Pogányok, bálványimádók?

 Pogányok, bálványimádók?

 Általános hiedelem a civilizált nyugaton, hogy a nem keresztényeket pogányoknak s a sámánistákat bálványimádóknak nevezik. Ez az állítás bizony igen messzi jár a valóságtól. Majdnem egy évtizedet éltem összesen a sámánkodó északi eurázsiai népeknél s egyik fő megfigyelésemet éppen hitéletük képezte. Több munkámban elég sokat írtam már e kérdésről, amelynek összefoglaló tanulmányát sajnos a mai viszonyok között lehetetlen közkinccsé tenni.

 Itt pár szóban akarok megemlékezni a tunguz fajú népek istenfogalmáról, a szájukról vett idézetek alakjában.

 Egy Udán falusi olcs tanguz mondotta nekem legelőször, de később száz más és más helyről valók is, hogy: „az égi nagy Isten lakása magasabban fekszik, mint a legmagasabb hegyek csúcsai, magasabban, mint a legmagasabb fellegek útjai, fenn a magas égben. Az égi nagy Isten olyan jó, hogy soha senkinek semmi roszszat nem csinál és olyan jóságos, hogy még áldozatot sem kíván magának.” Egy Tir falusi negidálcsi tanguz ajkáról veszem az alábbit: „A világ tele van szellemekkel. A jók segítenek nekünk s védenek a rosszak ellen, ezért áldozunk nekik, a rosszak pedig ártani akarnak s megbékítésükre adunk nekik áldozatot.”

Egy Amgunyi-hegyi tanguz meg azt mondotta, mikor együtt mentünk az erdőbe, hogy ott nem az orosz isten az úr, hanem az erdő szellemei s jó lesz azokat nem bántani birtokukon, mert szerencsétlenséget hozhatnak reánk.

 Még sokat idézhetnék, de ennyi is elég arra, hogy meglássuk az ő tisztultabb Isten-fogalmukat s meg tudjuk különböztetni hitükben a jó és rossz szellemeket az Istentől. Az ő jó szellemeik olyan

védőangyal félék, a rosszak pedig a mi ördögeink megfelelői. Sokan állítják, mindez az ősi kinyilatkoztatásból maradt fenn náluk s tulajdonképpen e népek ősei részére történt meg az ősi evangéliumnak nevezett első ősi kinyilatkoztatás.

 Baráthosi-Balogh Benedek

 (Turáni Roham, 1935. VI. 7.)