Páll János: KELL-E AZ „ÚJPOGÁNYSÁG”?

A Magyar Nemzeti Vallás lényegéről elmélkedve világossá válik, hogy ennek kettős hatása van: 1.) A magyar embernek megadni azt a lelki egyensúlyt, mely istenhitét összhangba hozza és így Isten rendeléseként élheti le földi életét önmaga és a magyarság javára; 2.) a Magyar Vallás hivatott a magyarságot lelkileg átnevelni és ezáltal számára a túlélést és a szebb jövőt biztosítani.

A vallásos érzés az ember legmélyebb érzése hazájának, népének szeretetével együtt. A képmutató judeokereszténység nemzetközisége helyett a magyarnak olyan istenhitet ad, mely Isten természeti törvényeinek tiszteletére és megtartására épül, mely mentes minden hamisságtól, minden lényeget elferdítő, elhomályosító emberi okoskodástól, egyszerű, világos, s a haladó tudománnyal mindig összhangban áll. A többezeréves magyarság az utóbbi ezer évben lelki meghasonlásban élt. Ugyanis a római kereszténységet erőszak által felvéve, magára vállalta a nyugati kereszténység védelmét és ebbe a szerepébe majdnem belepusztult. Vegyük csak tekintetbe azt, hogy legutóbbi ezeréves európai szerepünk a kereszténység kebelében játszódott le, melynek mi védői voltunk, de pontosan ez a nyugati kereszténység nevelt bennünket ezer éven át úgy, mint az akol szélére rugdalt fekete bárányt, állandóan létérdekünk ellen dolgozott, s a 400 éves Habsburg-házi uralom alatt annyira legyengült megismétlődő szabadságharcaink által, hogy könnyűszerrel telítették meg a Kárpát-medencét idegenekkel, a későbbi ú.n. kisebbségeinkkel, melyek idővel – ugyancsak Habsburg mesterkedésre – ellenségeinkké váltak és 1920-ban a szörnyű trianoni országcsonkítás lett a vége.
Némelyek azt vethetik ellen, hogy mindezekért nem lehet a kereszténységet és főleg a Vatikánt hibáztatni, mert sokat segített nekünk válságos időkben és magából az Árpádházból is mennyi szentje lett az Egyháznak. Bizony sokat segített! Megerősíti ezt IV. Béla királyunk is, aki így jellemezte a kereszténység és a Vatikán segítségét a muhi csata után, azóta híressé vált mondásával: „Nihi nisi verba.” vagyis: Semmit sem kaptunk, csak szavakat! Ha mindazt a jót, melyet a kereszténység és élén a Vatikán adott ezer éven át, a mérleg egyik serpenyőjébe raknánk, a másikba oda kell raknunk azt a rengeteg gonoszságot is, melyet éppen a kereszténység védelmében, keresztény szomszédjainktól szenvedtünk el: ismét a számunkra hírhedt Habsburg dinasztia „legkeresztényibb” államvezetése betetőzésével. Amikor mindkét serpenyőben benne van a jó és rossz, akkor minden elfogulatlan magyar szomorúan állapíthatja meg velünk együtt, hogy a kereszténység nekünk súlyos kárunkra volt.
Ez a felismerés adta meg a szükséges lökést, ösztönzést nekünk, hogy a magyar jövő számára a nemzetközi kereszténység helyett más utat kell keresnünk és megtalálnunk. Ez vezetett el a Magyar Vallás újraélesztéséhez, minden kereszténykedés nélkül, mert tudjuk jól, hogy bármilyen kereszténységbe burkolt Magyar Vallás, „mah-gar hit” is végezetül ugyanabba a zsákutcába vezetne Rómával, vagy nélküle is, melyből éppen szabadulni akarunk.
E Magyar Vallás kizárólag a miénk, magyaroké, abba senki idegennek semmi helye nincs.
Mi a Magyar Vallás?
„Az Isten- és hazaszeretet egybeolvadása és annak mindennapi életünkben való élése.”
A Magyar Valláson elmélkedve arra is rájövünk, hogy annak mindennapi életben a mikéntjét erkölcstanunk adja meg. Ez a Magyar Vallás hitfelfogásában a gyakorlati eszköz, az útmutató, hogy e hitben hogyan kell élnünk.
A Magyar Vallásnak csak akkor lesz döntő befolyása a magyar népre és jövőjére, ha azt tömegeiben magáévá teszi és megérti, hogy kereszténységünk egyben a pusztulásunk is, és ha élni akarunk, akkor legjobb ettől a kereszténységtől mihamarabb megszabadulni. Tudjuk, hogy amikor elkezdtük a Magyar Vallás torontói legelső Egyházát, milyen elképzelhetetlenül nehéz és hálátlan feladatot tűztünk ki magunk elé. Tudtuk azt is, hogy az átlagember – bármennyire is elidegenedett a kereszténységtől, félig tudatosan, félig ösztönösen – mégis az ezeréves agymosás, a 40 nemzedéken át tartó Biblia-tisztelet és a római egyházi hatalom mennyire beleivakodott lelkébe; ezenkívül a papságnak a védekezése, hogy a „pogányok” meg ne „fertőzhessék” nyájukat, amiért a legképtelenebb és legjellemtelenebb tettekre is képesek voltak – nem csak a papok, hanem bigott hívei közül némelyek – vitán felül ezek is akadályok voltak a Magyar Vallás gyors megerősödésében és elterjedésében. Ezeket mind jól tudjuk. De azt is tudjuk, hogy a római kereszténység soha az életben le nem tudja mosni magáról a rengeteg megtörtént gonoszságot, le nem tagadhatja a kimondhatatlanul sok aljasságot keresztény szomszédjaink részéről, melyeket bizonyára a fennen hirdetett „jézusi szeretet” jegyében követtek el ellenünk és melyekért egyetlen egyszer sem voltak egyházi átokkal megfenyítve. Erre csak akkor volt szükség – és velünk szemben is alkalmazták – amikor a vatikáni érdekek voltak veszélyben! Csoda-e, hogy így kiábrándulva ebből a képmutatásból, gyűlölethalmazból, létünk ellen folytatott mesterkedésből, azt mondjuk: Mindebből elég! Inkább leszünk szegény „pogányok”, de a magunk érdekein kívül még egyszer idegen egyházi vagy politikai érdekeket nem szolgálunk, azokra egyetlen fillért többé nem adunk!
Bármennyire csábítók és hízelgők lennének számunkra olyan állítások, hogy „mi vagyunk a tudás népe” – ami önmagában is képtelen nagyzolás, mert ezzel elsősorban azt bizonyítjuk, hogy bizony igen okosok voltunk bennmaradni a római akolban akkor, mikor hóhéraink, a Habsburgok ebben az akolban igen nagy tiszteletnek örvendtek. Bizony a tudás népének kell lennünk ahhoz, hogy egy ezer év előtti fegyveres nagyhatalomból fokozatosan lesorvadva, ma csak egy jelentéktelen harmadosztályú népecske vagyunk Középeurópában, mindenkinek kiszolgáltatva, védtelenül. Ehhez bizony nagyon nagy tudás kell! Ha ekkora tudással rendelkeznek azok is, aki ezt fennhangon hirdetik, akkor az egész magyar jövővel elmehetünk a sóhivatalba, mert így magyar jövő egyszerűen nem lesz! A délibáb kergetését mikor hagyjuk már abba? Mikor térünk már vissza a felhőnyargalásunk után a szilárd talajra, a rideg valóság talajára? Mikor ébredünk már fel és vetünk számot magunkkal egész tömegünkkel, az összmagyarsággal, hogy az egyetlen járható út az ezeréves öngyilkos, tömjénfüstös, szemforgató kereszténység után a papok által annyiszor elátkozott „pogány-magyarok” útja lehet a mi utunk. Mert mi nagyon jól tudjuk, hogy hol szorít nálunk a cipő! Attól félnek – és joggal – hogyha kikiáltjuk a kereszténység káros hatását nemzetünk sorsára vonatkozóan, azt mind több és több süket fül fogja meghallani, a tízek százakra, ezrekre és százezrekre szaporodnak, akkor az ő uralmuknak mindörökre vége. Ezért félnek tőlünk, mert a mi vallási felfogásunk a cáfolatok mellett valódi pozitív és népmegtartó hitfelfogásokat is tartalmaz, erkölcseinkben sem szándékozunk a képmutató Nyugatot utánoznunk, hanem megkeressük modern hitfelfogásunkat az ősi, többezeréves hagyományokból összegyűjtve – nem annyira magát a hitbeli részleteket, hanem azt a lelkiséget, szellemet, mely képessé tette őseinket egy haza elfoglalására és a minden rosszat való túlélésre. Ez a szellem nálunk van, ezt kívánjuk gyakorolni, erkölcseinkben is és bármennyi időbe, verejtékbe, fáradságba, szenvedésbe kerül is, de FOLYTATJUK munkánkat, akár teszik ez egyeseknek, akár nem! Bízunk abban, hogy a Magyarok Istene megelégszik büntetésünkkel és Magyar Vallású híveinek a verejtékes munkáját megjutalmazza egy boldog magyar feltámadással. Úgy legyen !

(Napjaink, 1978. szept.)