Móricz János : MAGYAR MESE ÉS MONDAVILÁG

Az ismeretlen magyar őstörténet hű őrzője a magyar nép, aki híven ragaszkodva nagyjaihoz, rege és mondavilágában megőrizte a nemzeti múltját képező hősi emlékeket. Ezt a történelmi anyagtárlat zárta ki a hivatalos tudomány a magyar nemzet őstörténetéből. Ezért süllyedt a sötétben tapogatózó elvont és tarthatatlan akadémiai vitákká, az a magyar ősmúlt, melynek az egyetemes magyar nemzet a részese, hordozója és hű őrzője, hosszú évezredek óta.

A nagy felfedezések alapját majdnem minden esetben a rege és mondavilág adta. Amikor Schliemann Trója kiásásához fogott, a tudomány egy meggazdagodott kereskedő ködevő fantáziájának minősítette a munkáját. Azóta Schliemann útját sokan megjárták. Természetesen ők is álomkergető, ködevő lírikus fantaszták voltak, de ezeknek a laikusoknak köszönhetjük, hogy az emberiség rég letűnt kultúráit föltárták és nem a kaszt filozófusok ragyogóan fölépített, indukcióval, analízissel, interpolációval megtűzdelt tév-elméleteknek, melyek az első napsugártól – mert szobanövények – úgy elhervadtak, mintha soha nem is léteztek volna.
Ezt a ragyogó napsugarat őrzi a mese és mondavilág, és ez fogja föltámasztani a nagy-tudományos művek alá temetett magyar őstörténetet. A magyar rege- és mondavilág beragyogja a magyar nemzet sok évezredes múltját és a legrégibb ősmúltba – a világ közepére vezet.
Mindnyájunk által jól ismert szólás-mondás: „Az én falum a világ közepe”. Ha csak ebből a jelentéktelennek tűnő mondatból indulunk el, úgy föltétlenül Quitóba, Ecuador fővárosába jutunk. Viszont az a magyar őstörténet kutató, aki egyszer eljutott Quitóba, önkénytelenül is fölkiáltana, mint 500 évvel ezelőtt Huayna Capac (Vajan): „Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli, minden hegy, orom, tó, patak, minden a mi nyelvünkön van elnevezve.” Azzal a különbséggel, hogy Huayna Capac (Vajan) idejében a quitói királyság területén mindenki magyarul beszélt. Ma viszont, az erőszakos spanyol nyelvcsere óta, csak néhány törzs tudta megtartani az ősi nyelvét és a földrajzi nevek őrzik az ősi magyar nyelvet s a Két-ős királyságnak az emlékeit.
A nép még ma is büszkén vallja azt, hogy az ő hazája a világ közepén van, mint ahogy minden magyar falu a magáénak tudja. A sok magyar szólás-mondásból csak egy néhányat említek: „Úgy eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.” Ez Ecuadorban nem ritka jelenség, mert nem egyszer egész városokat nyel el a föld.
A „Tűzfolyót” csak az a nép ismerhette, mely a hatalmas tűzhányók közvetlen szomszédságában élt. Vagy az arany almát, az égig érő hegyek ormainak csodálatos sziklavirágait, vagy a smaragd, arany, ezüst, gyöngy ékszereknek és drágaköveknek a hajdani két őskirályságban létező leírhatatlan mennyiségét.
Az Óperenciás tengeren túli boldog hon az öröktavasz országa. A kár a „megtollasodott” jelző, arra a személyre, akinek jobban megy, tollviselésre csak tisztséget viselőknek volt joga.
A világ közepén látható egy időben a Göncöl-szekér és a Dél-keresztje csillagképe, ami a hajdani hajózó magyar nép számára rendkívüli fontosságú volt, mert ezeknek a segítségével tudták magukat tájolni. A magyar ősi hagyományok megőrizték számunkra a Göncöl-csillagképet, mint az ősök honát, hova megtérnek a csatában elesettek. Ez az ősi hagyomány ma is annyira elevenen él a magyarságban, hogy nagyjainkat és hőseinket ma is ezekkel a szavakkal búcsúztatjuk: „Megtért ősei honába, és mától fogva fényesebben ragyog a Göncöl szekér.”
„Hitregéink, bölcs táltosaink tudták, hogy őseink a csillagokban honolnak, ott ragyognak, csillag-úton járnak, csillag-táltosokon lovagolnak, mint Lehel, Bulcsú és László, a Göncöl szekerén, sőt egyes eszközeiket is a csillagokba helyezték, mint Mátyás szeme, Lehel kürtje, vagy a táltosok Göncöl szekere.
Pedig ezek csak a fennmaradt töredékek, elhalványult nyomok, melyek csak gyanítani engedik, mily dúsan bírhatta Mítoszunk megdicsőült hőseit a csillagok képeiben.”
(Ipolyi Arnold: Magyar Mythológia, Budapest, 1929. II. kötet. 135. old.)
Ez az ősi hagyomány visz el bennünket arra az ősi földre, ahol hajdani őseinket a nekik járó kegyelettel helyezték a csillagok földi képébe, ahol az ma is őrzi porladó hamvaikat. Az egyik ősi temetkezési helyük Quito mellett a Quinche = Kincse völgyében van, ahova a Kincses hágón át juthatunk el. Ezek a halom-temetkezési helyek – Hun-halom, Kun-halom – úgy, ahogy azt hagyományaink őrzik, a hősök csatában elesett harcosok részére külön Gönc-hon van, a Göncöl csillagképének a halmokból készült tökéletes földi másával. A többi temetkezési hely halmainak száma ugyancsak a mitikus magyar hetes szám. (Hét-halom)
Amikor 1855-ben megjelent Ipolyi Arnold Magyar Mythológiája, azt a magyar nemzet kitörő örömmel fogadta. Azonban mégis össze kellett szedetni és máglyára vetni. A mesét nem szokás elégetni, de a Magyar Mythológia nem mese, hanem a magyar nemzet egyetlen igaz őstörténeti könyve. Ezért érdemelte ki azt a máglyát, melyen már annyi magyar igazságot elégettek.

(ANF, 1967. máj.)