Találkozás turáni véreinkkel

 Találkozás turáni véreinkkel

 Írta: Eszes István

 Gyermekkoromban sokat hallottam a turáni testvérközösségről.

 1915-ben aztán, a nagy világégésben bizonyságot szereztem róla.

 Ekkor találkoztam először turántestvérekkel, orosz iga alatt nyögő tatárokkal, üzbégekkel, cserkeszekkel, stb.

 Katonai beosztásom Korneuburgtól Josefstadtba vezényelt.

 Galíciába vitt az utunk, itt a Kamionkától kiinduló vasútvonalat hoztuk helyre egészen Stoyanowig, 400 orosz hadifogoly segítségével. A szükséges munkák elvégzésére negyvenfőnyi csapatot kaptam. Szielic Bienkowba, táborhelyünkre igyekeztünk. Lembergbe érve tolmács útján beszédbe eredtem az alám rendelt

hadifoglyokkal, így megtudtam, hogy csapatomban tatárok, cserkeszek, üzbégek, baskírok, votjákok vannak. Megkérdeztem tőlük, hogyan érzik magukat fogságunkban. Egy teljesen mongoloid arcú, fekete hajú és szemű fogoly elém állt és megérdeklődte, milyen nemzet fia vagyok. Válaszom után általános öröm, jóleső mosoly futott végig az arcokon és testvérnek szólítottak.

 Szielic Bienkowban a hadifoglyok egy fűrésztelepen lettek elszállásolva. Két napig a munkabeosztással voltunk elfoglalva, én egy szétrombolt állomás helyrehozásával lettem megbízva,

míg a többi csapat a pályatest különböző szakaszára ment dolgozni.

 A második napon déltájban gondolatom támadt, elmegyek a foglyok szállására. Útközben egy őrszem jött elém, őt viszont a foglyok bízták meg, hogy engem maguk közé hívjanak. – Éppen ez volt a szándékom – volt a válaszom és megszaporáztam lépteimet.

 A foglyok az ajtóban vártak, felálltak és valamennyi felém nyújtott kézzel üdvözölt...