Gárdonyi Géza : A HÉT VEZÉR

Kékfekete bársony az ég teteje,
Abban ragyog a nagy Göncöl szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
Vagyis inkább a hét magyar vezérről.

ÁPRÁD volt az első vezér, a legfő;
Szeme, mint az oroszláné, rettentő!
Kardja, mint az istennyila úgy vágott.
Ki is vágott minekünk egy országot!

Árpádnak az öregapja ELŐD volt,
De biz’ abban hatalmas nagy erő volt.
Rezes kópja százesztendős kezében,
Unokáját üstökösként kisérte.

KENDÉ-nek is fehér volt már a feje,
Mint ősszel a vén havasok teteje.
De nagyokat rikoltott a csatában:
„Fiatalság, ezt csináld meg utánam!”

ÓNOD vezér akkor sem állt leghátul,
Ha ész kellett, még pedig a javábul.
Ónod vezér süvegében elég volt,
Mikor az a süveg Ónod fején volt.

TAS vezér is gyöngyhírt hagyott magárul:
Martó királyt nadrágolta pogányul.
Ő volt apja a nagy dicső Lehelnek,
Kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen HUBA vezér járt hadat,
Vas-kosokkal döngette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
„Coki, bratye, az Atilla várából!”

Vezérek közt TÉTÉNY volt a hetedik,
Arannyal kék felírni a tetteit!
Mint Erdélyért, nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Kékfekete bársony az ég teteje,
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
A hét vezér, mikor oda feltérült,
Beleszúrta a bársonyba emlékül.

(Napjaink, 1977. jún.)