelme alatt léptek Egyiptom földjére, de miután az egyiptomi hieroglifek semmit sem tudnak az egyiptomi szolgasorsa jutott zsidó népről, az ő Egyiptomban viselt dolgaikat más adat híján az ő ó-szövetségi önvallomásaikból állapíthatjuk meg.
MANETHO (Kr.e. 280) egyiptomi paptörténész szerint pedig a visszavonuló skyták egy része az asszíroktól való félelmükben RETENU-ban, vagyis Palesztinában maradt.
Csobánczi Elemér gazdag forrásmunka-gyűjteményében jegyzi fel, hogy Palesztinának az egyiptomi új (hikszosz) királyság felirataiban megőrzött régi neve – RÉTENU, amely olyan területet jelez, ahol rétek, legelő vannak ( Immanuel Velikovsky, Ages in Chaos 171. old, ahol Breasted Records, Vol. II. sec. 451-re hivatkozott). Ehhez a szóhoz hasonló – írja Csobánczi – a TEHENU is, amely Egyiptom deltavidékének volt az ősi neve, mivel azon a területen hatalmas tehén-legelők terültek el. Menes egyiptomi fáraó uralkodása idején Tehenu földjén félmillió szarvasmarha legelt.
E történeti kútfők adják a magyarázatát annak, hogyan lehetséges, hogy a régészet Palesztina ősföldjén zsidó nevek helyett a Concise Bible Dictionary-ban (Cambridge University Press) felsorolt következő városneveket találja, amelyek eredeti helyesírással felsorolt neveinek magyar hangtani megfelelőjét zárójelben tünteti fel: MADAI (Mádai) , RÉTH, MAARAI (Márai), SHABA (Csaba), SHERES (Seres, vagy Szeres), SERED (Seréd), UZ, ZILAH, HALOM, ÁRPÁD, ARVAD (Árvád), ARAD, BARA, BORSA, KALA (Kálla), GEREB (Geréb), IGAL, KISH (Kis), TÁBOR (Tábor hegy), KISHON (Kishon), KISMARÓT (Kismarót), SHÉCHEN(Szécsény) stb.
Rev. A. H. Sayce az asszirológia oxfordi tanára ezen módfelett elcsodálkozik – anélkül, hogy e csodálatos tény magyarázatát a magyar nyelv ismerete híján megadhatná (The Egypt of Hebrews and Herodotus) könyvének 110. oldalán: „The traveller in the country district of Judah looks in vain for traces Jewish race”. (A Juda tartományban utazó hiába keresi a zsidó faj nyomait.) lásd A Nap Fiai 1967. márc. számát). Ezeket egészíti ki Georg Adam Smith: Jerusalem tye Topography, Economics and History from the Erlies Times to A.D. 70. (Hodder and Stoughton London, MCM –VII-ben megjelent könyve 262-265. oldalán azzal, hogy „Jeruzsálem nevének korábbi arab alakja AURISHALMU volt.” Ehhez Csobánczi a következő magyarázatot fűzi: „Amikor Kr.e. 1580 körül a lovasokat (hikszoszokat) Egyiptomból kiszorították RÉTENU területére, ott egy új fővárost alapítottak. Az új fővárosukat a régi elhagyott emlékére AVARHALMA-nak nevezték. A fenti angol kútfő által megadott AURISHALMU az eredeti névnek eltorzított arab alakja, amelyből világosan felismerhető a régi, eredeti név, amely AVAR = AURIS és HALMU = HALMA szónak felel meg . . . A régi görög történetírók névadományozó nagylelkűségükben minden idegen nevet eltorzítottak, vagyis elgörögösítettek, a régi hikszosz főváros nevéből AVAR-IS-t csináltak. Több történész pedig a görög V-ből U-t csinált, és így keletkezett a torz AVARIS-ból a még torzabb AURIS. A lovasok második fővárosa azonban nem az eredeti AVARHALOM nevét őrizte meg, hanem a fővárost védő erődítmény SOLYMA nevét. Immanuel Velikovsky említett könyve 5. oldalán közöltek szerint: „Manetho emlékezik meg arról, hogy Jeruzsálemet az Egyiptomból kiűzött hikszoszok alapították és városukat, mint feltehetjük, az uralkodó dinasztia totemjének, a sólyomnak tiszteletére SOLYMA-nak nevezték. Miután a városban egy gyönyörű Naptemplom is állott – amelyet később Salamon, a zsidók híres királya Kr.e. 1012-ben átépített - a görögök e szent-nek tartott város neve elé a HIERO, szentet jelentő előnevet írták. Így keletkezett a HIEROSOLYMA, meg a keresztes háborúk alatt is jelszóként használt név: Hierosolyma est perdita, a keresztesek zászlaira írt HEP. E városnév alakult át a ma is használatos Jeruzsálemmé.
Kétségtelen, hogy a felsorolt magyaros nevű városok alapítása a hikszoszok, nevezzük lovasok, egyiptomi uralmának idejére esik és tekintettel arra, hogy a lovasoknak egyiptomi uralma a fenti adatok szerint kerek száz esztendőre, más források szerint lényegesen hosszabb ideig tartott, teljesen érthető, ha Dr. Baráth Tibor számos árja nyelvész által meg nem fejtett hieroglifet a magyar nyelv ismeretével volt képes leolvasni. Vizsgálatainak eredményét nagy érdeklődéssel várjuk.

(A Nap Fiai, 1968. jan.-febr.)